Megtanulni nemet mondani: magunknak, a gyerekeinknek is

A kapitalizmus elsősorban jelenorientált, és különféle eszközökkel állandó fogyasztásra ösztönöz: el vagyunk árasztva ingerekkel, termékekkel, reklámokkal, folyton termelni, növekedni, gyarapodni kell, mindig van valami újabb, menőbb, jobb árucikk, amit meg kéne szerezni, vagy legalábbis epekedni lehet utána. Ez a rendszer logikája. Ilyen körülmények között különösen nagy jelentősége lehet annak, ki mennyire sodródik az árral, vagy tud nemet mondani különféle kísértéseknek, és ezáltal függetlenedni a környezetétől.  

A késleltetés képességének klasszikus vizsgálata Walter Mischel nevéhez fűződik. Ő az 1960-as években végzett kísérleteket – a Stanford Egyetem óvodájába járó, tehát magas státuszú családokban élő – gyerekekkel, akiket kegyetlen döntési helyzet elé állított: vagy most ehetnek egy pillecukrot, vagy ha tizenöt percig kibírják, hogy nem eszik meg az édességet, akkor kapnak még egyet. Ezen a videón, amely a Mischel-féle kísérlet kétezres évek elején megismételt változata, jól látszik az ovisok kínlódása: hogyan próbálják elterelni a figyelmüket a nyalánkságról, hogyan szaglásszák, tapogatják a pillecukrot, milyen gigászi belső küzdelmet vívnak. 

A sokat idézett vizsgálat elemzésébe, kritikájába most nem megyek bele (Rácmolnár Lili írt róla a WMN-en, én pedig korábban a Díványon). Csak arra térnék ki röviden, hogy Mischel és csapata 18 évig követte nyomon a gyerekeket, és azt találta, hogy azok, akik képesek voltak ellenállni a csábításnak, jobb tanulmányi eredményeket értek el, magasabb volt az önértékelésük, és úgy egyáltalán, az élettel való szubjektív elégedettségük is. Egy másik kutatócsapat 40 évvel később felkereste az eredeti vizsgálat egykori résztvevőit, akik közül 60 hozzájárult ahhoz, hogy az agyukról fMRI-vizsgálat is készüljön. Kiderült, hogy még mindig jól megy nekik az önfegyelem – ez időben stabil jellemzőnek tűnik –, illetve fokozottabb aktivitást mutat a fejükben a prefrontális kéreg. 

Mischel egyébként az egész kísérletsorozattal azt szerette volna demonstrálni,

milyen fontos, hogy a felnőttek együtt alakítsanak ki kereteket a gyerekekkel, és segítsék őket azok betartásában: ez egyrészt a gyerekek biztonságérzetét is fokozza, hiszen kiszámíthatóvá teszi számukra a környezetet, másrészt támogatja őket a késleltetés képességének elsajátításában. 

Kétféle személyiségtípus

Ahogyan azt Thomas Lynch klinikai pszichológus is vázolja elméletében, kontroll szempontjából mindannyian két végpont között helyezkedünk el: van, aki az alulkontrolláltság, és van, aki a túlkontrolláltság felé hajlik (mint én magam is). Ez a tendenciánk több tényezőtől függ: a génjeinktől, a koragyerekkori tapasztalatainktól, attól, hogy milyen viselkedéseket láttunk magunk körül, és miket erősítettek meg bennünk, hogy később milyen élettapasztalatokat szereztünk, foglalkoztunk-e önismerettel, milyen életmódot, megküzdési stratégiákat alakítottunk ki. 

Lynch szerint a klinikum hagyományosan többet foglalkozott az alulkontrolláltság problémakörével, és talán ez az, ami a hétköznapokból is ismerősebb lehet. Az erősen alulkontrollált emberek könnyebben elterelődnek, és kevésbé képesek szabályozni az érzelmeiket. Utóbbi miatt kiszolgáltatottabbá is válhatnak a mindenkori fizikai és társas környezetüknek, hiszen az időjárás, a többi ember, a kommentelők vagy más külső hatások nagyobb eséllyel rontják el a kedvüket, önerőből pedig kevésbé tudják felvidítani, megnyugtatni magukat. 

A viselkedésük szintén kiszámíthatatlan lehet, és gyakran függ a hangulatuktól. Bár spontának, sokszor sodródnak, és nehezebben gátolják le a hirtelen jött vágyaikat, impulzusaikat.

