A racionális ember ünneplése és védelme – Pléh Csaba Árnyak című könyvéről

–

Pszichológus, nyelvész, akadémikus, egyike azoknak, akik az első kognitív tudományos műhelyeket létrehozták Magyarországon a hetvenes–nyolcvanas években. Munkatársaival, tanítványaival azóta a megismeréstudományok szinte valamennyi területén végeztek kutatásokat: vizsgálták a nyelvelsajátítás, a nyelvi feldolgozás, az emlékezés, a figyelem vagy az észlelés különböző kérdéseit. Pléh Csaba sok ezer hallgatót tanított rangos hazai és külföldi egyetemeken (engem sajnos nem), ő alapozta meg a magyar pszicholingvisztikát. Érdemeit, eredményeit hosszan lehetne sorolni, ahogyan a különböző publikációit is (tavaly nyáron például az ő szerkesztésében jelent meg a Pszichológia címet viselő 1200 oldalas kézikönyv). 

A Magvető Tények és tanúk sorozatában kiadott Árnyak Pléh eddigi legszemélyesebb hangú kötete, amelynek megírására saját bevallása szerint már közel harminc esztendeje készül. De csak most, a Covid-lezárásokkor vágott bele egyrészt praktikus okokból (akkor lett rá ideje), másrészt érzelmi szempontok miatt:

ekkor kezdett el aggódni, hogy vele együtt azoknak a kollégáknak az árnya, emléke is elveszhet, akikhez személyes kapcsolat fűzte, aki a mesterei, barátai voltak, akiknek a munkáját megismerte. 

Szubjektív, de fegyelmezett

„A kettősség életem kerete lett” – írja Pléh rögtön az elején, és ez a kijelentés magára a könyvre is érvényes, annak felépítésében is leképeződik. Az Árnyak két részből áll: önéletrajzi fejezetekből, amelyeket Dávid Anna, a Magvető igazgatójának biztatására készített el a szerző („megpróbált magáról is, mint árnyról beszélni”), valamint a tudóstársak – pszichológusok, filozófusok, idegtudósok, nyelvészek – portréiból. 

A szöveg rendkívül tartalmas, fegyelmezett, ritmusát tekintve némileg darabos, legalábbis érezhetően rövidebb egységekből építkezik. Ennek lehetséges oka hamar kiderül az olvasó számára: Pléh Csaba több évtizede rászokott arra, hogy magnóra diktálva dolgozzon, fordítani is így szokott (ezt a kötetet is a régi barát-segítő, Simon Zsuzsa tette át kéziratba). A másik potenciális ok, úgy hiszem, Pléh világnézetében keresendő. Ezt ő maga így fogalmazza meg: „Szerintem a kognitív felfogás, s ez fontos érzelmi hangsúlya mozgalmunknak és számomra is életszervező mozzanat, a felvilágosodás kori optimista emberkép újraértelmezése, visszahozása és védelme – hiába nem nyerő gondolatok ezek manapság.

Mindenütt az érzelmek és az affektív pszichológia ossziáni homálya, a logikát felváltó retorika és az asszociatív esetlegesség, valamint a társadalmi hierarchiához való igazodás uralkodik. Mi ebben a közegben is a racionális embert, a gondolkodás rendezettségét és szabadságát hangsúlyozzuk.”

Pléh emberi-szakmai hitelességét jelzi, hogy ennek megfelelően ez a könyv is tömör, strukturált, észszerű – nem hiába tudós ember írta. Sőt, néha olyan lényeglátás jellemzi, amit különösen csodálok a szerzőben. Többször arra tesz ugyanis kísérletet, hogy egyetlen mondatba sűrítse azt az alapfeszültséget, drámát, amely valakinek a sorsát meghatározta. Szerinte az egykori ELTE-tanszékvezető, Kardos Lajos szakmai életútjában ez az volt, hogy „a saját terepén, az állati tanulás vizsgálatában nem nevelt tanítványokat”. Mérei Ferencnél, hogy „hitt abban, hogy azokat a polgári eszméket, melyek a modern művészethez és a modern, individualizált emberkép kialakulásához vezettek, össze lehet kapcsolni a kommunista elkötelezettséggel”.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

ELTE Savaria Egyetemi Központ (@eltesavaria) által megosztott bejegyzés

Saját édesanyjánál pedig, hogy „emancipált nőként viselkedett és próbált élni, miközben sem a pártállami életrendbe nem illeszkedett be, se nem tanult ki az önálló szerephez illő értelmiségi hivatást. Lázadása életmódbeli és érzelmi maradt, s ettől az örök feszültségek forrása üressé vált, lebegő szabadságvággyá.” 

A kettősségek embere

Amióta Pléh Csaba az eszét tudja, elvált szülők gyereke. Apai és anyai felmenőit ritkán látta egy légtérben, három- és tízéves kora között anyai nagyanyjánál élt Dunabogdányban, majd tízévesen került fel édesapja nagycsaládjába, Ferencvárosba.

„Gyerekként is két nagy családom volt, s ennek megfelelően kétféle múltam, s kétféle identitásom. A kisgyerek világa a falusi nőkkel, és a pesti kamasz ingadozó világa a kispolgári rend és a külvárosi vagányok között”

– emlékezik vissza, és azt mondja, ez a kettősség később is végigvonult az életén. 

