Fiala Borcsa: A jóember (gasztronovella)

–

A férfi már napok óta ott éjszakázhatott az épület oldalán lévő esővédett beugróban, Teréznek azonban csak most reggel tűnt fel kutyasétáltatás közben. Előző nap ünnepelte (volna) a névnapját, ám sem a három felnőtt gyereke, sem a barátnői nem köszöntötték fel. Talán emiatt fordulhatott elő, hogy kedvetlenül tért nyugovóra, aztán igencsak cudarul aludt, korán ébredt, és ezért a kutyával is jó húsz perccel korábban indultak útnak, mint szoktak. Így megláthatta a hevenyészett kuckóban a még alvó férfit, aki amúgy igyekezett elhurcolkodni az éjjeli menedékéből, mire munkába indult a város. Vagy az is lehet, hogy Terézt a saját szomorúsága tette érzékenyebbé a másik nyomorult helyzete iránt, és azért torpant meg egy pillanatra a férfi mellett, mielőtt sietős léptekkel tovább haladt volna maga után ráncigálva a kutyáját.

„Borzasztó dolog, hogy egy embernek így kell élnie, ilyen kiszolgáltatott helyzetben” – jutott eszébe napközben többször is a férfi. Közeledik a tél, éjjelente már most is fagypont körüli a hőmérséklet. Vajon milyen lehet az utcán éjszakázni, pár koszos takaró és kartonlap között dideregve? Nincstelenül, jövő nélkül, mindenki által elhagyatva. Teréz főleg az utóbbit tudta különösen átérezni. Amióta elköltöztek otthonról a gyerekei, leginkább a kutya volt az egyetlen megbízható társasága. De hát egy állat azért mégsem olyan, mint egy ember. Ennek a szerencsétlen férfinak pedig még ennyije sincsen. Tényleg, még egy kutyája sem.

Teréznek ekkor hirtelen eszébe ötlött valami. Valami, ami még őt magát is meglepte. És onnantól fogva, hogy fészket rakott a fejében a gondolat, már nem lehetett elűzni onnan, újra és újra felbukkant, a legváratlanabb pillanatokban. 

Mi lenne, ha megpróbálna segíteni ennek a férfinak.

Persze csak úgy, a maga módján. Nem ráerőszakolva magát, ó, nem, dehogy! Ám ha vinne neki egy tál ételt… annak biztosan örülne, nem igaz? És ahogy ezt elképzelte, egyszeriben meg is szédült a merészségétől. Hogy ő odamenjen egy vadidegenhez, aki ráadásul ki tudja, kiféle, miféle. Mi okból került az utcára… De aztán csak nem tudta elengedni az ötletét, így tovább győzködte magát. Hiszen nem is kell, hogy beszéljenek egymással. Ő csak odamegy, és átadja az ételt. Vagy ha még alszik a férfi, ahogy ma kora hajnalban is tette, az még jobb. Úgy a legtökéletesebb. Akkor ő, mint valamiféle titkos jótevő, csak leteszi az ételt, és már ott sincs. Megrészegítette a gondolat. A felismerés elkábította. Igen, ilyen ő valójában, egy jótét lélek, aki segít a nálánál nehezebb sorsú embereknek, ahogy tud. 

És ezt az esetet majd a barátnőinek is elmesélhetné esetleg. Vagyis nem, így nem helyes. Mindenképp el kell mesélnie, mit tett! Ennyivel tartozik minden szerencsétlen sorsú embernek. Hiszen hátha a történetével a barátnőit is jó cselekedetre inspirálhatja. Nem úgy direktben mondja majd el, a szájukba rágva, mit kellene nekik is tenniük! Ó nem, az sosem célravezető! De, mondjuk, megemlítheti, csak úgy mellékesen, hogy ő hogyan szokta segíteni a rászorulókat. Mert, ami igaz, az igaz, azokra a hiú, önző nőkre bizony ráférne, hogy ne csak magukkal foglalkozzanak, nyitottak legyenek más sorsokra is. Különösen Erzsó, aki – legalábbis Teréz szerint – jó dolgában már azt sem tudja, mihez kezdjen, a legnagyobb drámája az életben, ha a fodrász nem a megszokott árnyalatra festi be a haját. 

Teréz már el is képzelte, hogyan szúrja majd csak úgy mellékesen a barátnői felszínes csicsergésének közepébe, hogy ő szabad idejében hajléktalanokat istápol. Hogyan fognak elképedni a lányok, majd röstellik el magukat, amiért nekik ilyesmi eszükbe sem jutott. „A múltkor is, amikor ételt vittem ennek a szegény embernek…” – jegyzi meg halkan, de azért jól érthetően.

Hoppá, valóban… erre eddig még nem is gondolt: mit vigyen ennek a szerencsétlen ördögnek? Mi lenne a legalkalmasabb harapnivaló? 

Teréz hosszan töprengett. Ha jól emlékezett a múltkori hírből, amit a kerületi újságban olvasott (közvetlenül a lakosoknak járó ingyenes virágpalántákról szóló hirdetés mellett, amire ő is igényt tartott), a legutóbbi jótékonysági akció keretében szendvicseket osztogattak a rászorulóknak. De a szendvics, szerény meglátása szerint rendkívül snassz. Ő nem fogja azzal kiszúrni ennek a férfinak a szemét! Valami olyasmi kéne, ami egészséges, de laktató. Olyan, ami felvértezheti a télre, tápláló, és egyben különleges is. Mert hát ő egészen biztos nem fog odaállítani valami szokványos és unalmas koszttal. Őt bizony nem olyan fából faragták. 

