Steiner Kristóf & Takács Dalma: Vajon kik lennénk, ha nem küszködnénk pszichés zavarokkal?

–

Megvan az a vicc, hogy a borderline meg a pánikzavaros sétál a sivatagban? Na jó, nincs ilyen vicc (remélem), viszont az biztos, hogy a kis csomagunk kezelésében mindkettőnknek rengeteget segít a humor. Na meg a megosztás. Na meg az érzés, hogy nem vagyunk vele egyedül. Na meg az a sok mankó, amit a barátságoktól, a sorstársi közösségektől, a terápiától kapunk. Meg – többek között – az ilyen beszélgetésektől.

Takács Dalma: Egy hónap telt el, amióta megírtad az első cikked a borderline személyiségzavarodról, most meg itt vagyunk egy elvonuláson, ahol napi szinten kell programokat szervezned, szocializálódnod, ami azért jókora megpróbáltatás egy ilyen érzelmi hullámvasúton ülve. Közben mégis úgy tűnik, jól vagy. Vagy ez tipikusan csak az az eset, amikor azt mondják, „nahát, nem is gondoltam volna rólad, hiszen mindig olyan jókedvű vagy”? Mi történik belül?

Steiner Kristóf: Igen, ezt elég sokszor hallottam én is. Ami nem csoda, mert sokan nem elég jól informáltak a mentális betegségekről, és nem tudják, hogy ezek az állapotok mennyire elmaszkolhatók, másfelől pedig ez nyilvánvalóan az én felelősségem is, mert függetlenül attól, hogy azért én mindig egy őszintébb műfajt műveltem az írásban, az alapvető kommunikációm az élet szeretetéről szólt mindig. És ez teljesen autentikus részemről, viszont könnyű félreértelmezni, és

sokan gondolhatják azt, hogy én tökéletes életet élek, ahol minden rózsaszín, és állandó békében, harmóniában, egyensúlyban úszom.

De a kérdésedre válaszolva: két héttel ezelőtt, épp az első retreat napján konzultáltam a harmadik terapeutával, aki elutasította, hogy kezeljen.

Dalma: Tényleg?

Kristóf: Igen, azt mondták, hogy ez az állapot mindenképpen pszichiátriai munkát igényel először, és hogy jobb lenne, ha befeküdnék valahova, vagy legalább pszichiáterrel konzultálnék. Amikor mondtam a terapeutának, hogy én most nem tudom megszakítani az életemet ilyesmivel, azt válaszolta, hogy az elmondásom alapján az életem már amúgy is meg van szakítva azáltal, ami történik. És ott, akkor tudatosítottam magamban, hogy nincs más választásom, csináljuk tovább az elvonulásokat. A borderline-nak egyébként is jót tesz, ha nem sematikusak a napok, hanem több inger ér. Ha itt vagytok, barlangokat mászunk, másfél óra alatt ötféle kaját készítünk, és nekem segít ez a fajta „living on the edge” érzés. Szóval most egész jól vagyok.

Dalma: Azért én másnak érzem ezt az elvonulást, mint a tavalyit. Nem tudom, hogy csak az-e az oka, hogy tudom, miben vagy, és emiatt kiéleződött erre a figyelmem, vagy tényleg így van, mindenesetre a tavalyi, hajnalig tartó táncokhoz képest az idei retreat kifejezetten csendes, befelé figyelős.

Kristóf: Korábban erősen bennem volt a késztetés, hogy szórakoztatnom kell az embereket, de most próbálom máshogy csinálni. Ez az első olyan elvonulás, ahol tök nyíltan beszélek a helyzetemről, és emiatt többet meg is engedek magamnak.

Korábban, ha valami triggerelt, egyszerűen csak megpróbáltam minden erőmmel úgy csinálni, mintha semmi bajom nem lenne, most viszont megadom magamnak a lehetőséget, hogy ne színleljek.

Dalma: Ez a színlelés kegyetlen fárasztó dolog. Egyszer azt mondta rá a pszichológusom, hogy mosolyogva végigcsinálni egy meetinget, miközben pánikrohamom van, olyan, mint lefutni egy maratont.

