Charlie Sheen: „Én gyújtottam be a dinamitot, csak nem számítottam ekkora robbanásra”

–

Nyolc éve tiszta vagyok – mondja a film elején Sheen, de valójában a film végéhez érve értjük meg igazán, hogy az ő életében ez egy emberöltővel felér. Ha azt gondoljuk, sokkoló, ahogy a kiskamasz Charlie és testvérei droggal való kapcsolatát figyeljük, vagy épp a szintén A-kategóriás színész apát, Martin Sheent ismerjük meg a fiai szemével, csak azért lehet, mert még nem tudjuk, mi vár ránk a későbbi képkockákon.

Charlie Sheen számára az Apokalipszis most forgatása nem azért volt a legemlékezetesebb tapasztalás, mert a partvonalról nézhette kölyökként egy gigaprodukció elkészültét, és Francis Ford Coppola rendezői munkáját: hanem mert itt szembesült apja függőségével először, és változott meg benne a gyerekkori kép, amelyet róla alkotott. Nem rágják a szánkba a filmben, de Sheen fejében talán itt kapcsolódtak össze tudat alatt nagyon szorosan a tehetség, a színészet és a drog fogalma.

Ösztönös képessége a színjátszáshoz nem volt kérdés: bátyjaival egészen kiskoruktól háborús és maffiafilmek forgatásával ütötték el az időt, de a minél nagyobb beleélés érdekében füvezéssel vagy alkohollal kísérték a felvételeket. Egy hasonló beidegződést pedig nehéz aztán kitörölni: mégis érdekes kérdés, hogy miért csak Charlie-nak nem sikerül ez évtizedeken át? Valószínűleg éppen a függőség természetének összetettsége miatt. Persze sokat nyomott a latban a gyorsan és korán érkező világhír is.

Ha nincs következmény, nincs tanulság

„Lehetséges, hogy az egész élete egy szerep. Charlie Sheent játszhatja. Izgalmas szerep” – mondja Sean Penn kollégájáról és barátjáról a sztori első felében.

Sheen azért lett színész, mert betöltötte a 18. életévét, és nem tudta, mit akar csinálni, de apja már sürgette, hogy tanuljon vagy dolgozzon. Közben bátyja Emilio Estevez már befutott, ő pedig megirigyelte a sztárságot. Tehetségét bizonyítja, hogy egy mindössze néhány perces jelenettel (a Meglógtam a Ferrarival című filmben) olyan figyelmet szerzett magának, amely azonnal hozta magával a nagy szerepeket.

A siker sok pénzt és lehetőséget teremtett neki – a bulikra és a drogokra is –, miközben a sztárságnak köszönhetően minden őrültséget megúszott.

Így sokáig egyáltalán nem szembesült azzal, hogy az ámokfutása következményekkel járhat.

A filmben elképesztő szürreális jelenetekről is értesülhetünk. Például: Sheen egy forgatáson elért arra a pontra, hogy jégkockát nyomott fel a végbélnyílásán, hogy egy snittben nyitott szemmel tudja elmondani a szövegét (az ominózus jelenetet be is vágják a dokumentumfilm készítői). Vagy amikor egy börtönből akkoriban szabadult díler szomorúan elmeséli, hogyan akart jó útra térni a büntetése után: de hát, jött Sheen, vele pedig a lehetőség, hogy a dílerkedéssel még többet kaszálhat. Együttérezni nehéz, de tény, hogy legalább senki sem játssza meg magát. Az pedig különösen jó húzás a készítőktől, hogy számos elmesélt sztorit olyan filmjelenetekkel illusztrálnak, amelyek kísértetiesen összecsengenek a valósággal.

Amikor az igazi főszerepet a mellékszereplők játsszák

A mélységek és magasságok között mindvégig támasz az apa – aki egyébként nem akart szerepelni a dokumentumfilmben –, de valószínűleg örök lelkifurdalással küzdött fia függősége miatt. Martin Sheen az első perctől támogató, próbálja észhez téríteni a gyerekét, számtalan elvonóra viszi, felhívatja Clint Eastwooddal, hogy jobb belátásra bírja, odaszervezi a barátait egy beszélgetésre, kiáll mellette a sajtó előtt – és rendőröket küld rá végső elkeseredésében. De hiába.

