A nő, aki csak adni akart, de mindent elvettek tőle – Spéter Erzsébet és az Erzsébet-díj

–

Legenda született

Kevés valóban ellenőrizhető tényt ismerünk Spéter Erzsébetnek arról a korszakáról, mielőtt Budapestre költözött volna a férje halála után 1987-ben: a legendagyártáshoz azonban maga is hozzájárult azzal, hogy sokféleképp mesélt ugyanarról.

Azok, akik személyesen ismerték, úgy vélték, hajlamos volt úgy kanyarítani az élete történetét, ahogyan épp a pillanatnyi érdekei kívánták.

Maradjunk annyiban, hogy nem állt tőle távol a konfabuláció.

Azt mesélte tehát, hogy kilencen voltak testvérek, de nem nélkülöztek, mert az apja egy sörgyár igazgatóhelyettese volt, anyja pedig egy napilap külső tudósítójaként dolgozott, a szülők bőségesen gondoskodtak a napi betevőről.

Amikor Kolozsvárra költözött a család, a 17 éves Erzsébet egy ifjúsági teniszbajnokság győzteseként nagy figyelmet kapott: a nála jóval idősebb, igen jómódú román herceg, Alexandr Gregoire Sucu is itt pillantotta meg a fiatal lányt, és azonnal feleségül kérte.

„Kisóvodás lehettem, amikor kivasalt, kikemé­nyített rózsaszín ruhában, édesanyám kezébe ka­paszkodva, büszkén sétál­tam Beszterce főutcáján. Ci­gányasszony toppant elénk: »Jaj de szép ez a kislány! Meglássa, ebből királyné lesz!« Nem lettem királyné, csak hercegné, de az se fa­sírt, inkább kaviár. Voltak nálam szebb leányok is ott, Kolozsvárott, a teniszpá­lyán, de a délceg, gazdag if­jú mégis engem választott” – olvasható egy korábbi interjúra hivatkozó cikkben a Délmagyarban.

Már az „ifjú” kifejezés is sántít némileg, mert első férje jóval idősebb volt nála, akár az apja is lehetett volna. Házasságuk 15. évében a herceg hirtelen elhunyt, Erzsébetnek pedig el kellett valahogy tartania magát. A térképészetet választotta, de csak két és fél évig dolgozott Bukarestben a szakmájában. 

„Erdélyi magyar lány vagyok. Az első férjem herceg volt, a második román diplomata. Az egyik meghalt, a másiktól elváltam.

Fiatalasszonyként tisztességesen dolgoztam – mesélte egy újságírónak. – Eleinte a vendéglátásban, majd az IBUSZ-nál üzletkötőként, így jutottam el New Yorkba, ahol találkoztam a másodunokatestvéremmel, Henry Spéterrel. Gazdag befektető volt, szállodaláncok részvényeiből élt. Ő lett a harmadik férjem.”

Semmit nem tudunk az amerikai életéről, a magyar diaszpórában legalábbis semmiféle szerepet nem töltött be, de annál több lett a róla való híradás, amikor visszatért Magyarországra.    

Gyerek helyett mecenatúra, és hozzá jó nagy adag ego

Vitray Tamás Telefere című műsorát érdemes megnézni, hogy képet alkothassunk arról, mennyire eltért Spéter Erzsébet kommunikációja bármiféle sablontól, különöképpen attól, ami Magyarországon dívott akkoriban: a halk, szerény, alázatos nőképnek alaposan odavágott Spéter harsánysága. Úgy viselkedett és úgy gesztikulált, mint egy uralkodónő, még a rutinos Vitrayt is zavarba hozta olykor. 

Itt mesélt először arról, hogy mivel nem született gyereke, ezért ő „örökbe fogadja” a leendő Nemzeti Színházat, és húszezer dollárt kötött le, amelynek a kamatai az első kapavágásig őt illetik. A Nemzeti téglajegy gyűjtése is az ő nevéhez fűződik, amit a Skála áruház bonyolított le. (Magam is hozzájárultam annak idején 100 forinttal a leendő Nemzeti építéséhez, méghozzá egy jótékonysági esten való szavalással, aminek a bevételét a Nemzetinek utalta át szülőfalum.)

