Takács Dalma: 30 év barátság, 30 év figyelem

–

Bé kéthetes koromban lett a legjobb barátnőm – és ez egyáltalán nem a mi érdemünk. Ez első körben annak a gyógytornásznak az érdeme, aki kismamatornát hirdetett, és a sors úgy bogozta a szálakat, hogy épp egymás mellé terítse le a jógamatracot az én anyukám és Bé anyukája. Viszonylag gyorsan kiderült, hogy egy nyelvet beszélnek, sőt, a férjeik is szívesen barátkoznak egymással, így történhetett meg tehát az, hogy az első közös fotónkon Bével nem is látszunk (vagyis csak hasban vagyunk jelen), és amire eljutottunk odáig, hogy kívülről is megnézzük a világot, voltaképp már ki volt kövezve az út a barátságunknak.

A közös gyerekkor több okból kifolyólag is kapóra jött. Az elsőbabás szülők számára megnyugtató volt a szülői közösség és a kontroll-gyerek, akin lehetett tesztelni, hogy a sajáttal minden rendben van-e, nekünk meg, egykék lévén, megadatott az azonos életkorú testvér, mégsem kellett osztoznunk a szüleink figyelmén senkivel. Mivel két hét különbséggel születtünk (az én javamra – így Bének minden évben magáznia kell engem két hétig),

az életünkben ugyanúgy közös mérföldkő az első professzionálisan kivitelezett bilihasználat, mint az első részegség, az első szerelem, vagy a diplomamunka leadása.

Emily Nagoski Úgy, ahogy vagy című könyvében ír a kerthasonlatról, amit nagyon szeretek, és gyakran használom a művészetterápiában is. Az író az életet egy termékeny, gazdag földdarabhoz hasonlítja, amit születésünkkor kapunk, és amit a család és a társadalom az első pillanattól kezdve gondoz. Nyelvet, magatartásmintákat, információkat és fantáziákat ültetnek bele, és persze megtanítanak arra is, hogy gondozzuk a kis gazdaságot majd önállóan, ha nagyok leszünk.

Nos, amennyiben én egy növény vagyok ebben a kertben, akkor váratlanul közel ültettek egy másik növényhez, a két virág gyökérzete pedig az évek során összekapaszkodott. Ha valamelyikük túlnőtte a másikat, akkor lassított és bevárt, ha egyikük eltakarta a napot, akkor elhajolt, hogy társa is fényt kapjon, és mikor kártevők támadtak, karóként tartották meg egymás szárát. És hogy miért jártak a botanikusok mindig is csodájukra? Noha a termőföld és az éghajlati viszonyok hasonlóak körülöttük, a két virág fajtáját tekintve teljesen eltérő. Másfajta növényvédőszert és metszést kaptak, más a fény- és vízigényük, ennek ellenére mégis mindig ugyanúgy hajtanak virágot. Pedig, ha nem pottyan olyan közel a magjuk egymáshoz 30 éve, bizonyára minden máshogy alakult volna – egy mesterségesen létrehozott biogazdaságban például biztosan nem élnének meg egymás mellett.

The Adventures of Mary-Kate and Ashley

Bé és én rajongtunk Mary Kate és Ashley Olsenért, de finoman szólva sem hasonlítottunk rájuk. Na meg egymásra sem. Ehhez elég megnézni a családi fényképalbumot.

Bé, a mindig jókedvű, jóízűen falatozó pufók angyalka, és én, a bömbölő tüsihajú, aki játékhajóval csépeli a többieket. Bé, ahogy megkaparintja az első sminkszettjét és a hozzá dukáló Playboy-nyuszis fullcapet (csak szólok, hogy ez a 90-es évek végén nagyon komoly státuszszimbólumnak számított), és én, aki a lelkem eladnám egy AC/DC-s pólóért. Bé, aki Akkezdet Phiait hallgat, én, aki Hétköznapi Csalódásokat. Bé, akinek a magas sarkú töri fel a bokáját, én, akinek a British Steel acélbetétes bakancs. Bé, akinek mindig összeillik a cipője és a táskája, és én, aki időnként pizsamában megyek boltba. Bé, aki csendes kisvárosban képzeli el az életét, és én, aki egy napot sem bírok ki a barátaim nélkül. Bé, aki családcentrikus és lojális, és én, aki nem bírok a seggemen ülni. Bé, akinek átjárja a lényét a spiritualitás, és én, aki csak azt hiszem el, amit látok. Bé gondoskodással szeret, én érintéssel. Bé reziliens és stabil, én szorongok, amin csak lehet. 

