Ne emészd magad! – Lelki bajok, testi tünetek és a csodálatos emberi nyelv

–

A Covid-járvány idején magam is megtapasztaltam, milyen az, amikor szó szerint torkon ragad a félelem, és voltam már olyan szomorú, hogy valóban kifordult még az étel is a számból, az ízeket sem éreztem. Valószínűleg nem véletlenül mondunk olyanokat sem, hogy: emészti magát, nagy súly nyomja a vállát vagy hogy a szívére veszi a dolgot.

De valóban a lelkiállapotunk okoz testi tüneteket, vagy a megjelenő testi tünetekre igyekszünk magyarázatot találni? Fizikai vagy pszichés okok állnak a háttérben? És ami talán még érdekesebb kérdés: ezek egyszerű népi megfigyelések, vagy a különböző tudományterületek képviselői is foglalkoznak vele? Esetleg hasznosítják is ezt a tudást a szakemberek a mindennapi munkájuk során?

A feszültség előbb-utóbb utat tör

„Érdemes kicsit távolabbról megközelíteni a témát. A pszichológiának van egy olyan szakterülete, amit úgy hívunk: egészségpszichológia, illetve klinikai egészségpszichológia. Ez olyan személyek lelki támogatásával foglalkozik, akik valamilyen testi problémától szenvednek. Ez lehet egy krónikus betegség, de olyan testi tünet is, amelynek nincs jól meghatározható szervi oka, a vizsgálatok során nem találnak elváltozást, ami a tüneteket indokolná. Ilyen esetekben a funkcionális tünet kifejezést szeretem használni, ami azt jelenti, hogy ugyan nincsen szervi elváltozás, de az adott szervrendszernek a funkciójában lehet valamilyen módosulás, ami a tüneteket okozza, és ami a páciensnek szenvedést okoz” – mondja Gajdos Panna pszichológus, alkalmazott egészségpszichológia szakpszichológus. „Ma már egyre inkább az a tudományos álláspont, hogy sok esetben ezeket a tüneteket a szervrendszer és az idegrendszer együtt okozzák. Vagyis a pszichológiai tényezőknek, például a stressznek és a negatív érzelmeknek szerepük lehet ezek kialakulásában. Illetve hogy a stressz és az érzelmek összekapcsolódnak bizonyos szervrendszerek működésével, és arra hatást gyakorolnak.

Az idegrendszer és a különböző szervrendszerek dinamikusan hatnak egymásra, tehát ez oda-vissza működik, a test és a psziché elválaszthatatlan.

Gyakori funkcionális zavar napjainkban például az irritábilisbél-szindróma, amikor nyilvánvalóan jelen vannak a tünetek, és az is előfordulhat, hogy a bélfunkcióban megfigyelhető valamilyen változás – például a bélflóra vagy a bélmozgás módosulása –, de nincs olyan szervi elváltozás, ami ezt indokolná. Valószínűsítik, hogy ebben az esetben a bél és az idegrendszer közötti kommunikáció billen ki, és a tünetekre a pszichés állapot is nagyban hat.

A gasztroenterológia mellett a kardiológia is kiemelt terület ebből a szempontból. Gyakori, hogy valaki heves szívdobogást, esetleg szorítást érez a mellkasában, ám amikor szakemberhez fordul, a háttérben nem találnak fizikai okot.

A szakember szerint fontos, hogy ilyen esetben se küldjék haza a pácienst annyival, hogy nincs is semmi baja, hiszen ezzel a problémája még nem oldódott meg. Ha nincs szakértői támogatás, elkezdődhet a beteg keringése a rendszerben, az orvostól-orvosig vándorlás, esetleg a nem megfelelő öngyógyítási kísérletek.

„Igyekszünk mindig hangsúlyozni, hogy éppen azért, mivel a test és lélek szétválaszthatatlan, a tünetek pedig összetettek lehetnek, az ellátás is legyen ilyen. Fontos, hogy a különböző területen dolgozó szakemberek – például orvos, pszichológus, dietetikus, gyógytornász stb. – együtt gondolkodjon. Szerencsére ma már van arra törekvés, hogy komplexebb legyen az ellátás. Több, kifejezetten erre képzett pszichológus szakember van, akik a kórházak szomatikus osztályain dolgoznak teamben.”

Gajdos Panna szerint nem csak abban az esetben lehet szükség pszichológus szakértőre, ha nem találják a háttérben meghúzódó fizikai okot, hanem diagnosztizált betegség esetén is. Minden krónikus betegség egyfajta krízis, a helyzettel való megküzdést pedig nagyban segíti, ha a test gyógyítása mellett a lélekkel is foglalkoznak. Ez egy oda-vissza ható folyamat. Ha a lélek gyógyul, az a testi kezelést is segíti. 