Mindez negatívan befolyásolhatja a kapcsolataikat (érzelmi hullámvasút), a tanulmányi eredményeiket és a munkahelyi teljesítményüket (halogatás, önsorsrontás), a pénzügyeiket (impulzusvásárlások) és az egészségüket (nehezebben tartják a testmozgásra, táplálkozásra, mérsékelt szerhasználatra vonatkozó szabályokat). 

Ugyanakkor, bár a túlkontrolláltsággal járó egyes tulajdonságok – mint a kitartás, a tervek készítésének és betartásának képessége, a tökéletességre való törekvés és a higgadtság – társadalmilag nagyra becsült jellemzők, a túlzott kontroll szintén súlyos problémává válhat, és az élet számos területén kárt okozhat. 

De mi mindenről szólhat, mitől alakul ki a magas kontrolligény?

A negatív kimeneteknél talán egyvalami van, amit még nehezebben kezelünk: a bizonytalanságot. Az, hogy ezt igyekszünk elkerülni, és kézbe vesszük a sorsunkat, teljesen természetes és fontos törekvés. Ugyanakkor, ha életünk minden apró szeletét kontroll alatt tartjuk, az minket, a szervezetünket, a társas kapcsolatainkat is jelentősen megterheli. 

Előfordulhat, hogy a kontrolligény traumaélmények hatására növekszik meg. Megtapasztaltuk, hogy törékenyek vagyunk, bánthatnak minket, egyik pillanatról a másikra bekövetkezhet egy baleset vagy egy katasztrófa az életünkben, ezért – akár tudat alatt is – igyekezhetünk elkerülni, hogy bármi hasonló történhessen velünk a jövőben. Folyamatosan pásztázzuk a környezetünket, a viszonylag apróbb jeleket is mikroszkóppal vizsgáljuk, felnagyítjuk, mert mindenhol veszélyre számítunk. Ez a fokozott éberség, szakszóval hipervigilancia egyébként gyakran kisebbségi csoportok tagjaira is jellemző, akik rátanulnak arra, hogy állandóan monitorozniuk kell a nyilvános tereket: ki az, aki potenciálisan bánthatja őket az utcán vagy a villamoson, honnan lenne ildomosabb arrébb menniük, kinek a jelenlétében foghatják meg a párjuk kezét.

Hiába szokik hozzá az ember, attól még a létezés rendkívül kimerítő módja ez, hiszen megállás nélkül „a biztonság” és „a veszély” társas jelzései után nyomozol.

Hasonló a helyzet egyébként ismert emberek esetében is, akik azt érezhetik, állandóan „viselkedniük kell”, hiszen bárki lefotózhatja, -videózhatja őket, vagy beszámolhat a cselekedeteikről a bulvárnak. 

A magas kontrolligény hátterében az is állhat, ha olyan környezetben nőttünk fel, ahol instabil volt a dinamika, ahol nem tudhattuk, mire számíthatunk a felnőttektől. Mondjuk, mert az egyik, vagy mindkét szülőnk szenvedélybeteg volt, vagy más mentális nehézséggel küzdött, rapszodikusan viszonyult hozzánk, nem a valós szükségleteinkre reagált. Ha jobban belegondolsz, a szorongó-ambivalens kötődésnek – amelyben intenzíven megjelenik az összeolvadás iránti vágy, valamint a visszautasítástól, elhagyatottságtól való félelem is – szintén részét képezheti az, hogy az illető nagyobb erőfeszítést tesz a kapcsolat és nemritkán a másik fél irányítására, hátha ezáltal nem következik be az, amitől retteg (fonák módon sokszor pont ettől következik be jobban). 

A kontrollról összességében is elmondható, hogy az egyik fő funkciója a szorongásoldás.

Ha kitartok a terv mellett, nem lehet baj. Ha a maximumot hozom, nem derül ki az alkalmatlanságom. Ha jól teljesítek, értékes vagyok, és mások biztosan becsülni, szeretni fognak.

Ha nem lépek rá az utcakövek közti résre, vagy elvégzem a szokásos rituáléimat, nálam van a kabalám, stb., akkor minden rendben lesz, átvészelem a legnagyobb fenyegetést is, a szeretteimet is megvédhetem. 

