–

Álmodtam. Az utolsó ember voltam. A legutolsó.

És ott volt az a róka.

Csak úgy odasétált hozzám, miközben álltam a pitypangokkal vastagon megszórt mezőn, ő pedig egyszerűen, egyik pillanatról a másikra előtűnt az erdőből, és célba vett engem. Nem tett kitérőt, hanem nyílegyenesen hozzám igyekezett.

Mintha régről ismert volna, semmi félsz nem volt benne. Az első pillanatban földbe gyökerezett a lábam. Meg sem tudtam mozdulni. Aztán remegni kezdtem, mert mégiscsak egy állat. Egy idegen. A semmiből. És ha veszett? Ha bántani fog? Ilyenek kavarogtak a fejemben.

Azt hittem, majd kerülgetni fog, de nem. Egyenesen odajött és leült elém. Rám nézett. A szemembe.

Hátraléptem. De ő csak bámult. Belém.

Nyugodtan pislogott, sőt még ásított is egyet, de a szemét le nem vette rólam. Megrázta magát. Néhány bundáját elhagyó szőrszál megcsillant a napfényben, ahogy súlytalanul lebegve átsiklott közöttünk.

A szemem az erdő szélét pásztázta. Vannak még többen is? Talán ezek életem utolsó percei? Az elmém ontotta a magyarázatot, egyet biztosan tudtam, ez itt nem lehet róka, egy róka nem bámulhat így engem, szóval tuti, hogy megkattantam. 

A hosszúra nyúlt vizslatásom után hirtelen  hanyatt vágta magát, és önfeledten hempergett, bohókás mozdulataival több ezer pitypangernyőt szélnek eresztve. Hófehér pamacshalom lepte el a bundáját. Meg mertem volna esküdni, hogy közben vigyorgott. Még mindig megkövülten figyeltem, amikor a róka eltüsszentette magát. Egyszer, kétszer, háromszor. Majd kiadós bundarázás után közelebb lépett hozzám, és egészen a cipőmig merészkedett.

Lehajolt és megszagolta. Hosszan, csukott szemmel. Ha lehet, én még jobban megfeszültem, felkészülve a támadásra. Fentről néztem ténykedését, amit finom, aprólékos mozdulatokkal végzett. A cipőmtől a lábam száráig szaglászott, ahol már semmi nem védte a bőrömet a fogaitól. Lassan szagolt és hosszan. Valami egészen fura érzés futott át rajtam. Olyan bentről és olyan mélyről, hogy nem kérdőjelezhettem meg a valódiságát.

Kezdtem megnyugodni. Ennek tanúbizonyságaként szemügyre vettem őt. Nem volt fiatal állat. Szőre rendezett, de itt-ott már őszült, néhol hiányos, szőrtelen felület árulkodott arról, hogy voltak nehezebb időszakai. Füle széle itt-ott cakkozott volt a régi sérülésektől. Tiszta volt és egészségesnek tűnt.

Amikor minden, számára fontos információt begyűjtött, amit a szagom nyújtott neki, ismét leült, de már olyan közel, hogy hozzám is ért a teste.

Úgy helyezkedett, hogy most egy irányba néztünk, mindketten az erdő felé. Külső szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy a róka hozzám tartozik. Meg akartam érinteni. Ettől hevesebben kezdett verni a szívem, és az érintése, melyet a lábszáramon éreztem egyszerre volt kellemes és zavarba ejtő. Hogy lehet ilyen bizalma felém azonnal? Honnan tudja, hogy nem fogom bántani? Hozzám ért, és láttam, hogy jólesett neki. Behunyta a szemét, és a bőrömhöz dörgölőzött. Finoman, de minden mozdulatából ordított, hogy vágyja az érintést.

Lassan, szívdobogva lehajoltam. Amikor óvatosan térdre ereszkedtem, még mindig igyekeztem a felsőtestemet a lehető legtávolabb tartani tőle. Vártam. Arra, hogy megszokhassa az új helyzetet. Közelebb voltam hozzá, mint amennyire bármilyen vadhoz kerültem életemben.

A fülemben hallottam a szívemet. Hangosan dübörgött. Hozzá akartam érni. Érezni a bundáját, azt szinte már magamnak sem mertem bevallani, hogy szeretném megszagolni. Érezni akartam. Látni a szemével. Hallani a szívdobogását.

