Egy lövés, ami mindent megváltoztatott: Arthur Rimbaud második élete

–

Arthur Rimbaud koravén gyerek volt, aminek az is lehetett az oka, hogy tízéves korában katonatiszt apja váratlanul elhagyta a családot. A fiú az iskolai évei alatt messze kiemelkedett a diáktársai közül, főleg a költői tehetsége mutatkozott meg: még tizenöt éves sem volt, de már hibátlan latin verseket írt, egy évvel később pedig Az első este című – erotikától fűtött – költeménye egy folyóiratban is megjelent.

Néztem, hogy röpdös a hajában

egy kis sárga sugár vidám

pillangóként s a mosolyában

s a keblén: légy a rózsafán.

Megcsókoltam finom bokáit.

Ő fölényesen kacagott;

hangja úgy trillázott, sokáig,

mint eltört üvegdarabok.

(Az első este; részlet. Szabó Lőrinc fordítása)

A szökés

Rimbaud korai verseinek gyakori témája a szabadság és a kaland iránti szenvedélyes vágyakozás, és ezek a költemények hű tükrei is a lázadó lelkének: a fiú tizenhat évesen elszökött otthonról és Párizsba indult – nyomasztónak találta a kisvárosi környezetet, a főváros forgatagában szeretett volna élni. Miután Párizsba ért, azonnal börtönbe került, mert jegy nélkül utazott az egyik vonaton. (Bizonyos források szerint élelmet is lopott.) Az egyik tanára közbenjárására történő szabadulása után Belgiumban és Észak-Franciaországban kóborolt, mígnem az anyja hazavitette a rendőrséggel.

1871-ben újra Párizsba szökött, és jelentkezett a párizsi kommün védelmére, majd néhány hét után visszatért az anyjához. De nem sokáig maradt Charleville-ben: augusztusban már a párizsi művészvilág tagjaként tekintettek rá. Elküldte ugyanis a verseit az akkorra már nagy hírnévre szert tevő Paul Verlaine-nek, aki el volt ragadtatva a költeményektől, és a fővárosba hívta Rimbaud-t. Különösen a Részeg hajó nyerte el a tetszését, amelyben a tengeren hánykolódó hajó a kalandvágyó, nyughatatlan fiatal sorsának jelképe.

Kegyes volt a vihar: a tengerig vetődve

tíz éjen át lebegtem vidám parafaként

a mélyen, mely a romlás örök hömpölygetője,

s nem néztem: vaksi lámpás vet-é utamra fényt?

(Arthur Rimbaud: Részeg hajó; részlet. Tóth Árpád fordítása.)

Verlaine elhagyta érte a családját

A fiút a nála tíz évvel idősebb Verlaine bevezette a párizsi irodalmi körökbe és a bohém éjszakai életbe. A két költő között egy idő után szerelmi viszony alakult ki, ami miatt Verlaine a feleségét és az újszülött gyerekét is elhagyta. „Féktelen és szenvedélyes” kapcsolatuk megbotránkoztatta a közvéleményt. 

Rimbaud Verlaine-t Németországba, Belgiumba és Londonba is követte. Viszonyuk egy idő után egyre feszültebbé vált – hangos veszekedések és nagy kibékülések követték egymást.

„Gyere vissza, gyere vissza, drága barátom, egyetlen barátom, gyere vissza! Esküszöm, hogy megjavulok. […] Már két napja egyfolytában sírok. Gyere vissza. […] Remélem, most már tudod, hogy a veszekedésünkben nem volt egy szemernyi igazság sem. Szörnyű pillanat! […] Két évig éltünk együtt, és meg kellett érnünk ezt az órát! Mihez kezdesz most? Ha nem akarsz ide visszajönni, akarod, hogy én menjek utánad?” – írta Rimbaud az egyik levelében.

A két költő kapcsolata 1873 júliusában olyannyira elmérgesedett, hogy egy brüsszeli hotelszobában Verlaine rálőtt Rimbaud-ra. Az incidens után Rimbaud kórházba, Verlaine pedig két évre börtönbe került. A viharos viszonyt – amelynek a pisztolylövés véget is vetett – így értékelte Hegedűs Géza a Világirodalmi arcképcsarnok című kötetében.