Ő így akart nyomot hagyni az életben, ha már nem születhetett utóda:

„Nem vagyok festő, hogy a vásznaimat képtárakban nézegessék, nincsenek lemezeim, amelyek dalaimat őriznék, szóval nincs utánam semmi, ami elmondaná az utókornak, hogy éltem. Az emberek többsége számára a gyereke a hátrahagyott üzenet. Nekem ez nem adatott meg, kerestem hát, mi lehetne az én értelmes, maradandó üzenetem” – indokolta meg a döntését. 

Cserébe szerette volna, ha elneveznek majd róla a leendő Nemzetiben egy olyan vendéglátóhelyet, ahol pincérek szolgálnak föl, és nem kell „könyökölni” a vendégeknek, hogy a rövid szünetben hűsítőhöz juthassanak, de ezt a kívánságát sem teljesítette a Nemzeti, így azóta sincs Erzsébet-büfé,

ahogyan a magyaros gálaruháját sem állították ki, pedig ez is szerepelt a végakaratában. Persze az ezzel kapcsolatos kommunikációja is elég felemás volt: „igényt tartok”, „kikötöm”, ilyen és ehhez hasonló szavakat használt például Vitray műsorában.

„Magyar Oscar”, avagy az Erzsébet-díj

A saját magáról elnevezett díj összege nem volt annyira számottevő, hiszen 200 000 dollár éves kamatát (6 százalékát) ajánlotta fel a díjazott művészek számára, de mégis jelentős volt ez a lépés, hiszen korábban kizárólag állami díjak létezhettek Magyarországon. Az alapítás évében ez 550 ezer forint volt, ami kilenc díjazott között oszlott meg, köztük volt Cserhalmi György, Gregor József, Bánsági Ildikó és Kállai Ferenc is. A bruttó átlagkereset akkoriban 6 ezer forint körül volt, szóval a majdnem egyévnyi fizetés biztosan nem jött rosszul a művészeknek az akkoriban még szigorúan meghatározott gázsirendszer keretei között.

Érdemes végigolvasni a díjazottak névsorát, valóban jelentős művészek szerepelnek rajta.

Hozzáértő kuratórium választotta ki a leendő díjazottakat, majd a közönség szavazatai alapján dőlt el, hogy ki kaphatja meg abban az évben az Erzsébet-szobrocskát és a vele járó pénzt.

1987-ben volt az első díjátadó, fényes keretek között, az utolsó pedig 1994-ben, olyan helyeken, mint a Vigadó vagy az Opera, de 1990-ben például a Szegedi Nemzeti Színházban rendezték meg a gálát.

Az egyik díjátadón Spéter Erzsébet ezt mondta:

„Hölgyeim és uraim, kedves televízióközönség!
Mielőtt az életműdíjat átadnám, amitől egy kicsit a gyomrom elszorul, pedig kamillateát ittam, mielőtt eljöttem, szeretnék valamit kihangsúlyozottan elmondani, amit tengeren innen és tengeren túlról is szeretném, ha hallanák. Az Erzsébet-díj, akárcsak az olimpia: politikamentes. Se nem jobboldali, se nem baloldali, sem középutas. Magyar.”

Állítólag Spéternek sem volt túl könnyű átvinnie az MSZMP-n ennek a díjnak a megalapítását, de már kicsit repedezett a szocializmus fala, és sok neves támogatót szerzett magának az „üzletasszony”. Így szeretett hivatkozni magára egy ideig, majd amikor rengeteg támadás érte, akkor leginkább „vén spiné”-nek nevezte önmagát. Kifejezetten önironikus volt, de azt nem tűrte, ha más is gúnyolódik rajta. Gondolkodás nélkül megszakította a kapcsolatot bárkivel, amint tudomást szerzett arról, hogy rossz hírét viszi.

Hofi Géza is paródiát csinált belőle, azt mondta rá: „múmia”. Sokan úgy vélték, tényleg van benne valami múmiaszerű. Spéter Erzsébet sosem mutatkozott turbán nélkül, a gálákon viselt elképesztő(en ízléstelen?) ruhakölteményeit, erősen sminkelt, fényesen csillogó arcát, és jellegzetes, lassú beszédét a gúnyolódók gyakran célba vették.

