„A félelem jelzi legpontosabban, mire vágyom valójában” – Interjú Kókai Tünde színésznővel

–

Széles-Horváth Anna/WMN: Ha az ember visszanéz a kezdeteidre, igazán tudatosnak gondolhatja a pályaválasztásod: drámatagozatos gimnáziumba jártál, elsőre felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Semmi kitérő. Gyerekkorodtól egyértelmű volt, hogy színész akarsz lenni?

Kókai Tünde: Mintha belém kódolták volna. Számomra ez még mindig érdekes, mert a környezetemben a művészet jelenléte egyáltalán nem volt meghatározó. Sok színész meséli ugyanezt egyébként. Egy kisvárosban, Sülysápon nőttem fel, és a gimnázium előtt ért a felismerés, hogy színházat csinálni ilyen fiatalon is lehet. Ezután minden létező drámatagozatos gimnáziumot megjelöltem Budapesten, de leginkább a Vörösmartyba vágytam. Nagyon boldog voltam, amikor sikerült a felvételi. Kinyílt a világ. A színművészetire való jelentkezés hazárdjáték volt, nem is tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy más egyetemet nem jelöltem meg. Az első rosta után biztos voltam benne, hogy nem sikerült, mert egyáltalán nem tudtam felszabadulni ebben a dermesztő felvételi szituációban. 

SZ. H. A./WMN: A következő öt év az egyetemen már több önbizalommal telt, vagy ez idő alatt is sokat kételkedtél magadban?

K. T.: Bizony, tele voltam szorongással. És ezt ráadásul még szégyelltem is. Valamiért azt hittem, jobban járok, ha flegmasággal maszkírozom a bizonytalanságomat és úgy teszek, mintha mindent kisujjból csinálnék. Bicskanyitogató lehetett a védekezési stratégiám. Nem mertem hibázni, és erősen ellen is álltam a mennyiségi alapú jelenetgyártásnak. Hosszasan ültem egy-egy feladat felett, mert nem értettem meg a dolog gyakorlati, munkarészét, és romantikus elképzeléseim voltak ihletett állapotokról, amikre várni kell. Az osztálytársaim bátran dobták bele magukat a legkülönbözőbb helyzetekbe és vállalták fel a gyengeségeiket. Ma ezt a tulajdonságot és a sebezhetőséget is nagyra értékelem.

SZ. H. A./WMN.: Nagyon fiatalon az Örkény színpadán találtad magad, hiszen harmadéves egyetemistaként már Ophéliát játszottad a Hamletben. Ekkorra magad mögött hagytad a tüskékkel járó, sajátos megküzdési stratégiát?

K. T.: Professzionális körülmények között hamar megbánja az ember, hogy nem tanult meg hamarabb, kevésbé látványos helyzetekben hibázni. Az osztályfőnökeink, Bagossy László, Pelsőczy Réka és Rába Roland, három jelentős műhely, az Örkény, a Katona és a Krétakör képviselői voltak. Az, hogy már harmadévesen a mélyvízbe dobtak, merész gesztus volt a részükről, amit néhányan kritikával is illettek. Én úgy látom, jó volt ez így, bár a saját belső lassúságomhoz képest gyors tempóban zajlottak körülöttem az események, és évekbe telt ezt a kibillenést stabilizálni. Gondolom ez a szakma megtanulásának természetes folyamata. Egy Ophélia-súlyú szerepről álmodozni sem mertem, mert a tanáraim abban az időben nem azt kommunikálták felém, hogy ilyesmire alkalmas volnék. De alkatilag sem láttam magamban a potenciált. 

SZ. H. A./WMN: Érdekes kettőség számomra: hogyha távolról nézek rád, tudom benned látni a törékeny naivát, de ha közelebb lépek, megérint valami sokkal karakteresebb hatás. Te hogyan viszonyulsz a hozzád kapcsolt szerepkörökhöz?

