Felépülni egy betegségből jóval többet jelent, mint kézhez kapni a negatív leleteket

–

Hasnyálmirigy-daganat – szól Gábor diagnózisa –, ezt csak az emberek öt százaléka éli túl. Amennyiben ő a másik 95-be tartozik, búcsút inthet a következő 40 év terveinek, maga mögött hagyhatja két fiát és feleségét, valamint hivatását, amibe szívét-lelkét beletette. Persze azt mondják, mindenki addig él, amíg emlékeznek rá, amíg életműve fennmarad – egy galériatulajdonos-műgyűjtőé márpedig sokáig létezik – de őszintén, vigasztal ez bárkit is? Vigasztalja ez azt az embert, aki veszít, vagy akit elveszítenek?

Dér Asia filmje, a „Nem halok meg” című alkotás mázsás súlyt nyom – nehéz nézni, nehéz együttlélegezni vele, és nehéz, sőt, lehetetlen kívül maradni a történeten.

Hiszen van az embernek az az önző, egocentrált tulajdonsága, hogy mindent magára vonatkoztat, és ahelyett, hogy objektív kívülállóként figyelné az eseményeket, rögtön azon jár az esze, neki vajon miért fáj baljósan a hasa, neki vajon mely családtagjánál diagnosztizálhatnának hasonlót, ő vajon hogyan mondaná ezt el a környezetének. 

Ahogy ezt leírom, eszembe jut: a csoportterápia vezetője mindig ránk szól, ha általánosítunk, és saját magunk helyett az ember megéléseiről beszélünk, úgyhogy nem távolítom el magamtól tovább ezeket az érzéseket: ezek nem az ember, hanem az én félelmeim, az én baljós álmaim, az én fantazmagóriáim. 

Kinek a problémája a legnagyobb?

Nem mentem keresztül hasonlón, valójában fogalmam sincs, milyen Gábor csónakjában evezni. Pánikbetegségről, gyászról, generalizált szorongásról írni, miközben egy férfi a legnagyobb fájdalmak között a halállal néz farkasszemet? Beszámolni arról, hogy meddig vánszorongtam el a terápia során, miközben ő a rák legagresszívabb formáját győzte le? Bagatellnek tűnik az én problémám, de közben tudom jól:

a traumák nem összemérhetők, mindenkinek a sajátja a legnagyobb, legyen az egy szakítás, egy kisállat elvesztése, a pánikrohamokkal való harc, vagy akár egy halálos betegség leküzdése. 

Ráadásul, még ha „más szinten is nyomorgunk”, Gábor egy-egy mondata az elevenembe talál: az egészségszorongás és a halálfélelem jól ismert fogalmak egy pánikbeteg számára, és noha hátterükben általában nem szervi probléma áll, a velük járó bénultság és csontig hatoló rettegés mégis ismerős.

Amióta foglalkozom az önismeretemmel és művészetterapeutaként dolgozom, jól tudom: az, hogy miként küzdünk meg egy traumával, és mennyire súlyosnak ítéljük azt, számtalan tényezőtől függ. Ide tartozik például az, hogy az adott történés idején milyen volt a pszichés állapotunk, vagy milyen korábbi tapasztalatokkal rendelkezünk. Hogy mennyire vagyunk érzékenyek az adott problémára, mennyire vagyunk reziliensek. Hogy számíthatunk-e a környezetünk támogatására, hogy meddig jutottunk a személyiségfejlődésünkben. És az is, hogy a bennünket körbevevő közösség min megy keresztül, és a problémánkkal mennyire vagyunk egyedül köztük: saját hátrányunk felmérése ugyanis sokszor nem a valódi életszínvonalunkon, hanem az összehasonlításon múlik – és bár a hétköznapi életben ez komoly elakadásokhoz vezet, a csoportterápiának épp az egyik legnagyobb előnyét adja. 

Mivel a krízis mindenképp az marad az elszenvedőjének, függetlenül attól, hogy másoknak jobb vagy rosszabb-e, azt gondolom, a belőle való felállás vállveregetést érdemel, lényegtelen, hogy az első szakítás feldolgozásáról van-e szó, vagy épp a rák legyőzéséről.

A poszttraumás növekedés során ugyanis olyan pozitív pszichés változás megy végbe, amelynek során megtapasztalhatjuk saját erőnket, kompetenciánkat, tenni akarásunkat, amiben megérezhetjük, hogy igenis képesek vagyunk akadályok megugrásra, és ami magunkba olvasztja a tapasztalatot: meghaladtam a korábbi, trauma előtti önmagam, és most már tudok valamit, amit évekkel ezelőtt még nem tudtam. 

Ez egyaránt igaz a nagymamámra, aki vihar után újra kellett hogy élessze a veteményesét, az egykori tanárnőmre, aki a státusztörvény hatására 50 évesen váltott pályát, a motorbaleset túlélőjére, aki újra tanult járni, a diákra, akit egy rosszul sikerült felelet miatt megaláztak, Gáborra, aki túlélte a rákot, és rám, aki megtanultam teljes értékű életet élni a pánikbetegséggel együtt.