Kristóf: Pontosan. És időnként az Instagram meg a Facebook feldobja az öt-hat évvel ezelőtti posztjaimat, és azt látom, hogy annyira próbáltam elfedni a szenvedést, hogy szinte listaszerűen raktam össze, hogy miért vagyok én boldog és sikeres. Mintha mindenkinek engem kellene irigyelnie.

Dalma: Nyilván eléggé egészségtelen a social media valóságtorzító hatása, mégis, erről az a művészetterápiás feladat jut eszembe, amikor egy depressziós, akár szuicid emberrel listát készíttetnek arról, hogy miért érdemes élni. Mintha egy kicsit mind ezt csinálnánk a közösségi felületeinken, nem? Kár, hogy félrevezető a követők számára.

Kristóf: Sokat beszélgettünk már arról, hogy mindkettőnk szorongásainak szerves része, hogy elfogadhatatlannak érezzük magunkat.

Alkotó emberként ez még hatványozódik: folyton azon gondolkodom, hogy amit csinálok, abban valóban jó vagyok-e, vagy csak úgy alakult az élet, hogy most már mindenki elhiszi, hogy én tehetséges vagyok, nekem meg fenn kell tartanom ezt a látszatot.

Dalma: Ez még civilként is szörnyű, akkor közszereplőként milyen lehet…

Kristóf: Van ebben egy nagyfokú felelősség, ezért is írtam erről cikket az utóbbi időben többször. Volt, hogy Nimivel elmentünk vásárolni, és egy piac kellős közepén kapott el egy teljesen vállalhatatlan epizód, aminek hatására gyakorlatilag üvöltöztem szegénnyel, miközben a kasszánál pakoltuk a kosarunkat. Ő próbált csitítani, hogy legalább ne ott csináljuk ezt, amin még jobban felháborodtam, hogy ugyan, mi szégyellnivaló van ebben az állapotban.

Aztán végiggondoltam, hogy mi van akkor, ha véletlenül pont egy magyar állt mögöttünk, aki most azt gondolja, hogy na tessék, a Kristóf azt prezentálja, hogy ők milyen boldogok a Nimivel, erre itt üvöltözik a kasszánál. Na, részben emiatt döntöttem úgy, hogy írok erről az egészről nyíltan, ha már sokan ismerik a nevem, felhasználjam ezt a lehetőséget az ismeretterjesztésre.

Dalma: Küldetéstudat?

Kristóf: Inkább csak kötelesség. Ha már tényleg így alakult, hogy ennyi ember követ, akkor ez a minimum, hogy a valóságot mutassam, és értsék, mi áll a viselkedésem mögött. Még a vivás időszakomban a Velvet „feljelentő rovatába” egyszer beírta valaki, hogy látott engem, ahogy körbeettem az egész Westend-ételudvart, és milyen gázul viselkedtem. Azt persze senki nem tudta akkor még, hogy ez egy bulimiás roham, ami után napokon át hánytattam magam. Na, most a borderline kapcsán megint ezt éreztem, hogy egy hajszálra vagyok ettől a „lebukástól”.

Nem akartam azt kapni, hogy csak a jó dolgokat mutatom meg az életemből, és azt hiszem, ezzel lehet tenni a stigmatizálás meg a tabuk ellen. Meg persze egy kicsit le is buktatom magam előre.

A jó öreg imposztorszindróma. Ez is egy közös bennünk.

Dalma: Hát persze. És ennek szerves része – legalábbis számomra –, hogy a dicséreteket is nehezen építem be, mert mindig azt gondolom a pozitív visszajelzésekről, hogy csak szerencsém volt, majd legközelebb kiderül, hogy alkalmatlan vagyok. Munkában, párkapcsolatban, mindenhol. És ez az imposztorszindróma remekül kapcsolódik a félelemhez, hogy vajon mikor hagynak el a szeretteim.

Kristóf: Több mint hét éve vagyunk együtt Nimivel, és bár számtalan millió alkalommal erősített meg abban, hogy biztonságban lehetek mellette, mégis, ha belekerülök egy durvább spirálba, bármikor képes vagyok meggyőzni magam arról, hogy ezek az utolsó napok, és rájön arra, hogy el kell hagynia.