K. T: Nem gondolom magam szabályosnak, de ennek inkább az előnyeit élvezem. 

Az igazság az, hogy engem mindig is jobban érdekelt a szabálytalanság. Kicsit zavarban vagyok a kategorizálással, van valami anakronisztikus a naiva szerepkörben. A kortársak már árnyaltabban képesek ábrázolni a fiatal nőalakokat, mint a klasszikus művek férfi szerzői.

Manapság szerintem már attól sem kell igazán tartani, hogy negyven körül elfogynak a női szerepek. Bár ki tudja, mi lesz, addig azért még van egy kis időm.

SZ. H. A.: Az Örkényben töltött gyakorlatod idején, még a diplomázás előtt mondtad egy interjúban, hogy meg kell szoknod, micsoda közegbe kerültél és kik vesznek körül. Akkor elmesélted azt a vicces történetet is, hogy kiskorodban, ha egy film végén meghallottad Csuja Imre nevét a szinkronhangoknál, szaladgáltál körbe a szobában ismételgetve, hogy „Csujaimrecsujaimre”, mert annyira tetszett a neve. Most meg tessék, vele játszol. Utólag, több év távlatából hogyan látod: milyen volt a fogadtatás? Mi az, amit viszel tovább te is belőle arra az esetre, amikor fiatalok érkeznek a színházba?

K. T.: Imi egyébként az egyetlen ember a színház világából, akihez személyes kapocs fűzött. A nagymamám egy időben takarítónőként dolgozott Csujáéknál. Állítólag egy sülysápi disznóvágáson találkoztunk is még totyogós koromban. Szóval az ismertségünk hosszú évekre nyúlik vissza (nevet). Az örkényesekről hírből is lehetett tudni, hogy közvetlenek és nem jellemzőek rájuk a művészi allűrök. A szorongásom lassan enyhült az évek alatt, és a kollégáimtól kapott biztatásnak, amiből ma is gyakran kapok, sokat köszönhetek. Azért persze olyan is akadt, akinek a negatív módszerei ösztönöztek arra, hogy kössem fel a gatyát. A pályakezdő fiatalokkal kapcsolatban sajnos vannak hiányosságaim. Egyrészt szeretnék többet együtt dolgozni velük, másrészt van, hogy azt érzem nem tudok elég támogató lenni, mert éppen engem is túlzottan nyom az előadás súlya. Ebben igyekszem fejlődni, mert nagyon fontosak a kezdő lépések. Érzékeny időszak, amikor az ember először lép a deszkákra, amelyek akkor még tényleg a világot jelentik. De talán nem is kell őket annyira félteni, sokkal érettebbnek tűnnek, mint mi voltunk. 

SZ.H.A./WMN: Több korodbeli színésznővel beszélgettem mostanában, és mindegyikük kifejtette: ugyanezt mondják rólatok a titeket megelőző generációk.

K.T.: Igen, gondolom ezt hívják fejlődésnek. Amit manapság sok szempontból lehet ugyan szidni, de azért örülni is lehet neki. Én nagyon hálás tudok lenni azért, ha valaki előttem kitaposott egy utat, például az egyenlőség terén, amin én már szinte akadálymentesen lépkedhetek. És minden kimondott szó, minden kis lépés számít, amihez egy-egy előadás is hozzátesz.

SZ. H. A./WMN: A Szkénében találkoztunk, hiszen éppen egy külföldi koprodukciót próbáltatok, amely Krasznahorkai László Herscht 07769 című regényének színpadi adaptációja. Az előadás Jénában készült két nyelven. Hogyan talált meg ez a szerep téged?

K. T.: A színházunk első külföldi koprodukciója ez, aminek kimondhatatlanul örülök, mert már egy ideje vágytam hasonló feladatra. Daniele Szeredi, olasz-magyar rendező egyszer csak bekopogott az Örkény ajtaján az együttműködés ötletével. Dani nemrégiben kapta meg ötödmagával a jénai színházat, és egy nagyon izgalmas csapatot hívott ott össze. Színészcsere keretében utaztunk ki Borsi-Balogh Mátéval és Varga Zsófi dramaturggal két hónapra, illetve két jénai színész vendégeskedik nálunk a Sokszor nem halunk meg című produkcióban. A próbafolyamat angol nyelven zajlott, az előadás pedig kétnyelvű, magyar és német. A Herscht az újjáéledő nácizmus problémáját járja körül és éppen abban a térségben játszódik, ahol a darabot bemutattuk. Thüringiában egy szélsőjobboldali párt nyerte el a választásokat, amire közel száz év óta nem volt példa. A helyzet olyannyira nem rózsás, hogy az előadást csak rendőri készültség mellett játszhattuk.