És ekkor eszébe jutott a legtökéletesebb megoldás. Az, ami a férjének is nagy kedvence volt, isten nyugosztalja szegényt. A francia recept, amit akár vendégeknek is fel lehetne tálalni, olyan fenséges, és amelynek gazdag ízéből kiérződik a háziasszony hozzáértése.

Csirke, negyven gerezd fokhagymával. Kacsazsírban hosszan sütve, csak hogy még ízesebb és még laktatóbb legyen.

Ezt aztán lehet enni hidegen is, melegen, ahogy kényelmes, mindenhogyan jó. 

Teréz nem sokat teketóriázott, busszal elment a piacra. Dehogy fogja ő a sarki közértből megvenni a hozzávalókat, ahová ki tudja, honnan érkezik az áru. Ő ragaszkodik a megszokott kofáihoz, és a megbízható henteséhez, hiába zsörtölődik vele a lánya minduntalan, hogy minek utazik annyit, ha ott van egy köpésre az a jó kis bolt. Hát igen… ezek a fiatalok felfuvalkodott módon azt hiszik, ők mindent jobban tudnak. Miután bevásárolt, otthon fogott egy jénait, abba kacsazsírt kanalazott, majd a combokat gondosan belenyomkodta a sárga masszába, megforgatta benne, hogy jusson mindenhová belőle, aztán megsózta, megborsozta alaposan, a tetejükbe szórt negyven gerezd fokhagymát héjastul, végül bedugta két órára a sütőbe 170 fokra, hadd iruljanak, piruljanak, és legyenek észvesztően omlósak, hogy szinte kileheljék magukból majd a csontot. Uramatyám, az ő drága férje hogy szerette a hússal együtt krémesre sülő fokhagymagerezdeket pirított kenyérszeletekre nyomni! Biztos annak a szerencsétlen férfinak is ízleni fog az étel. Meg fogja magának egy életre jegyezni, hótziher!

Amikor megsült a csirke, Teréz kivett két combot (a többit eltette a hűtőbe magának), betette egy műanyag dobozba, a műanyag dobozt pedig egy zacskóba, majd mellé pakolt még három zsemlét, legyen mire kinyomkodni a fokhagymákat, úgy jó az. Aztán eszébe jutott még valami. Hosszas keresgélés után végül csak talált egy műanyag villát is. Mert bizony ilyen figyelmes ő, gondol a másikra is, bele tudja képzelni magát az ő helyzetébe, legyen mivel megennie annak a szegény krampusznak az ételt, ne kelljen kézzel turkálnia.

Másnap aztán a szokásosnál is korábban kelt, hogy a férfi még biztosan aludjon, amikor odaér az adományával. Ezúttal a csirkével, negyven gerezd fokhagymával, aztán ki tudja, mit visz neki legközelebb.

Igyekezett gyorsan haladni az úton, a kutya nem is igazán értette, miért van arrébb sürgetve minden egyes alkalommal, amikor megállt volna szimatolni. Ám ahogy befordult a sarkon abba az utcába, ahol a férfi szokta meghúzni magát éjjelente, hirtelen megtorpant. 

A férfi már nem aludt, a vacka mellett üldögélt cigarettával a kezében. Komoran nézett maga elé.

Teréz erre az eshetőségre nem volt felkészülve. Tanácstalanul állt, miközben lopva a férfi felé pislogott. Még szerencse, hogy a kutyája – kihasználva, hogy nem kell sietve a gazdája mellett ügetnie – buzgón szagolgatni kezdett egy levélkupacot, így úgy lehetett tenni, mintha valójában az állatra várakozna.

Akkor a hajléktalan eldobta a csikket, majd elővett a takarója alól egy szendvicset. Lassú mozdulatokkal szedte elő a műanyag zacskójából, aztán nagyot harapott belőle.

A kutya időközben végzett az avar alapos felmérésével, kénytelenek voltak tovább indulni.

Teréz szorosan markolta a maga pakkját, és miközben elhaladt a férfi mellett a szeme sarkából alaposan szemügyre vette. A ruhája elrongyolódott, szakálla bozontos, a körmei alatt fekete kosz. A férfi talán megérezhette a másik figyelmét, felnézett Terézre. „Milyen sárgás a szeme fehérje” – állapította meg magában a nő, miközben újfent sietősre fogta a lépteit. 

Teréz egészen hazáig a férfin gondolkodott. Ki tudja, miféle. Vagy hogyan került az utcára.

Lehet, hogy börtönviselt ember, mondják, hogy sokaknak ez a sorsa: elkövetnek valami megbocsáthatatlant, a családjuk elfordul tőlük, ők meg végül földönfutók lesznek. 

Otthon visszatette a negyven fokhagymagerezddel ízesített csirkét a hűtőszekrénybe a többi mellé. Legalább pár napig most nem kell főznie. Úgy is jó.

Az orrában még jó darabig ott kísértett a férfiból áradó szag. Pár nap elteltével kör-e-mailt írt a közös képviselőnek és a társasház lakóinak, kérvényezve, a kukákat vegyék körbe zárható ráccsal. „Sok mostanában errefelé a gyanús, lecsúszott elem. Guberálók, csövesek, meg más effélék. Jó lenne, ha nem szoktatnánk őket ide” – írta.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / RossHelen

Fiala Borcsa