Ha a testtel dolgozunk, változhat a pszichés állapot is

Betegség esetén a testtudatosság csökkenhet, elveszíthetjük a kapcsolatot a saját testünkkel. A betegség és a funkcionális tünetek jelenléte kontrollvesztettség-érzéssel jár. Úgy érezzük, hogy nincs hatásunk a saját állapotunkra. Többek között ennek a kontrollnak a visszaszerzésében is segíthet a pszichológiai munka, mely során alkalmazhatunk légzéstechnikákat és relaxációs gyakorlatokat, mint például a progresszív izomrelaxáció vagy az autogén tréning. De az úgynevezett mind-body módszerek (mint például a jóga) is segíthetnek.

De térjünk vissza a nyelvünkben is megjelenő szófordulatokra: emészti magát, őrlődik, szívére veszi stb. Vajon maguk az érzelmek, vagy azoknak az elfojtása okozza a gondot?  

„A feszültség valamilyen módon utat tör magának. Vannak olyan, akár genetikailag érzékenyebb szervezetek, amelyeket a feszültség még érzékenyebbé tehet. Az ilyen típusú problémák esetében gyakran azt tapasztalhatjuk, hogy valóban olyan személyeknél jelentkezhetnek, akik nehezebben élik meg az érzéseiket, nem tudnak beszélni a stresszről vagy kevésbé tudatosak a saját feszültségükkel kapcsolatban. Ilyenkor próbáljuk tudatosítani ezeket a feszültségeket, hogy mit jelent a stressz, és hogyan függhetnek össze a tünetekkel.”

Az egyik kérdésünkre tehát megkaptuk a választ: az érzelmek és a testi tünetek között valóban lehet összefüggés.

A pszichoneuro-immunológia az a tudományág, amely kifejezetten a pszichológia, a neurológia és az immunológiai folyamatok összefüggéseivel foglalkozik, illetve azzal, hogy a fizikai, biológiai folyamatok miként hatnak az idegrendszerünkre, ezzel együtt a mentális jóllétünkre. Illetve fordítva, a mentális állapotunk hogyan hat fizikai állapotunkra. 

Hogy miként beszélünk, gondolkodunk mi magunk is az érzelmeink és testi állapotunk közötti kapcsolatról, az a szakértő számára is sok hasznos információval szolgálhat.

„Szaknyelven azt mondhatnánk, hogy ezek betegségreprezentációk, amik a pszichológián belül a kognitív megközelítéshez kapcsolódnak. Vagyis fontos, hogy mi milyen jelentést tulajdonítunk a tüneteknek, hogy milyen sémáink, elképzeléseink, hiedelmeink vannak a világról, mit gondolunk az egészségről, a betegségről. Ez mindig egyedi. Ez azt is erősen befolyásolja, hogy ha betegek leszünk, akkor hogyan viszonyulunk hozzá. Valaki például úgy éli meg, hogy a betegsége az egyfajta büntetés. Ez nagy terhet rak az egyénre, azt is hátráltathatja, hogy megküzdjön az állapotával. Ilyenkor ezen a reprezentáción kell módosítanunk. Fontos megértenünk, hogy a páciens életében az adott tünetnek milyen jelentése lehet, számára ez mit jelent.”

Tehát nem az a lényeg, hogy valaki csikorgatja-e a fogát éjszaka, hanem az, hogy ő ezt összekapcsolja-e azzal, hogy sokat rágódik. Ez sokat elárulhat róla és a betegségéről, ami segítheti a szakember munkáját. 

Az vagy, ahogy beszélsz a világról

Mikor és hogyan kerültek ezek a kifejezések a nyelvünkbe? A nyelvészet vajon külön figyelmet szentel nekik? És vajon van olyan határmezsgye, ahol a pszichológus, az orvos és a nyelvész szakemberek együttműködnek?

Baranyiné Kóczy Judit nyelvészt, a Pannon Egyetem docensét kerestem meg a kérdéseimmel. Mint megtudtam, a nyelvészetben az elmúlt évtizedekben kezdtek ilyen és ehhez hasonló témákkal foglalkozni, mint például: miként fejezzük ki az érzelmeinket, ezekhez milyen metaforákat használunk, és ezeknek van-e tapasztalati alapja.

