Margit Auer: A mágikus állataimmal szeretnék én is kapaszkodót nyújtani a gyerekeknek – Interjú

–

A Babilon Kiadó irodájába lépve érzem, Margit Auerért mindenki oda van. Amint megérkezik, azonnal megértem, miért. Apró, törékeny nő, jóval fiatalabbnak látszik a koránál, és hatalmas mosolya mellé a már-már emblematikus cseresznyés fülbevalóját is viseli. Azt mondja, kabala, ha színpadra lép, kötelező. Meg azt is, hogy a népszerűségével nem igazán tud mit kezdeni. Neki csak az fontos, hogy a legjobbat hozza ki magából.

„Ha találsz valamit, amiben jó vagy és amit szeretsz, akkor végezd a dolgod teljes erőbedobással. Én is ezt teszem: követem az álmom, és a gyerekek, akik olvassák az írásaimat, azt mondják, egész jól csinálom”

– mondja Margit Auer, aki azért jócskán érzi a népszerűséggel járó nyomást is. – „A kiadóm folyton rágja a fülemet, hogy írjak többet, hiszen a kis olvasók várják a folytatást. Nagy szerencse, hogy a férjem mellettem áll, és figyel rá, hogy ne vállaljam túl magam, hiszen gyorsan kiégnék.”

Azt meséli ugyanakkor, hogy amint írni kezd, egy csapásra megszűnik a külvilág, és már csak ő van, meg egy különleges kisfiú vagy kislány, akire gondolhat, miközben laptopján megszületnek a mesék.

„Megvannak a magam rituáléi. Írni például a helyi könyvtárban szoktam, ahová mindig nyitásra megyek. Olyankor még csend van és béke, így nem hallok mást, csak a gondolataim zaját” – meséli. – „Ilyenkor sosem a kiadómra vagy az elvárásokra gondolok, hanem egy olyan gyerekre, akinek épp nehézségei vannak, és az ágyba bújva, vagy a kanapén az én könyvemet olvassa majd. Sokat persze neki se ígérhetek, de azt igen, hogy történjék bármi, a mese végén boldog befejezés várja majd.”

Margit Auer optimista embernek tartja magát és azt mondja, munkája alkalmas arra, hogy pozitív gondolatokat ültessen el mások fejében és szívében.

A gyerekek még sosem voltak ennyire egyedül

Auer úgy véli, még sosem volt olyan nehéz gyereknek lenni, mint napjainkban, ezért pedig elsősorban az okoseszközök elterjedését okolja.

„A mobil állandóan ott van a gyerekek és a szülők kezében is. Elvileg közelebb hoz minket egymáshoz, én azonban úgy látom, inkább távolságot szül” – mondja. – „Fontos lenne, hogy ha egy gyerek valamiben elakad, valamivel küzd vagy nehézségei vannak, legyen ott egy felnőtt – egy pedagógus, egy szülő, egy rokon – akire számíthat.

A könyveimmel és a mágikus állataimmal szeretnék én is kapaszkodót nyújtani.”

Amikor arról kérdezem, nehéz-e lekötni a mai gyerekek figyelmét, azt mondja, ha az ember tud írni, akkor nem.

„Egy jó történetben vannak érzelmek, konfliktusok, hullámhegyek és -völgyek, a történet ritmusa pedig jól eltalált. Ha ez mind adott, akkor az olvasók alig várják, hogy kiderüljön, mi történik a következő oldalon, és szinte falják a könyveket” – vélekedik. 

– „A Winterstein iskola pont olyan, mint bármelyik másik. Vannak benne diákok, segítőkész, támogató, a maguk hibáival terhelt, mégis emberséges, szerethető pedagógusok. És egy kis varázslat.”

Auer azt meséli, sokáig tartott, amíg rájött, pontosan mitől lesz az ő története izgalmasabb, valahogy más, mint a kiadásra váró sok ezer kézirat. A választ végül a véletlenek összjátéka hozta el egy családi kirándulás során.

„Egy nap, amikor hegyet másztunk a fiaimmal, egy farmház mellett mentünk el. A háziak cicája úgy döntött, velünk tart, és útközben folyamatosan »beszélgetett« az ötéves fiammal. Bár nem volt közös nyelvük, a gyerek és a macska szavak nélkül is értették egymást. Én pedig megéreztem, hogy ez az a kapocs, amit kerestem” – mondja, majd hozzáteszi: a család két nappal később egy bársonyos talpú szőrmókkal bővült. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy az ő története nem német Harry Potter-saga, hiszen a Winterstein iskolában nem a varázsvilágon van a hangsúly, hanem a mély érzelmeken és az érzelmi intelligencián.