Remegett a kezem, amikor felemeltem. Olyan lassan nyúltam felé, hogy több perc eltelt, mire megtettem azt a pár centit, ami még köztünk volt.

Végül visszahúztam.

Féltem. Mert egyszer megharapott egy kutya. Egy vörös szőrű. A kezemen. Úgy villant fel ez az emlék, mintha valaki a fejemre csapott volna. Gyerek voltam még, talán ötéves, nem tudom. Olyan régen volt, hogy azt hittem, már elfelejtettem. Valójában azt sem tudom, honnan húzta elő az agyam ezt a képet, de éppen elég volt ahhoz, hogy befeszüljek és hangosan ziháljak.

A róka felnézett rám. Lassan pislogott, és kinyitotta a száját. Lihegett. Melege volt. Lihegve, nyelvét kissé oldalra dugva nézett engem. Mintha mosolygott volna. Egy újabb kísérletként a testem mellett kezdtem óvatosan lecsúsztatni a kezemet milliméterről milliméterre, amíg – teljesen kinyújtva – szinte elértem az orra hegyét.

– Kérlek, ne bánts! – suttogtam. Behunytam a szemem, és összeszedve az utolsó bátorságmorzsáimat, az orrához értem.

Nedves volt és hideg. Nem mertem mozdulni, de ő sem. Néhány percig együtt lélegeztünk, majd egy újabb gondolattól vezérelve a füléhez nyúltam, hogy megvakarjam. Egy sebet tapintottam ki, és mire elvehettem volna a kezem, ő már reagált. Azonnal elrántotta a fejét… és talpra ugrott. Megijedtem és hátráltam. Kissé távolabb mindketten megálltunk, és a másikat néztük.

Most először láttam, milyen gyönyörű a szeme. Tiszta, fénylő, de bujkált benne valami más is.

Fájdalom.
Szomorúság.
Félelem.
Éhség.

Éhség a szeretetre, a bizalomra. Egy pillanat alatt megszántam őt. Akartam. Látni akartam a szemével. Megvédeni mindentől és mindenkitől, aki valaha bántotta. Aki belerúgott, aki becsapta, aki nem szerette. Tudni akartam minden apró sérülésének történetét, hogy esténként, amikor a tűznél mellettem ül, őt simogatva bocsánatot kérhessek tőle mindegyikért.

Szeretni akartam. Odaadni mindent, amit gyűjtögettem életem során. A fénylő kincseket, a suttogó naplementét, a harsogó viharokat. Ülni akartam vele a szakadó, meleg esőben, csukott szemmel érezni a szél hozta illatokat. Érezni akartam a bundája puhaságát, a szőre selymességét. Az illatát.

És rájöttem, hogy pont úgy félek, mint ő.

Rettegek attól, hogy ezen a kihalt bolygón egyedül, magányos lényként fogok meghalni.

Attól, hogy nem beszélhetek senkihez. Nem mondhatom el, hogy mit érzek. Attól, hogy továbbra is a szélbe eresztem a szavaimat, hogy majd valahol, valakinek, valamikor elvigye. Hogy esténként egyedül gömbölyödöm a tűz mellé, és álomba sírom magam, miközben jeleket rajzolok a bőrömre. Jeleket, melyekről azt képzelem, hogy tőle kaptam. A másik lénytől, aki még létezik valahol.

Nem akarok félni. Elfáradtam. Itt van. Előttem. És engem néz. Pont annyi sérülése van, mint nekem. Pont annyira éhezik a fényre, mint én. Leültem a földre.

A róka elfordult, és a levegőbe szimatolt. Néhány percig úgy maradt, majd rám nézett… és hozzám sétált. Leült elém, vörös pofáját az ölembe hajtotta.

És akkor, ott, abban a pillanatban éreztem, hogy már nem fél.

Ahogy én sem.

Az ébredés első sugarai beszűrődtek a pupillámon. Nem akartam elfelejteni az álmomat. Emlékezni akartam. Végül megadva magam a hétköznapok erőszakos rohamának, felültem az ágyban.

Ott volt a róka. Most is engem nézett.

Esküszöm, vigyorgott.

Tímea

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Igor Ustynskyy