„Sajnos sokaknak, ha a nyelvészetre gondolnak, akkor az unalmas nyelvtanórák és a grammatikai kategóriák jutnak eszükbe, vagy hogy milyen szerkezetű a nyelvünk. De jó lenne, ha több szó esne arról, hogy mit is akarunk a nyelvvel kifejezni, azt hogyan tesszük, és abból mit tudunk meg a gondolkodásunkról, az attitűdjeinkről, az értékeinkről. Ezt a területet hívjuk szemantikának, aminek van egy olyan fontos alaptétele, amit testesültségnek hívunk. Eszerint a nyelvünkre nagyon nagy hatással van, hogy amikor megszületünk, akkor először a saját testünkről szerzünk tapasztalatokat, a világot a saját testünkön keresztül ismerjük meg. Az ember legfőbb tapasztalási csatornája a látás, ezért van az, hogy például a sötétben félünk, és ami a hátunk mögött van, az rossz, negatív. Ami elöl van, az viszont pozitív, hiszen a szemünk is elöl van. Nyilván, ha ott lenne, ahol a halaknak, akkor máshogy alakult volna a gondolkodásunk is.”

A világból mindannyian mást fogunk fel, hiszen másra fókuszálunk. De a különböző testi adottságok is meghatározzák, hogy milyennek látjuk a világot, illetve hogy a tapasztalt világot a nyelv segítségével miként értelmezzük, az hogyan jelenik meg az elménkben. Egy látássérült vagy egy balkezes ember is egészen más tapasztalatokat szerezhet a világról. De a nyelv, amit beszélünk, ahogy beszéljük, és ahogy megfogalmazzuk magunkat vagy magunknak a dolgokat, meghatározzák a tapasztalatainkat is.

„Ebből a testközpontúságból adódik, hogy az egyes testrészeinkhez, szerveinkhez évezredek óta különböző pszichológiai vagy kognitív funkciókat kapcsolunk. Például úgy véljük, hogy bizonyos szervünknek központi szerepe van a gondolkodásban, az emlékezésben vagy az érzelmekben és társas kapcsolatokban. Azonban ebben is lehetnek különbségek. Például míg nekünk, az európai kultúrában teljesen természetes, hogy a kezünknek fontos szerepe van a társas kapcsolatok kialakításában és az üdvözlésben, addig az ázsiai kultúrában ez nincs jelen. A japánoknál például a meghajlás dőlésszögének van fontos szerepe, amelyet a szem vonalához mérve határoznak meg.”

Éppen így, míg az európai kultúrában élesen elválasztjuk egymástól a gondolkodás (agy) és az érzelmek (szív) helyét, addig Ázsiában inkább egy holisztikus szemlélet érvényesül, amely szerint az érzelmek, a bölcsesség és az erkölcsi értékrend is a szívben gyökerezik.

Európában ugyanis nagy hatása volt a XVII. századi descartes-i filozófiának, mely szerint az érzelmek akadályozzák a józan gondolkodást, a rációt. Ezért is mondjuk például azt, hogy: „hideg fejjel kell végiggondolni”. De mégis mondunk olyat is, hogy: „hallgass a szívedre”. Vagyis, mintha tudnánk, hogy hiába az észérvek, a végső jó döntést mégsem fejben hozzuk meg.

Gyakran beszélünk úgy az érzelmekről is, hogy összekapcsoljuk a testtel, testi funkciókkal, ezzel jelezve, milyen fiziológiai reakciót vált ki bennünk az adott érzelem. Elmondhatjuk például, hogy milyennek látnak minket mások, vagy mi milyennek látunk másokat, ha egy érzelem megjelenik. Például: remeg a lába az izgalomtól, elpirul szégyenében, elkerekedik a szeme a csodálkozástól, vagy ferde szemmel néz valakire.

Más kifejezések azt írják le, hogy ilyenkor mit szoktunk tenni. Például: táncra perdül örömében, rázza az öklét dühében.

És vannak azok a kifejezések, amik arról szólnak, hogy mit érzünk ilyenkor.

„Például azt, hogy az izgalomtól a torkunkban dobogott a szívünk. Természetesen ilyenkor nem a szívünket érezzük, de valóban, lüktet ott egy ér, amibe a szívünk pumpálja a vért. Ezek az úgynevezett népi elméletek. Vagyis olyan megfigyelések, amik ösztönösen születtek. Ugyanez történik, amikor azt mondjuk, hogy: gombóc van a torkunkban. A gombócot már csak mi találtuk ki, de valóban azt érezzük, hogy valami ott a torkunkban mintha megkeményedett volna. Amikor azt mondjuk, hogy nyomja valami a szívünket, vagy hogy nagy kő esett le a szívünkről, akkor azt érezzük, mintha valami nagy fizikai teher lett volna rajtunk. Vagy ott van a szorongás, amikor tényleg egy folyamatos szorítást érzünk. Gyakorlatilag így éljük meg a stresszt.”