De az is lehet, hogy a túlzott irányításra láttunk magunk körül mintákat, vagy azt tanultuk meg, hogy mások ellenőrzése hozzátartozik a gondoskodáshoz, a szeretethez („de én csak segíteni akarok!”). Netán kiskorunktól kezdve olyan teljesítménykényszerben vagyunk, amit teljesen belsővé tettünk, amivel menet közben mélyen azonosultunk, így az identitásunk részévé vált. A hasznosságunkon kívül csak halványan létezünk, és emiatt sosem engedhetjük meg magunknak, hogy igazán lazítsunk, spontának legyünk. 

A túlzott önkontrollnak súlyos ára lehet

Ez még akkor is így van, ha valaki nem szenved kényszerbetegségtől vagy anorexia nervosától, amelyek szintén összefüggésbe hozhatók a cselekedetek, illetve a testi működés túlzásba vitt irányításával.

Sőt, az emberek gyakran büszkék az önuralmukra, mégis úgy érzik, túlterheltek, és nem értékelik őket annyira, mint az megérdemelnék.

A részletekre (is) összpontosító információfeldolgozásuk sok esetben olyan alaposságot jelent, hogy minden feladatot jelentős energiabefektetéssel oldanak meg, és miközben lelkiismeretesek, elhanyagolják a társas kapcsolataikat, vagy nem vesznek tudomást a fáradtságukról, munkán kívüli szükségleteikről. 

Michail Kokkoris és Olga Stavrova pszichológusok szerint a túlkontrolláltsággal az az egyik legnagyobb baj, hogy korlátozhatja az ember érzelmi élményeit, mígnem „elrobotosodik”. A fegyelmezettsége miatt egy csomó mindent eleve nem él meg, amit az élet nyújthatna számára, mivel kisebb hajlandósággal próbál ki újszerű, spontán dolgokat. Másrészt azt a skálát is beszűkíti, amelyen az érzelmei intenzitása mozoghat (ennek persze előnyei is vannak egyes kontextusokban).

Az is előfordulhat, hogy a túlzásba vitt önkontroll hosszú távon megbánáshoz vezet, hiszen amikor visszagondolunk az életünkre, általában az emberi kapcsolataink minősége az, ami meghatározza az elégedettségünket, így lehet, hogy sajnálni fogjuk, hogy gyakran a munkát helyeztük előtérbe a társunkkal, a barátainkkal, a családunkkal szemben.

Az elszigetelődés nagy veszély a túlkontrollált ember számára, aki sokszor jelentős terhelésnek teszi ki magát, és feladattól feladatig haladva tölti mindennapjait.

Bár túlkontrolláltság esetén hatékonyan működik az impulzusok gátlása, ha ez sokáig tart, a személy egy idő után elfáradhat, és vagy robban, vagy bedobja a gyeplőt, és például rohamszerű nagyivásba csúszik.

A magas önkontrollal bíró emberek egyébként a bűnelkövetésben is általában „sikeresebbek”: körültekintőbben tervezik meg a tetteiket, és jobban tudnak stratégiákat kidolgozni, betartani arra vonatkozóan, hogy észrevétlenek maradjanak. És bár összességében jobban ellenállnak az egészségkárosító szokásoknak, a teljesítményfokozó szereket illetően kifejezetten veszélyeztetettek.  

A rugalmasság lenne a lényeg

Azt a már említett Thomas Lynch professzor is hangsúlyozza, hogy a szélsőségektől eltekintve, az alul- és a túlkontrolláltság egyike sem jó vagy rossz önmagában, sőt, mindegyikben jelentős potenciál rejlik. A lényeg inkább az, hogy lássuk, mi megy könnyebben, mi jön zsigerből, és próbáljuk annak lehetőségeit kiaknázni úgy, hogy közben a másik oldalt is fejlesztjük magunkban.  

Egy 2018-ban publikált, 5318 fő bevonásával készült vizsgálat nem erősítette meg, hogy U alakú összefüggés létezne az önkontroll szintje és a szubjektív jóllét között, azaz, hogy a közepes mértékű önfegyelem esetén éreznénk a legjobban magunkat. Én sem így képzelem az önkontroll természetet. Az lenne jó, ha idővel a túl- és az alulkontrolláltságra is képesek lennénk, és a mindenkori helyzet függvényében váltogatnánk ezeket a működésmódokat. Ha egyikbe sem merevedünk bele, konstruktívan kezelhetjük az élet változó kihívásait. 

Másként és képletesen fogalmazva: időnként engedjük meg magunknak, hogy befaljuk azt az átkozott pillecukrot!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Martin Barraud

Milanovich Domi