-

Pilinszky jutott persze eszembe, és a felismerés, hogy talán ez az a vers, amit legtöbbször idézgetek magamban vagy húsz éve. Eszembe jutott ismét, kivédhetetlenül. Most azonban én álltam a homokban, nem az ismeretlen kisfiú a kaviccsal.*

Hűvös permetet hozott nyugat felől a szél, az óceán mérgeszöld, az ég kivételesen szürke volt. Úgy siettek a felhők a víz fölötti sávokban, mintha mind érezné: goromba napja van a nagyúrnak, ma nem lehet heverészni a horizonton, „csipkedjük magunkat, tűnjünk innen, amíg nem késő". A sziklás-homokos öbölben odáig merészkedtem, amíg láttam, nem zavarok, és biccentettem tisztelettudóan – hát, itt vagyok. Jöttem elköszönni.

„Már vártalak" – mondta, és az első hullámmal azonnal majdnem fellökött, combközépig megölelt, átbizsergetve a lábamat, mintha jelezné, gyere csak közelebb, ne legyél már bátortalan! Szófogadón léptem egy nagyot előre, közelebb a kiszámíthatatlan, fehér fodrú barátomhoz, és engedtem, hogy a visszahúzódó víz érdes homokot mosson a talpam és a szandál közé. „Hát, elmész?" – kérdezte hangosan, és újabb erővel jelezte, hogy a jelenlétében muszáj két lábbal állnom a földön, mert lenyűgöz, és észre se veszem, úgy vesz le a lábamról.

„Muszáj mennem, várnak rám. Ketten biztos". „Tudom, menj csak! Ám előbb hadd mutassak valamit! Vidd magaddal!"

Leültetett.

Egyedül voltam a parton, sós pára borította a környező öblöket, mintha az óceán el akarna most bújtatni, azt mutatta, ketten vagyunk: te és én. Leültem egy száraz sziklacsücsökre, és vártam. „Hunyd le a szemed!" – kérte. „Nem merem..." – motyogtam. „Túl nagy vagy, túl erős és túl hangos."

„Bízz bennem!" – utasított határozottan. Nagy levegőt vettem, és engedelmeskedtem.

Lehunytam a szemem.

Percek teltek el. Ültem csukott szemmel, kiszolgáltatottan. Dideregni kezdtem, fázni... és kicsit félni is. A lehunyt szemhéjam alatt türelmetlenül mozgattam a szemgolyóm, mi lesz már, hideg van, meddig még? Úgy morgott rám hirtelen, mintha megérezte volna a kételyt. „Légy türelemmel!" – zúgta az arcomba. Megijedtem tőle. Az ijedségem meglepett és kíváncsivá tett. „Mit akarsz tőlem? Mit akarsz mondani?" – kérdeztem panaszosan, de ekkora már meg is értettem, mi történik.

Csukott szemmel ültem én, hatalmának tudatában dirigált a víz, és csukott szemmel is tisztán láttam, ahogy a parton, tőlem pár lépésre kuporog egy kisgyerek, aki én vagyok. Guggolt a homokban, két karjával a térdét ölelve. Döbbenten figyelni kezdtem, lehunyt szemmel. A kislányt nem kísérte senki, ötéves lehetett, egyedül guggolt a parton, ám éreztem, nem akar maradni, de nincs, aki segítsen neki. Felálltam. Mozdulatlanul, lehunyt szemem mögött elindultam felé. Odaléptem a riadt gyerekhez. Leguggoltam hozzá. Libabőrös, hideg karja alá nyúltam. Engedte. Felhúztam, óvatosan, az erőmet és a húzást is hozzáigazítva az ő akaratához. Gyenge kis vállára fektettem a kezem a hóna alól. Álltunk így egy picit, éreztem, hogy a meleg tenyerem alatt ő is felmelegszik egy kicsit.

Aztán a gyerek egy váratlanul sarkon fordult, szaladni kezdett, futott mezítláb végig a parton, aztán fel a sziklafalba vájt lépcsőn, biztonságos távolságba a háborgó víztől. Fel. Egyetlen egyszer sem fordult hátra.

Néztem utána... csukott szemmel. Sokáig néztem. Egyszer csak feltűnt a szokatlan, pillanatnyi szélcsönd, a morajlás hiánya... feltűnt, hogy állok, és a lehunyt szemem alól tudtom nélkül csorgó, sós könnyeket felszárította a nap.

Kinyitottam a szemem. Közelebb léptem a vízhez. Mondani akartam valamit, magam se tudom, mit, de akárhányszor meg akartam szólalni, a barátságos fehér habok hangosabbak lettek, belém fojtva a szót.

„Sssss, sssss, ssssss – most ne mondj semmit!"

Szabó Dominika

*Pilinszky János

EGY SZENVEDÉLY MARGÓJÁRA

A tengerpartot járó kisgyerek

mindíg talál a kavicsok közt egyre,

mely mindöröktől fogva az övé,

és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!

Egész szive a tenyerében lüktet,

oly egyetlen egy kezében a kő,

és vele ő is olyan egyedűl lett.

Nem szabadúl már soha többé tőle.

A víznek fordul, s messze elhajítja.

Hangot sem ad a néma szakitás,

egy egész tenger zúgja mégis vissza.

(Az eredeti helyesírás szerint idéztük a verset.)