Ám vannak olyan kifejezéseink is, amikről nehéz megállapítani, hogy valóban fiziológiai, biológiai tapasztalatot írnak-e le. Például: megfagy az ereiben a vér, fejébe száll a dicsőség. Ilyenkor vajon tényleg van egy hideg érzés a testben? Tényleg a fejében érez valamit a büszke ember?

Gyakran beszélünk úgy az érzelmekről mint folyadékokról, esetleg gázokról, és van, amikor természeti jelenségként írjuk le őket. Például: elönti a düh, túlcsordulnak benne az érzelmek, elsodorják az érzelmei. Ezek még a középkori négy testnedv elméletének a maradékai, vagyis amikor az embereket a bennük túltengő testnedvek alapján sorolták kategóriákba (flegmatikus, szangvinikus, melankolikus és kolerikus).

A testtel kapcsolatos kifejezések évezredek, évszázadok óta a nyelv részét képezik, de a nyelv folyamatosan változik. Egy ezer évvel ezelőtt élt angol óangolul valószínűleg nem úgy fejezte ki az érzéseit, mint egy mai angol tinédzser. Időközben újabbnál újabb kifejezések is születtek. A globalizáció és az internet térnyerése a magyar nyelvre is hatott. Például az, hogy „pillangók repkednek a gyomrában”, korábban egyáltalán nem volt jelen a magyar nyelvben, ez az angol „batterflies in the stomach” fordításával jött létre.

A nyelvész szakértő szerint az igazán izgalmas kérdés az, hogy vajon korábban is éreztünk-e olyat, amit ez a kifejezés leír, vagy a kifejezés megjelenésével jelentek meg a testi tapasztalatok? 

„Ezt a kérdést már nem a nyelvészet vizsgálja, de én magam úgy gondolom, hogy igen, a nyelvünk is meghatározza, hogy mit tapasztalunk. Ugyanis a figyelmünket is meghatározza a nyelv. A japán nyelvben például a rizsnek különböző nevei vannak, attól függően, hogy főtt rizsről vagy nyers rizsről beszélnek. Ezzel szemben a magyarban nincs ilyen. Mi viszont megkülönböztetjük például az édes-nemes és a csípős paprikát, illetve nálunk külön kategória a piros és a vörös. Tehát amikor beszélünk, arról is döntenünk kell, hogy melyik szót használjuk.”

Testbeszéd

Mivel a testünkön keresztül ismerjük meg a világot, magától értetődő, hogy a testtel kapcsolatos metaforákkal, illetve az érzelmek testre gyakorolt hatásának leírásával igyekszünk önmagunkról információt adni. Ha a testemről beszélek, vagy annak segítségével kommunikálok az érzéseimről, jó eséllyel a másik fél meg fog érteni.

És ha valaki értő fülekkel hallgat, akkor a nyelv több információval szolgálhat a használójáról, mint ahogy maga a beszélő gondolná.

„Honkongban él egy Dennis Tay nevű kutató, aki mentális problémákkal küzdő emberekkel készült interjúkban vizsgálja a metaforákat. Azt kutatja már évek óta, ahogy ezek az emberek beszélnek. Például olyanokat mondanak, hogy: »úgy érzem magam, mintha fürdenék, és körülöttem gumilabdák lennének, próbálom elkapni őket, de nem tudom, mert mindig kicsúsznak a kezemből«. Vagy: »úgy érzem, hogy bent ülök egy szobában, amin nincs ablak, sötét van, nem látom, hol az ajtó, és elveszett a kulcs«. Korábban talán azt mondták volna ilyen esetben a betegnek, hogy ne beszéljen mellé, mondja el, hogy pontosan mit érez. Csakhogy ő így tudja a legjobban elmondani. Ezek a metaforák nagyon sokat segítenek a diagnózisban, hogy pontosabban azonosíthassák a páciens állapotát.”

Vagyis a nyelv, ahogy kifejezzük magunkat, valóban segíthet megfejteni azt is, mi zajlik bennünk.

Baranyiné Kóczy Judit úgy véli, hogy egyre inkább a multidiszciplinaritás felé tartunk, a tudományágak közötti éles határvonal mind jobban elmosódik. Valószínű, hogy a jövőben a különböző szakterületek (például a pszichológia, az orvostudomány és a nyelvészet) még szorosabban együtt fognak működni. Hiszen a cél az, hogy igyekezzünk a maga teljességében feltárni, megismerni a minket körülvevő világot.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ yokunen

Iliás-Nagy Katalin