„Minden egész eltörött” – de most újra összeállhat

Korábban írtam már itt a kincugiról, ami (számomra) a poszttraumás növekedés egyik legszebb szimbóluma. A japán hagyomány szerint, ha eltörik egy kerámia, azt nem kidobják, hanem szétesett részeit aranyporral kevert ragasztóval rögzítik össze, így a megjavított kerámia értékesebb lesz, mint az eredeti.

Fontos kapaszkodó nekem ez a motívum, és rendre ehhez nyúlok vissza, ha felülkerekedik rajtam a pánikbetegség, vagy úgy érzem, lenyomnak a szorongásaim: a küzdelem nem ért véget, hétről hétre, hónapról hónapra meg kell erősítenem a ragasztást, de a kerámiám egészben van, és minden felvitt aranyrétegtől csak gazdagabbá válik. A ragasztóporban a legfontosabb tapasztalatok keverednek, amiket magamról tanultam: az, hogy a testem és a lelkem sokkal többet bír el annál, mint amit eredetileg gondoltam róla; az, hogy a küzdelem megosztható és kapaszkodót jelenthet más emberek számára is; az, hogy sosem vágtam volna bele a művészetterápiába, ha nem kapom ezt a csomagot.

Gábor kerámiája pedig még erősebb, még látványosabb: a teste és az elméje olyan csatát nyert meg, amiben az ellenség túlerőben volt, és amiben a legjobb harcosok 95 százaléka elesik.

Az ő kerámiáját a legapróbb szilánkokból rakták újra össze, de éppen ezért az aranyragasztó is több benne – és hiszem, hogy ez a tapasztalat a jövőbeni krízisek kezelését is könnyebbé teszi majd számára.

A krízis a legfontosabb kérdésekre irányítja a figyelmet

A kutatások szerint a poszttraumás növekedés öt területen okoz változást az életünkben. Egyrészt a sebezhetőség megérzésének hatására jobban megbecsüljük az életet, és könnyebben priorizáljuk azt, ami valóban fontos számunkra, és engedjük el azt, amit csak a megfelelni akarás végett tettünk. Másodszor: hatására mélyülnek az emberei kapcsolataink, hiszen krízisben érezhetjük meg igazán a társas támogatás jelentőségét – itt eszembe jut az a rész a filmből, mikor Gábor gyereke félig viccesen azt mondja az apjának: ha kell, majd megrágja helyette a zsíroskenyeret. 

Harmadszor, amellett, hogy megéljük a sérülékenységet, megtapasztalhatjuk a bennünk lakozó erőt is, ami rámutat, hogy képesek vagyunk a küzdésre. Negyedszer, hatására új lehetőségeket és életpályákat fedezhetünk fel, hiszen az élet végességének megérzésével nagyobb vágyat érzünk a cselekvésre: esetemben ez volt a művészetterápiás pálya megkezdése például. Végezetül pedig spirituális fejlődést élhetünk át, hiszen a krízis, a trauma olyan kérdésekre is ráirányítja a figyelmet, amik korábban nem merültek fel bennünk.

Gábor traumája és az abból következő növekedés jóval több egy daganatos betegséggel való szembenézésnél. A Nem halok meg című film egyszerre vallatás és szembesítés, átok és áldás, leszámolás és óriási esély az élettől. Ezzel párhuzamosan az én küzdelmem a pánikbetegséggel is jóval több, mint néhány begyakorolt légzőtechnika vagy beállított gyógyszeradag. Az ilyen megélések egzisztenciális kérdésekre irányítják a figyelmet.

Késztetnek, sőt kényszerítenek arra, hogy számot vessünk az életünkben fellelhető elakadásokkal, nehézségekkel, vágyakkal és célokkal, hogy ne odázzunk el kérdéseket, amiket korábban a „to do” lista legvégére hagytunk.

Márpedig ha képesek vagyunk meghaladni a kríziseinket, ha képesek vagyunk elfogadni, hogy sokszor nem elsőre, csak tizenkettedszerre sikerül felállnunk, ha ki tudunk lépni a szégyen és a bűntudat spiráljából, és megdicsérni magunkat saját fejlődésünkért, többek és erősebbek leszünk, mint tegnap voltunk. 

Emellett azt is fontos szem előtt tartani, hogy a gyógyulás nem lineáris folyamat: ahogy a rák is kiújulhat –, és ezzel a gondolattal bizony együtt kell élnie Gábornak –, úgy a krízisek sora sem ér véget attól még, hogy eljutunk a terápiás folyamatban egy bizonyos célig. Talán épp ez a kettősség az, ami reményt ad, de a földön is tart: a sebezhetőség megértése és felvállalása segít abban, hogy a jövőben még jobban priorizáljuk saját testi és lelki egészségünket, még jobban szem előtt tartsuk a szervezetünk jelzéseit, ugyanakkor merjünk bízni az erőnkben, merjünk belső támaszt adni magunknak és hinni: a kerámia a legapróbb törmelékekből is újraragasztható.

–

A Nem halok meg című film 2024. január 4-től látható a mozikban.

Kiemelt képünk forrása: Mozinet

Takács Dalma