Szerintem rendkívül lényeges pontja annak a típusú életnek, amit te meg én élünk, hogy a társaink kiokosítsák magukat azzal kapcsolatban, hogy lehet bennünket jól kezelni, és igenis hetvenkétszer is elmondják, hogy „itt vagyok, veled vagyok, továbbra is szeretlek”.

Én empatikus tudok lenni magunkkal, de ugyanakkor empatikus tudok lenni a párunkkal is, mert ez baromi nehéz sokszor.

Mi Nimivel minden ilyen spirálhelyzet után alaposan átbeszélünk mindent, onnantól kezdve, hogy mi lehetett a trigger, milyen régi trauma aktiválódott, mit csinálunk legközelebb máskor. És szerencsére most már azt is tudom, hogy sok dologra a borderline miatt reagálok úgy, ahogy.

Dalma: Szóval örülsz neki, hogy meglett a diagnózis? Az utóbbi időben megosztóvá vált ez a téma a szakemberek között, amikor nálam felmerült a gyanú, a terapeutám kategorikusan kijelentette, hogy nem ad semmilyen címkét – adott személyiségbeli zavarokat kezel, nem egy diagnózist.

Kristóf: Én a magam részéről örültem a diagnózisnak, mert végre értelmet nyert egy csomó dolog. Viszont az is igaz, hogy a diagnózisra úgy reagált a mentális létem, hogy sok viselkedésmintám felerősödött. Azáltal, hogy megértettem, hogy ezek nevükön nevezhető és létező dolgok, minden rohamom tízszeresére erősödött.

Dalma: Ez azért nem épp a diagnózis mellett szól.

Kristóf: Persze, és éppen ezért szerintem tök jó, amit a te pszichológusod mondott, hogy nem egy címkét, hanem viselkedésmintákat kezel. Viszont én mégis örülök, hogy nálam így történt, mert az ezzel való foglalkozás halaszthatatlan feladat volt, és így most végre fókuszba került. A reakcióim felerősödtek, de a traumákkal való munkám is sokkal intenzívebb. Te szeretted volna, hogy konkrétabb diagnózist kapj?

Dalma: A pánikbeteg és generalizált szorongó diagnózissal már kábé tizenhét éves korom óta együtt élek, de pár évvel ezelőtt, amikor egy meglehetősen nehéz életszakaszomban bedurvultak a rohamaim és újabb tünetek is jöttek, szerettem volna a diagnózist, igen. Sokan mondták, meg persze én is utánaolvastam, hogy borderline-gyanús a viselkedésem, és azt éreztem, megkönnyebbülnék, ha beigazolódna, hogy az vagyok, de a pszichológusom nem ment bele ebbe, és utólag hálás vagyok ezért.

Ő már tudta azt, amire én csak később jöttem rá: nagyon könnyen azonosulni kezdek címkékkel.

A pánikbetegség annyira kihatott az életem minden területére, kezdve azzal, hogy hova ülök a színházban, hogy meddig maradok egy buliban, hogy absztinens vagyok és társai, hogy már az egyik legfőbb és magamról leválaszthatatlan identifikációs tényezőmként tekintettem rá. Sőt, lett egyfajta furcsa Stockholm-szindrómám is vele. Amikor jobban lettem, az az érzés kavargott bennem, hogy vajon ki leszek egyáltalán a pánik nélkül. Annyira régóta velem van, hogy bármilyen szar is, a részemmé vált.

Aztán egy pszichológushallgató barátnőm javasolta, hogy ne mondjam, hogy pánikbeteg vagyok, mondjam inkább azt, hogy pánikbetegséggel élek. Mert nem vagyok vele azonos, és egy csomó olyan alapvető tulajdonságom van, ami sokkal jobban meghatároz engem. Tetszett ez a gondolat, és igyekszem is magamévá tenni.