„Rimbaud a mesterét tisztelte (Verlaine-ben), sokat tanult tőle. Verlaine azonban a kamaszkorból éppen kinövő fiút szerelmi partnernek kívánta. […] Rimbaud azonban nem szerelmet kívánt, hanem ismereteinek bővülését. Ez egyre indulatosabb elkülönülést jelentett.”

Második élet

Rimbaud az incidens után hazatért Charleville-be, befejezte az Egy évad a pokolban című művét, majd elhatározta, hogy szakít az irodalommal, és új életet kezd: nyelveket tanult, és elindult világot látni.

Amikor 1875-ben Németországba látogatott, találkozott a börtönben megtért Verlaine-nel, aki megpróbálta őt visszavezetni a költészet világába: arra buzdította, hogy vallásos témákról írjon. De Rimbaud tartotta magát a két évvel korábbi döntéséhez, miszerint soha többé nem ragad tollat. A visszaemlékezések alapján a következő párbeszéd zajlott le köztük:

– Soha többet nem írok. A világ túl öreg, és nincs semmi új benne. Már mindent leírtak – mondta Rimbaud.

– De nem úgy, ahogy te le tudod írni. Ragyogó tehetséged van! – felelte Verlaine.

– Ez az én tehetségem. Azt csinálok vele, amit akarok.

A két férfi utolsó beszélgetése állítólag hangos vitába, majd verekedésbe torkollott. 

Vándorévek

A Verlaine-nel és a költészettel való szakítás után után Rimbaud sehol sem tudott gyökeret verni. Gyalog átszelte az Alpokat, egy időre csatlakozott a holland gyarmati hadsereghez, majd leszerződött egy dán cirkuszhoz. Cipruson építési felügyelőként dolgozott, és Afrika több országában is járt. Kávéval, kaucsukkal, elefántcsonttal és fegyverrel kereskedett, tekintélyes vagyont halmozott fel. 

Egy amerikai író, Richard Goodman egyik cikkéből megtudhatjuk, hogy Jemenben is megfordult.

„1880 augusztusának egyik fülledt napján Aden városában egy magas, vékony, kék szemű francia bement a Viannay, Bardey et Cie nevű cég irodájába, és mondta, hogy munkát keres. Elmesélte, hogy az utóbbi időben egy munkáscsapatot irányított Cipruson, de valami másra vágyott, ezért délre utazott. Volt egy bemutatkozó levele, és valamennyire tudott arabul. »Nos – mondta Pierre Bardey társtulajdonos talán van valamink az ön számára Monsieur… Rimbaud?« A vállalat, amelynek Lyonban volt a székhelye, többek között kávét is exportált, és Bardey úgy gondolta, hogy szükségük lenne egy műszakvezetőre a kávéraktárban.”

Néhány hónap múlva a cég Jemenből Etiópiába helyezte át Rimbaud-t. Itt egy ideig „vadházasságban élt” egy helyi nővel, és olthatatlan kalandvágya több kockázatos expedícióba sodorta.

Kalandozásairól beszámolókat küldött a Francia Földrajzi Társaságnak. 

A nyughatatlan kalandor élete 37 éves korában ért véget. 1891-ben éppen újra Jemenben tartózkodott, amikor fájdalmat érzett a jobb térdében. Először úgy gondolta, csak ízületi gyulladásról van szó. Hamarosan viszont kiderült, csontrákja van: Marseille-ben amputálták a lábát. A testvéréhez, Isabelle-hez írt levelei arról tanúskodnak, hogy letargiába zuhant a beavatkozás után. „…ülök, időnként felkelek, ugrálok néhány száz lépést mankóimon, és visszaülök. Kezemmel nem sokat bírok. Járás közben nem merem levenni a szemem a lábamról és a mankó hegyéről. A fej és a vállak előrecsuklanak, az ember meggörbül, mint egy púpos. […] Siránkozva várja az éjszakát, mely örök álmatlanságot hoz, és a reggelt, mely még szomorúbb lesz, mint az előző.” 

Rimbaud állapota az amputáció után sem javult, a daganat a teste más részeire is átterjedt. 1891. november 10-én hunyt el. 

„Máig is rejtély, hogy egy valóban sikeres ifjú költő, ha meg is undorodott mindentől, hogyan változhatott úgy meg, hogy egy verssort sem írt le többé” – töprengett Hegedűs Géza, és a választ azóta sem tudjuk.

Nádudvari Péter