„Az ember, aki nem ismeri a tengert, nem ismeri az életet” – a nagy kékség, amibe mindannyian beleszeretünk

–

Az, hogy van valami dolgom a tengerrel, viszonylag korán kiderült. Olyan hatéves lehettem, amikor először találkoztam vele – ezúton is hálát adok a szüleimnek, amiért lehetőséget biztosítottak erre –, és már akkor megértettem: itt valami olyan nagy erő áll velem szemben, amit apró emberi léptékemben képtelen vagyok felfogni, és maximum ahhoz tudom hasonlítani, amiről Bogi néni a hittanórákon beszél.

A tenger szerepe aztán életkorom függvényében változott: kicsiként játszótársat láttam benne, kamaszként szenvedélyt és szabadságot, a húszas éveim elején inspirációs forrást, most pedig bölcs tudóst,

aki árnyalataival az érzelmi skála minden aspektusát képes megjeleníteni. Mikor először próbáltam ki a „biztonságos hely” imaginációs relaxációt a pszichológusommal, automatikusan a tengerpart képét hívtam meg magamhoz. A mai napig, ha a legideálisabb, legbékésebb környezetet kell elképzelnem, a hullámok hangja sejlik fel, megérzem a számban a sós ízt, az orromban a sós illatot, és elönt valami furcsa, elemi nyugalom. Sok szorongásos- és pánikrohamból húzott már ki ez a nagy, igazán empatikus és megértő kékség.

Nem kellett hozzá sok idő, hogy rájöjjek: ezzel nem vagyok egyedül. Én hiába vagyok monogám, a tenger bizony egy igazi szajha – aki egyszer látta, az beleszeret, ő pedig bárkinek odaadja magát – és a meditáló emberek nagyjából 60 százaléka képzeli magát a partjára a biztonságos hely keresésekor. (Ez nem reprezentatív kutatásból származó adat, hanem a saját tapasztalatom.) Egye fene, békét kötök ezzel a kapcsolati aszimmetriával, pláne, amennyiben nemcsak holmi légyottokról van szó, hanem valódi szövetségekről. De mégis, mi az oka annak, hogy ilyen sokan, ennyire intenzív vonzalmat érzünk a kék hullámok iránt?

A purgáló, a tisztító, a gyóntató nagy kékség

A felismerés, hogy a tengerben van valami természetfeletti erő, nagyjából az emberiség történetével egyidős. A Bibliában a tenger az eredet, a születés szimbólumaként jelenik meg, a Jelenések könyve a népeket, a sokaságot, a nemzetet, a nyelvet azonosítja vele. Ezzel együtt a hal, amelyet kifog a háló, az egyház tagjának szimbóluma – hangsúlyozva: Isten hálója nem válogat kor, nem, etnikai hovatartozás, osztály, gazdagság vagy nyelv alapján. 

A hindu vallásban szintén fontos szerepet tölt be a tenger: a hit gyakorlói az óriási víztömeget a világokra, a létezés tényére és a halhatatlanságra vonatkoztatják, és úgy tartják: anno az óceánból előkerült óriási aranytojás kettéhasadásával jött létre a föld és az ég. A vallás egyik központi eleme az óceán fenekén elrejtett amrita életelixír, ami megivóját halhatatlansággal ruházza fel. 

És bár a milliónyi példa közül most csak kettőt említettem, ezek alapján nem meglepő, hogy a mai napig számtalan vallási ceremónia kapcsolódik a tengerhez – vagy legalábbis az annak reprezentációjául szolgáló vízhez. Balin újévkor (amit ők Nyepinek neveznek),

a város lakói templomaikból és otthonukból a tengerbe viszik szobraikat és istenképeiket, ahol rituálisan megtisztítják őket, hogy a következő évben újult erővel védelmezhessék a népet.

Hozzájuk hasonlóan a candomblé vallás hívői is a tengerparton ünneplik az újévet: ők ajándékokat – luxuscikkeket, ékszereket, parfümöket – gyűjtenek Iemanjá istennőnek, és azokat küldik el neki csónakon. Amennyiben a csónak elsüllyed, az istennő fogadta az ajándékot, és egyben teljesíti is küldője kívánságait, ha viszont visszatér a partra, az azt jelenti, hogy Iemanjá elégedetlen a neki felajánlott csecsebecsékkel.

A zsidó újévnek, azaz a Rosh Hashanahnak szintén fontos helyszíne a tenger: a naplementében, a parton gyülekezve a résztvevők megbánják bűneiket és megbocsátást kérnek uruktól a Tashlikh rituálé keretein belül, imádkoznak, majd kirázzák zsebeiket és zsemlemorzsát dobnak a tengerbe. A francia Saintes-Maries-de-la-Mer tengerpart az európai hagyományőrző cigányság életében tölt be hasonló szerepet. Május 24-én, egy tíznapos felkészülés záró ceremóniáján Kali Sara szobrát viszik a tengerbe, óriási, táncos-zenés fesztivál kíséretében.

Hemingwaytől Monet-ig mindenki beleszeretett

A tenger szimbóluma – nem meglepő módon – a művészeknek is mindig fontos inspirációs forrást jelentett. Az összes példát (vagy akár csak a legfontosabbakat) felsorolni lehetetlen lenne – de csak a szemléletesség kedvéért ott van például Homérosz Odüsszeiája, ahol a tenger az ismeretlen, a bolyongás, a veszély, a felfedezés, a kíváncsiság megtestesítője, amiben az öntudatos polgár bizonyíthatja talpraesettségét és leleményességét. 

Valamelyest testvérműnek tekinthető Hemingway „Az öreg halász és a tenger” című könyve, aminek főszereplője szintén egy nagy cél felé halad, és megmutatja: bármilyen vihar jöjjön, ő képes kifogni a halat és legyőzni a tengert.

Shakespeare A vihar című darabjában a nagy víztömeg elszakítja a főhőst szeretteitől, és ezzel a kiszolgáltatottság és veszélyforrás jelképévé válik, ezzel szemben Herman Melville Moby Dickjében és Virginia Woolf Hullámok című művében a tenger titokzatosságán, sokszínűségén, vágyakkal teli karakterén a fókusz.

Szintén mindenkinek ismerős lehet Edward Munch A sikoly című festménye, JMW Turner tengeri tájképei, Claude Monet Impresszió; a felkelő nap című festménye, vagy személyes legnagyobb kedvencem, amivel legszívesebben az egész lakást kitapétáznám: Hokuszai A nagy hulláma. Bár utóbbi egy cunamit ábrázol, ami lecsapni készül a csónakokra, én struccpolitikát folytatva ragaszkodom hozzá, hogy ezt a képet inkább kalandosnak és játékosnak lássam, mintsem baljósnak. (Amúgy is, ott a háttérben a Fudzsi, aki bölcs tekintettel felügyeli a dolgok rendjét – hát hogy lehetne így bármi gond?)

És – noha személyes tapasztalatuk jóval kevesebb lehetett a tengerrel, mint a fent említetteknek – nem meglepő módon a magyar irodalom legnagyobbjai is megihletődtek a végeláthatatlan kékség láttán. Ady Endre és Kosztolányi Dezső tengerhez írt szerelmes versei a misztikumra, a vágyakozásra reflektálnak (előbbi: „Szememben mély víz gyúrt piros dalt: tengerem szíve pergett”, utóbbi: „Szeme a hullám, szája a húsba gyúr/ S az éjben elrepül a lángvessző.”), egyik kedvencem, Pilinszky Éjszaka a tengerhez című versében a létezés értelméről kérdezi a hullámokat:

Takács Dalma