„Az én mesémben a mágikus állatok nem oldják meg a gyerekek problémáit, hiszen a konfliktusok feloldása a gyerekek dolga. De elkísérik őket és ott vannak velük, miközben a diákok a saját belső harcaikat vívják” – magyarázza. – „Van abban is valami újszerű, hogy a gyerekek nem feltétlenül azt az állatot kapják, amelyikre vágynak, hanem azt, amelyikre szükségük van. Ebben a mesében ráadásul nincs kiemelt karakter, nincs szuperhős: a gyerekek csak együtt válhatnak sikeressé. A közösség összefogása a kulcs mindenhez.”

Mágikus egyformaságunk

Margit Auer azt mondja, szerinte a könyvei azért lettek ennyire sikeresek, mert reflektálnak a társas kapcsolatok alapproblémáira, a karakterek pedig egytől egyig átlagos gyerekek.

„Mindegy, hogy japán gyerekekkel beszélgetek vagy Novoszibirszkből hívnak Zoom-találkozóra, a gyerekek ugyanazokat a kérdéseket teszik fel és kultúrkörtől függetlenül ugyanazokkal a dilemmákkal néznek szembe” – osztja meg élményeit. – „Azt tapasztalom, hogy sok szempontból egyformák vagyunk, például mindannyiunknak van olyan barátja, akinek csak a legjobb az elég jó, aki folyton tanul, aki retteg attól, hogy mások előtt szerepeljen, vagy éppen egy kicsit szétszórt és szeleburdi. Ezért tudnak a gyerekek kapcsolódni: felismerik önmagukat és a társaikat egy-egy történetben.”

Szerinte ez az oka annak is, hogy az olvasóinak ő nem egy „híres ember”, inkább egy nővér vagy kedves barát.

„A gyerekek olyan nyíltan és őszintén beszélnek velem, hogy az még néha engem is meglep. Gyakran kapok leveleket, amelyekben az olvasóim megosztják velem legféltettebb titkaikat. Olyanokat mesélnek, hogy a szüleik válása miatt szoronganak, és nem tudnak aludni, vagy hogy nehézségeik vannak, és nem tudnak megbirkózni velük. Ez az őszinteség nagyon szívmelengető, ugyanakkor óriási felelősség is. Van, hogy egy gyerek azt kéri tőlem, küldjek neki egy varázsállatot, ami segít neki megküzdeni mindazzal, ami előtte tornyosul” – mondja és hozzáteszi, az ilyen levelekre mindig válaszol.

„Varázslatos állatok a valóságban sajnos nem léteznek, így azt nem küldhetek. Az viszont fontos, hogy a gyerekek ne tartsák magukban az érzelmeiket. Ezt nekik is mindig elmondom, és arra kérem őket, osszák meg a gondolataikat valakivel, aki a közvetlen környezetünkben található. Mindegy, hogy ez egy nagyszülő, egy unokatestvér, egy rokon vagy egy pedagógus, a lényeg az, hogy a gyerekek merjenek segítséget kérni és tudjanak arról, hogy nem kell egyedül cipelniük semmilyen terhet” – mondja, és azt is hozzáteszi, kevés szomorúbb dolog van egy sarokba húzódott, telefont nyomkodó gyereknél, aki elérhetetlenné válik a környezete, és sokszor önmaga számára is.

„Ha ilyet látok, legszívesebben odamennék és azt mondanám, nézz fel, egy egész világ van előtted, és te észre sem veszed!” – mondja.

Egyszer mindennek vége lesz

A mágikus állatok története lassan a végéhez ér, Margit Auer viszont egyelőre nem gondolkodik a jövőn.

„Még nem gondolkodom azon, mi lesz ezután, hiszen most még a mágikus állatok univerzumában élek. Most a jelenre koncentrálok” – mondja. – „Olvastam, hogy J.K. Rowling egy hotelszobában sírt, amikor befejezte a Harry Pottert. El tudom képzelni, hogy velem is valami hasonló történik majd, ha a történetem a végére ér. 

Azért kezdtem mesekönyvírásba, mert három gyerek mellett már nem tudtam újságíróként úgy funkcionálni, ahogy korábban. Mivel az első perctől kezdve tudtam, hogy kiadót kell találnom, addig finomítgattam a történetemet, míg úgy éreztem, benne van az átütő siker lehetősége is” – meséli. – „De nem hiszem, hogy ez egy életben kétszer is megadatik. Persze mivel imádok írni, biztos, hogy mindig fogok. Lehet, hogy ha ennek a mesének vége lesz, egy kis pihenésre megyek, idővel pedig fesztiválok és kulturális rendezvények szervezésére adom a fejem. És talán többet túrázom majd.”

Z. Kocsis Blanka