A színész kapcsán többször elhangzik, hogy a szervezete sokkal többet elbír, mint bárki másé, és ezért újra meg újra fejest ugrik a mélybe. Az egyik legfontosabb tételmondatot pedig rögtön az első képkockák között kimondja a Két pasi meg egy kicsi másik főszereplője: „Megtapasztalhattam, hogy mi az állandó körforgás az életében. Általában valami iszonyú dolgot tesz, mélypontra kerül, aztán összeszedi magát, újra normális lesz, és ezután teljesen kiég, majd végül mindent tönkretesz maga körül” – foglalja össze Jon Cryer.

A filmben egyszer merül fel röviden és kissé lezáratlanul a bipoláris zavarra utaló lehetséges diagnózis, amit a színész teljesen elutasított korábban. A jelenből pedig nem szól hozzá a kérdéshez (ami nekem kicsit hiányzik). Ezt követően hangzik el egyébként talán a legmélyebb, leginkább önreflektív vallomás is tőle: „Én gyújtottam be a dinamitot, csak nem számítottam ekkora robbanásra" – mesél az időszakról, amikor egy turné során vásári majmot csináltak belőle (és ő is magából) a függősége legmélyebb pontján. „Azt hittem, hogy megfulladok...Csak el akartam tűnni. Szerettem volna egy sötét szobát tele droggal" – fűzi hozzá, és ezzel végül is rámutat, hogy egy idő után már a szégyentől és a valóságtól való menekülés egyszerre tartotta életben a függőségét.

Ezt több barát és volt feleség is megerősíti, köztük Denise Richards, aki talán az egyetlen stabil pont lehetett volna az exek közül. Ő egyébként az első megszólaló, aki egy ponton már nem bírja visszafogni az érzelmeit: ez kifejezetten jót tesz a filmnek, mert a néző szomjaz egy kis emóciót a sok viszonylag higgadtan felsorolt borzalom után. (Bár Sheen szerencsére legalább az öniróniát nem fél behozni.)

A volt társak láthatóan ennyi év távlatából már teljes komplexitásában látják mind Sheent, mind a vele való párkapcsolat működését és kisiklását. Bár komoly sérelmeket hordoznak, valójában végül nem hagyták magára Sheent a démonjaival (a gyermekei anyjai legalábbis). Denise Richards például az utána következő házasságból születő ikerfiúknak is gondját viselte egy darabig, mivel azok anyja is elvonóra kényszerült.

Nem véletlenül mondja ki Sheen: „Ebben a történetben néhány mellékszereplő a legfontosabb.”

Talán éppen az az ember látszik kevésbé, aki az „alias" után következne

Nagyon nehéz a dokumentumfilmmel és magával Charlie Sheennel kapcsolatos kettős érzéseimet megfogalmazni: természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a függőség egy betegség, és tiszteletre méltónak tartom, ha valaki leül és tisztázni próbál mindent a botrányaival kapcsolatban, vagy feltárja a legnagyobb mélypontjait. Mégis marad hiányérzetem. És nem azért, mert Sheen szikár, cseppet sem érzelgős: ezt el tudom fogadni, mert a fő, hogy nem hamis. Inkább valahogy az hiányzik egy kicsit, amit a címbe belefoglalt alias jelentene. Hogy most majd az igazi arcát látjuk, nem azt, amit eddig is tudtunk róla. Nem kapunk sokkal többet, inkább csak részletesebb információkat a botrányokról. Ellenben, ha a gyerekek és a volt feleségek bizonyos mondataira gondolok: ott azért találkozunk szívszorító pillanatokkal.

Igazságtalan viszont nem szeretnék lenni, hiszen fogalmam sincs, mit jelent hasonlóan őszintén kiállni ebben a témában. Bízom benne, hogy Charlie Sheen tényleg kitart ezután is. Nemcsak maga miatt. Elsősorban azokért, akik kitartottak mellette eddig. A férfi ugyanis, aki 20–30 éven át sem tudta maga mögött hagyni a pusztító életmódot, most minden volt feleségével jó viszonyt ápol; a gyerekei őt hívják először, ha bajba kerülnek, és még mindig vannak barátai, akik az első őrültségei óta mellette állnak.

Az utolsó pillanatokban azért megmutat valamit magából, amit én sokkal előbb vártam volna tőle. Főleg, mert a filmben pár megjegyzésből kiderül: a partikirály, a rendíthetetlen, a jópofa, a társaság bohóca, azaz Charlie Sheen, valójában egy félénk, szemérmes ember. Ezt szerettem volna egy kicsit még közelebbről látni.

Széles-Horváth Anna