Kristóf: A Stockholm-szindróma nálam is megjelent anno a bulimia kapcsán. Emlékszem, egy csomószor úgy hivatkoztam rá, hogy a „bulimiám”, olyan volt, mint egy hamis barát. És alapvetően tényleg nem hittem el, hogy valaha elmúlik. Amikor már évek óta nem hánytattam magam, még akkor is mindig azt mondtam, hogy bár tünetmentes vagyok, de én örökké egy étkezési zavarokkal élő ember leszek. Valahogy nem akartam leszakítani ezt magamról, noha törekedtem rá, hogy balanszban legyek az evéssel.

Ez olyan, mintha, mondjuk, úgy születtem volna, hogy rossz a testtartásom, csak idővel megtanultam, hogyan járjak egyenes háttal – de attól még a görbület ott marad.

Aztán mégsem maradt, ma már ki merem jelenteni, hogy nincsenek étkezési zavaraim, hét éve nem hánytattam meg magam, és ki tudja, talán a borderline-nal is eljutok ide. 

Dalma: Ha objektíve nézed, van olyan dolog, amiért hálás vagy a borderline-nak? Vagy akár a bulimiának?

Kristóf: Amúgy van. Az egyik, szintén BPD-s barátnőm egyszer azt mondta, szerinte mindketten részben emiatt vagyunk azok, akik vagyunk. Bármennyire fájdalmas érzés ez az állandó kirekesztettségtől való félelem, mégis iszonyatosan megerősíti az embert. Azt hiszem, bennem részben azért is vált ki nagyon erős reakciót a kirekesztettség, a bullying, az elnyomás, mert lett egyfajta erős empátiám. És inkább választom azt, hogy sírva fakadok egy triggertől, mint hogy érzéketlen legyek emberekre és helyzetekre. Talán felelőtlenség mindezt ajándéknak nevezni, de úgy érzem, mindig új tudásanyaggal térek vissza az epizódjaimból, egy csomó dolgot felismerek, megértek általuk. Neked van olyan, amiben segített a pánik?

Dalma: Szinte biztos, hogy ha nincs a pánik, akkor nem választom második hivatásomnak a művészetterápiát. Valószínűleg mindkettőnknek van egyfajta örökölt empátiája eleve, de én azért kezdtem el ez a terápiás szakmát, mert nekem is rengeteget adott, amikor megtapasztaltam, hogy milyen megértve, meghallva, validálva lenni, meg milyen megérezni, hogy nem vagyok egyedül.

Azt hiszem, szerettem volna a hátrányból előnyt kovácsolni, hogy oké, itt ez a hendikep, de akkor már legyen valami értelme.

Emellett a pánik rákényszerített arra is, hogy többet foglalkozzam az önismerettel meg a lélektannal úgy általában. Talán, ha nincs, sosem gondolkodom el azon, hogyan lehetnék jobb ember, jobb társ, hogy vigyázhatnék jobban a kapcsolataimra, vagy hogy lehetnék egy szép napon majd jó anya. És, bár hajlamos vagyok belecsúszni a felesleges önostorozásba, azért az önkritika gyakorlása is jót tett, talán emiatt van, hogy tudok bocsánatot kérni. Azt hiszem, már mindketten fáradunk, menjünk vissza a többiekhez. Csak annyit mondj előtte, mi lesz most veled. 

Kristóf: Hát, egyrészről ezerrel keresek terapeutát. Már nem az a célom, hogy újraéljem a forrázással kapcsolatos emlékeimet vagy szétcincáljam az apukámmal és az anyukámmal való viszonyomat, sokkal inkább az, hogy új megküzdési mechanizmusokat tanuljak a hirtelen rám törő indulatok, pánik kezelésére. 

Dalma: És amíg itt vagyunk, megleszel?

Kristóf: Jót tesz ez most. És ha valami nem esik jól, félrevonulok, sétálok, vagy ilyesmi. Pár napja, amikor lenn voltunk a parton és picit instabilnak éreztem magam, akkor például fúrni kezdtem a homokba a kezemmel, és megfogtam, megtapogattam a nagyobb, meleg köveket, amiket találtam. Tök egyszerű dolog, de ott, akkor ez is segített. A jelenbe kerülés mindig jót tesz.

Kiemelt képünket készítette: Noa Smith

Takács Dalma