Bár volt pár vékony találkozási mezsgye – a Kispál és a borz, a tánc iránti rajongás meg az utazások – valójában hülye, aki nem látja: nagyjából ezer sebből vérezhetett volna el ez a barátság, de aztán valamiért mégsem tette. Mondhatnám, hogy ennek az az oka, hogy kegyetlenül szerencsések vagyunk egymással, de a valóság az, hogy ebben kemény meló van:

a látszólag törékeny vázat rengeteg alázat, kompromisszum, szeretet, érdeklődés és figyelem tartja össze, és mára, 30 év után már erőszakkal sem tudnánk ezt máshogy csinálni.

Éppen ezért van az, hogy ez a barátság életem egyik legfőbb tanítómestere. 

Megtanította például azt, hogy nem a felszínes dolgokban kell hasonlítani, hanem abban, ami a dolgok legmélyén van.

Ha egy kicsit félreteszem a Bével való barátságomat, és megnézem, milyen alapon kezdtem kötődni emberekhez az életem során, elég tipikus életkori sajátosságok rajzolódnak ki: oviban az volt a barátnőm, akinek tetszett a keresztneve, általános iskolában az, akivel együtt rajongtunk a Green Dayért, középiskolában az, akivel azonos helyekre jártunk bulizni, egyetem alatt pedig az, akivel együtt kínlódtunk a vizsgaidőszakban.

Természetesen a felsoroltak közül is rengeteg hosszú távú, mély és őszinte barátságom alakult ki, amiket a mai napig féltett kincsként őrzök, de fontos látni, hogy – ahogy a fiatalkori viszonyokra ez oly’ jellemző – sokszor a hobbi, az érdeklődési kör, a szubkulturális identitás adta meg a kezdőlöketet, és csak a későbbiekben derült ki, hogy van-e annyi háttértartalom, ami évek elteltével is működésben tartja a gépezetet. Nos, Bével pont fordítva volt a sorrend. Ahogy feljebb is írtam, sok dologban különböztünk és különbözünk. És noha máshogy rendeznénk be a lakásunkat, más közösségben érezzük magunkat jól, és más városban képzeljük el az életünket, a belső mag azonos. A mag, ami alapján meghozzuk a legfontosabb döntéseinket, ami alapján felszólalunk, ha igazságtalansággal találkozunk, ami alapján tudjuk azt mondani, hogy „sajnálom, hibáztam”, ami alapján értéknek tartjuk az önreflexiót, és ami alapján azonos szájízzel olvassuk a híreket. Az ellentétek talán nem vonzzák egymást, de a komplementerek igen.

Azt, hogy a valódi figyelem nem hivalkodó, hanem apróságokban mutatkozik meg.

Például abban, hogy mikor a nagyszüleim temetésén ülök, és csak egy pillanatra megremegek, hátulról rögtön kéz nehezedik a vállamra, zsepit nyújt. Mikor hátraszólnék, hogy „köszi, én pont nem hoztam zsep…” – félbeszakít: „Tudom. Nálam két csomag van.”

Vagy az, hogy mikor felhívom, mert éppen összevesztem valakivel, csak annyit kérdez:

„Mire van szükséged? Beszéljük át a dolgot, vagy most kussoljak, te meg ventilálsz?”

Vagy az, amikor a kocsiülés alól előhúzza a kulacsot „mentateát hoztam, azt bírni fogja a gyomrod. Nincs benne gyümölcs, ezt ihatod.” 

Vagy amikor buszra szállunk, és foglalja a szélső helyet, hiszen pontosan tudja, hogy egy pánikbeteg mindig a szélére ül. Ahogy azt is pontosan tudja, mit jelentenek az olyan szavak, mint „hiperventilálás”, „trigger” vagy „földelés”, mert – noha soha nem volt pánikrohama – felvértezte magát tudással, hogy engem támogathasson. De így van ám ez fordítva is, legalábbis őszintén remélem. A kedvéért tudom, mi a különbség horoszkóp és aszcendens között, azt, hogy a kutyája hányadikára kapott időpontot a műtétre, ahogy azt is, mit javasoljak a párjának, ha szülinapi ajándékot keres Bének.