SZ. H. A/WMN: A fiatalságod ellenére hosszú ideje dolgozol egy színháznál, pedig a te generációdra már talán jellemzőbb, hogy könnyebben vált, rövidebb időtartamokra tervez. Honnan ez az erős lojalitás az Örkény felé? Megmozdított benned valamit a máshol megélt próbafolyamat?

K. T.: Jó volt kimozdulni. Németországban egész más a rendszer, ott ötévente rotálódik akár egy egész társulat. Egészségesebbnek tűnik a szisztéma, ugyanakkor én nem könnyen rendezkedem be rövid időtartamokra, ezért ezt nem irigylem annyira a németektől. Viszont a sóvárgásom felerősödött egy nem ennyire vízfejű ország után, hogy milyen jó volna még legalább két olyan erős központ, mint Budapest.

Ha az ember bekerül egy kőszínházba, ott óhatatlan, hogy lesz némi áporodott légkör. Az Örkényben idővel egyre nagyobb nyitottságot tapasztaltam a függetlenek, a fiatalok vagy éppen a civilek felé, ami oxigénhez juttat.

Az igazgatóváltással és az új alkotótérrel, a Merlinnel mindez hatványozódik: beizzítottuk a külföld és a más művészetek felé mutató rakétákat. Egy megújulni képes közeg mindennél többet ér, ráadásul az Örkény az utolsó műhelyek egyike, ahol még szabadon lehet alkotni. 

SZ. H. A./WMN: Húsz évet ünnepeltek, és ezzel együtt egy korszakos igazgatót, Mácsai Pált búcsúztatjátok a május 23-ai Örkény20 koncerten az Arénában. Eléggé más közeg, mint a színház: mit szól ehhez a szorongó Tünde benned?

K. T: Igyekszem tudatosítani magamban az este egyszeri és megismételhetetlen jellegét, ez sokat segít. Egy szertelen Måneskin számot választottam, amiben könnyebb is felszabadulni, mint mondjuk egy líraibb dalban. Én egyébként inkább úgy mondanám, elénekelgetek: de semmi ok a pánikra, mert nem egy aranytorkú kollégám van, akik majd felhúzzák az este színvonalát. Nagy buli lesz, ami az emlékezést és a jövőbe tekintést sem nélkülözi, szóval nem érdemes kihagyni. 

SZ.H.A./WMN: Ha az éneklés nem is jelent majd párhuzamos utat számodra a színészettel, a rendezés idővel talán annál inkább. Legalábbis erre mutat, hogy az első hasonló munkádért, a „Négyszögletű Kerek Erdő Küldetés” című darabért a Fidelio Staféta-pályázat díját is megkaptad. Miért épp egy családi darabot választottál?

K.T.: A kétféle klímaváltozás problémája érdekelt, vagyis az általános, éghajlatot érintő, illetve a társadalomra, ezen belül is a digitalizációra vonatkozó folyamat. Valamint, hogy a témával hogyan tudjuk a felnőtteket és a gyerekeket is megszólítani. Lázár Ervin olyan szerző, aki mindkét csoport nyelvén beszél. A cél a közösségi élmény megteremtése volt egy helyszínspecifikus, egész estés családi program keretében. A mese egy XII. kerületi erdőben játszódott, kalandjáték előzte meg, majd túra és közös piknik következett. Sajnos a projekt nem élt hosszú életet, a független produkciók általános nehézségei mellett ironikus módon maga a természet is több alkalommal közbeszólt, olykor eső, olykor vaddisznó-invázió formájában követelve vissza magának a területet. Küzdelmes folyamat volt, amiből nagyon sokat tanultam, miközben a rendezésről se mondtam le: vannak terveim a jövőre.