„Bíráljanak! De ne a bébit! Őt előbb hagyják megtanulni járni. Inkább engem! Én szeretem a humort. Értékelem a poénokat, még akkor is, ha rajtam csattannak el” – fakadt ki egyszer egy nyilatkozatában, amikor az Erzsébet-díjat kritizálták.

A díjazottak közül viszont sokan megvédték, Haumann Péter például azt mondta: „Neurotikus ez az egész. Idejön egy távolban élő magyar, adni akar, s nem elvenni, erre először keresztbe tesznek neki, utána körüllihegik, aztán a vérét veszik. Nem értem.”

Cserhalmi György nyilatkozatát is érdemes megnézni, ő kedvesen „öreglány”-nak nevezte Spétert, és határozottan kiállt mellette.

Azt a díjátadót sem felejtem el, amikor 1989-ben maga Nádas Péter vette át a díjat Spéter Erzsébettől: a rendszerváltás évében azért volt ennek némi „vajszínű árnyalata”. (Utalás Esterházy Péter és Szebeni András könyvére, amelyben Szebeni fotói és E. P. szövegei nagyon pontosan összesűrítettek egy-egy korszakot – a szerk.) Egyébként Udvaros Dorottya, Darvas Iván és Koltai Róbert is abban az évben kapta meg a díjat. 

Hosszú végjáték

1994-re Spéter belefáradt az állandó szélmalomharcba és a rengeteg támadásba, mert bizony előfordult, hogy néhány művész elutasította a díjat, ráadásul az egészsége is megrendült, és a pénze is rohamosan fogyni kezdett.

Bár kissé egyoldalú ez a videó, amelyben Spéter Erzsébet utolsó éveiről számol be Huszák Zsóka énekesnő, aki mindvégig kitartott mellette,

mégis nagyon fájdalmas, és tipikusan magyar ez a történet. Amíg valaki gazdag, és remélni lehet tőle bármit, legyen az pénz, hírnév vagy kapcsolatok, addig körülrajongják, amikor azonban neki is szüksége lenne segítségre, mert ágyhoz kötött beteggé válik, az addigi hajbókoló udvartartás nyomtalanul felszívódik.

Nagyon kevés embert engedett be a Pasaréti „cifra palotába”, ahogy Huszák Zsóka jellemezte Spéter lakhelyét, de sokan még így is kihasználták a hat évig ágyhoz kötött özvegyet. Állítólag egy rádióbemondó alkalmanként jelentős összegeket kért a betegágy melletti felolvasásért, és az ápolók is irreálisan magas bért követeltek tőle.

Nagyon fájt Spéternek, hogy ennyire és ennyien cserben hagyták, nem sokkal halála előtt állítólag ezt mondta, amikor azt kérdezték tőle, mire a legbüszkébb: „Arra, amivel kudarcot vallottam: az Erzsébet-díj alapítására. Igazán nem én buktam el, hanem azok, akik keresztbe tettek. Jöjjön rájuk a Csíki erdő hidege, mert ez lett volna az, amit gyerek helyett hagyok.”

Huszák Zsóka az akkor már nagybeteg Spéter Erzsébet megsegítésére Volt egyszer egy Erzsébet-díj néven jótékonysági estet szervezett, amire az ápolók nem engedték el az alapítót, és a televízió sem adta le soha ezt azt gálát, bár rögzítették. A Pataky Művelődési Központba azonban sajnos elég kevés érdeklődő ment el, és csupán jelentéktelen összeg gyűlt össze, ami kevesebb volt, mint Spéter havi nyugdíja.

Állítólag ez a két dolog vette el végleg az élettől való kedvét Spéter Erzsébetnek, aki 2007. augusztus 17-én már nem ébredt föl. 92 év adatott neki, az utolsó húsz volt talán a legnehezebb, mert mindent elvettek tőle, amit a magyaroknak adni akart.

Elszegényedve és elmagányosodva halt meg.

Az a végső kívánsága sem teljesült, hogy a Dunába szórják el a hamvait, mert a rokonai ragaszkodtak hozzá, hogy a Kozma utcai zsidó temetőben helyezzék végső nyugalomra ezt a nyugtalan lelket.

Both Gabi