Ez nem 30 év érdeme. Ez 30 év figyelem érdeme.  

Azt, hogy egy barátság fenntartása ugyanúgy munka, mint a párkapcsolaté – csak ideális esetben nem érződik annak.

Talán úgy hangzik mindez, mint egy plüssborítós lányregény hátulján a zanzásított tartalom, de természetesen nálunk is voltak kisebb-nagyobb döccenők, amiket túl kellett élnünk. Igazán nagy, ordenáré balhéra, többhetes mosolyszünetre, bizalomvesztésre sosem került sor, de voltak olyan félreértések- és félrekommunikálások, amik felfejtéséhez hosszú, éjszakákba nyúló beszélgetésekre volt szükség. (Hozzáteszem, nagyon kevés.) Ezek pedig hosszú távon nézve sokkal többet adtak, mint amennyit elvehettek volna.

Egyrészt, mert ha 30 év alatt egyszer sem különböztünk volna össze, az valószínűleg azt jelentené, hogy ebben a barátságban tojáshéjon kell lépkedni, és nem vagyunk őszinték egymással.

Másrészt, mivel soha nem bántani, hanem megérteni akartuk egymást, viszonylag gyorsan találtunk kompromisszumokat. De nem akarok hazudni: ez bizony meló. Meló lenyelni a sértettséget, a dacot, a reflexből jövő bántást, ha épp támadva érzed magad, meló mindig a közös többszöröst keresni, amikor ordít a különbözőség. De ami még nagyobb meló, hogy mindennek mögé nézz, és lásd: egy-egy nézeteltérés nem határozza meg a barátságot, és muszáj őriznünk magunkban a hitet, a bizalmat, hogy a másik mindig, de tényleg mindig a tőle telhető legjobb módon szeretne cselekedni. Ehhez persze az is hozzátett, hogy van pár íratlan aranyszabályunk. Az, hogy soha, semmi nem lehet tabu köztünk, az, hogy mindig ér kimondani, amit gondolunk, valamint az, hogy bármikor, kérdés nélkül benyúlhatunk egymás hűtőjébe.

Azt, hogy biztosan mindent meg fogok tenni azért, hogy az én gyerekem növényének is legyen egy szimbiótája

Mert lesznek helyzetek, amikor a család, bárhogy is igyekszik, nem tud eleget adni. Helyzetek, amikor egy kisgyerek vagy kamasz annyira idegennek érzi az őt körbevevő világot, hogy csak egy ilyen kortárs adhat megértést. Helyzetek, amik sebezhetővé tesznek, amik szégyenletesnek érződnek, amik vállalhatatlanok mások előtt – kivéve egy olyan ember előtt, aki már a legrosszabb pillanataidban is látott. Helyzetek, amikben csak egy olyan barát tanácsa mérvadó, aki tényleg minden, de minden lélegzetvételed és titkos vágyad ismeri.  

A Bével való barátságom organikus tanulási folyamat, közös tapasztalás, fejlődés. Tükör, ami egyaránt volt viszonyítási pont ötévesen, tizenöt évesen és huszonöt évesen. Noha mindkettőnk egyke (for the record: Bének időközben lett egy pici féltestvére), az általunk épített közös pajzs miatt sosem kellett egyedül viselnünk a családi megpróbáltatásokat sem.

A szüleink közösek is meg nem is – amikor valamelyikünk családjában krízis adódott, kellően közel álltunk ahhoz, hogy pontosan értsük a belső dinamikákat, és elég távol ahhoz, hogy mélyebb érzelmi involválódás nélkül tudjunk egymásnak határozott támaszt nyújtani.

És ha ez 30 évig működött, túlélve mindenféle életkori sajátosságból adódó krízist, bezárkózást, dacot, izolációt, úgy sejtem, a következő 2×30-ban is fog. (Mert legalább ennyit jósolok magunknak!) Tárt karokkal várom mindazt, amit még tanítani fogunk egymásnak, drága barátnőm!

A képek a szerző tulajdonában vannak. 

Takács Dalma