SZ. H. A./WMN: A koncepcióból úgy érzem, különösen fontos lehet számodra a színház közösségépítő ereje. Több cikk kapcsán beszéltem pszichológusokkal mostanában, akik újra és újra hangsúlyozzák: mennyire életbevágó az élő, nem virtuális közösségek megteremtése. Hiszen ez az egyetlen út, amely kivezetheti a modern embert az őt egyre inkább sújtó elszigetelődésből.

K. T.: Edward O. Wilsonnak van az a híres mondása, miszerint az emberiség problémája, hogy őskori berendezéssel élünk a szervezetünket és az agyunk működését tekintve, miközben az intézményrendszerünk a középkorban rekedt, emellé pedig itt van ez a mindent meghaladó, jövőbeli, isteni tulajdonságokkal bíró technológia. Ő veszélyforrásnak írja le ezt az időbeli eltolódást, de talán a megoldás is éppen ebben rejlik. Sok ezerévnyi evolúciót nem lehet csak úgy lesöpörni, és legyen bármilyen vonzó is a képernyők alternatív univerzuma, a hús-vér valóság valószínűleg még sokáig győzedelmeskedni fog.

A színház ezzel köt össze, arra hat, ami bennünk hús és vér. Fontos azonban, hogy reagáljon a változásra és minél többféle találkozás helyszíne tudjon lenni, ahová nemcsak az esti előadást jár nézni az ember.

Ezért vagyok büszke arra, hogy az Örkényben például a színházi nevelési program is fontos, jól kidolgozott.

SZ. H. A./WMN: A lány, aki az egyetemen még a biztonság kedvéért tüskéket növesztett, mára hogyan tud estéről estére színpadra lépni, és a kortárs, modern rendezések szabadságával együtt még inkább levetkőzni a gátlásait?

K. T.: Tíz év alatt sokat változott a félelemhez fűződő viszonyom, éppen a szakmámnak köszönhetően. Azelőtt akadálynak tekintettem, sokat küzdöttem lámpalázzal, volt, hogy egyenesen halálfélelmet éreztem színpadra lépés előtt. Ráadásul az egész tabutémának számított: az ember könnyen gondolhatta, a rettegés oka, hogy alkalmatlan.

Ma már igyekszem iránytűként használni a félelmet, mert ha megjelenik, akkor ott mindig valami fontos tanulnivaló van. Nem egyszer éppen a félelem az, ami a legpontosabban jelzi, mire vágyom valójában. Sok olyan dolog van a szakmával kapcsolatban, amiről azt érzem, misztifikáljuk ahelyett, hogy közelebb hoznánk a valósághoz. Több olyan helyzetet kellene teremteni, amiben beszélni lehet őszintén dolgokról. Kezdésnek mondjuk minden színház vegyen fel a társulatába egy mentálhigiénés szakembert! 

SZ. H. A./WMN: A csaknem tíz évvel ezelőtti, már idézett interjúban arról is beszéltél, hogy a színészet mellett szeretnél minél több extrém dolgot kipróbálni, mint például a hegymászás. Ezekkel hogyan haladsz? Sikerült megvalósítani?

K.T.: Mi számít extrémnek? Anno egy repülőből való kiugrást soroltam volna ide, ma pedig mondjuk egy száztíz órás meditációs tanfolyamot. Még mindig vonzódom a totális élményekhez, de azt hiszem a szélsőségek helyett a mindennapi kis dolgokban lelem meg őket. Lehet, hogy egyszerűen öregszem, mert persze, megmásznám én a Himaláját, de igazából olyan hosszasan néztem a fekete falakat, hogy tulajdonképpen már a Gellérthegy látványa is eltelít. Ami változatlan: a természet és a csend számomra a feltöltődés elsődleges forrása, a hegyek pedig ezen belül is különleges helyet foglalnak el a szívemben. 

Széles-Horváth Anna