Ennek nyilvánvaló példája, hogy pszichológiát és nyelvészetet is tanult, kutatásaiban pedig évtizedek óta foglalkozik pszicholingvisztikával: nagy vonalakban egy olyan területtel, amely annak pszichológiai-idegi tényezőit vizsgálja, hogy mi teszi képessé az embert a nyelv elsajátítására, használatára, megértésére, létrehozására. De a kettősség erősen jelen volt abban a korszakban is, amelyben Pléh a tanulmányait és a pályáját kezdte. A könyvben szerepet kap egy másik árny is – a politika, a hatalom –, amely akkor is, és most is, minduntalan rávetül a tudományra és az oktatásra. 

„Kevesünk családja hitt a rendszerben – írja gimnáziumi éveiről –, miközben az iskola hivatalos értékrendje szovjetbarát szocialista rizsa volt. Ez a kettősség nem cinizmushoz vagy meghasonlottsághoz vezetett, hanem a perspektívák sokféleségét felismerő tudatelmélet kifinomultabb alakulásához.

Én csak köszönetet tudok mondani a kettős nevelésért. Szerintem a mai autoriter, egyoldalú nemzeti együttműködési retorika sem meghasonlott, hanem ironikusabb és gondolatilag fölényesebb nemzedéket fog eredményezni.”

A nyelv és a könyvek bűvöletében

Pléh Csaba első generációs értelmiségi, felmenői mindkét ágon szénbányászok voltak. Meglehetősen izgalmas családja van. Nagyapját, Pléh Istvánt, aki igencsak élelmes ember volt, az első világháborúban hadifogolyként Omszkba vitték, ott ismerkedett meg Konsztantyinova Máriával, a szerző nagyanyjával. „Marusza néni magas, erős orosz nő volt. Megtanult magyarul, de ötven év ittlét után is érdekesen törte a nyelvet. Ha felindult volt, sokszor orosz végződéseket használt” – eleveníti fel alakját Pléh. A nagymama például azt mondta „te szemtelensztvüj, micsoda szemtelensztvo!”, amikor unokái felbosszantották, az intelligensre pedig, hogy „intelligentnüj”, annak hiányára meg, hogy „nye-intelligentnüj”. Tele volt szibériai legendákkal, az énekes mindörökre Saljapin, a félelmetes gonosz pedig Raszputyin maradt neki. 

Pléh nagypapa, aki hasbeszélő és technikai újító is volt, először Egerben nyitott asztalosműhelyt, majd onnan költözött fel a család a pesti Tűzoltó utcába. A háborús konjunktúra idején megnőtt a kereslet a munkájuk iránt, lőszerrakaszokat gyártottak, de a dologhoz az is hozzátartozik, hogy Pléh nagypapa szerelmes lett egy másik nőbe. „A Tűzoltó utca 3.-ban volt a műhely, és a földszinten lakott nagyapa népes új, nevelt – s a mi családfelünk szerint tékozlóan támogatott – »pereputtyával«.” A Tűzoltó utca 5.-ben, a második emeleten pedig a nagymama, az apa, a nagynéni és annak férje, a gyerekük, Jutka, valamint Pléh Csaba.

De csak tízéves korától, előtte hét évet a Dunakanyarban, Bogdányban élt anyai nagyanyjával és annak két lányával. Részben innen eredeztethető érdeklődése a nyelv és később a nyelvészet iránt. A falu többsége ugyanis sváb volt, csak nagyon kevés magyar élt ott akkoriban. „Mi különösen kilógtunk a sorból, mert nem volt férfi a családban, anyagilag is páriák voltunk, igazi nincstelenek” – írja. Nagyanyja, Ifj. özv. Okos Bence Jánosné, született Bencsik Ilona többféle munkát is vállalt, hogy eltartsa a gyerekeket: mosott a patikusra, kézilány és mindenes volt a falu körüli üdülőben, jegyszedő a moziban. Emellett jósnő is volt, a szigorú fajtából: „ingyen nem jósolt. 5 forint vagy egy marék bab, pár tojás volt a tarifa.”

Pléh két nagynénjével, édesanyja húgaival testvérként nevelkedett, úgy is hívták a faluban, hogy Okos Csabi. Talán a név is önbeteljesítő jóslatként működhetett, mindenesetre a fiú érdeklődése hamar a könyvek felé fordult: korán megtanult olvasni, hét és fél évesen már ő olvasta fel otthon a Sztálin haláláról szóló hírt.

„Mindazt, amit elértem, a könyveknek köszönhetem, s annak, hogy a három szegény nő bízott bennem, én voltam a családi ígéret” – meséli.

Anyja gyakran, de kiszámíthatatlanul látogatta. Amikor megjelent a faluban nadrágban és az utcán cigarettázva, ő volt a városi nő. A gyerek Csaba (vagy ahogy nagynénjei hívták, Basi) sokszor várt rá a hajóállomáson, és nem tudta, jön-e. „Később aztán évtizedekig gyötört sok kapcsolatomban ez a várakozás és a csodavárás a távoli, elérhetetlen, mindent megoldani hivatott nőtől – írja. Illetve: Kisgyerekként anyám sokszor hiányzott, és ez életemben sokáig bizonytalan kötődéshez és függőségi csábításokhoz vezetett.”

Pléh önreflektív, velős mondatokban tárja fel a kötet későbbi pontján, hogy fiatal felnőtt korában, kisgyerekes szülőként sokat ivott, mígnem akut hasnyálmirigy-gyulladása lett. Ezt követően absztinenssé vált, ami az alkoholt illeti, addikcióját „szenvedélyes munkamániára” cserélte. Az biztos, hogy elképesztő teherbírású tudós, aki – saját elmondása szerint, mint olyan sokan mások – tanulmányaival kezdetben a szüleinek akart bizonyítani, az ő szeretetüket igyekezett kivívni. Apját „különös, romantikus, érzelemteli embernek” festi le, akit nagyon megviselt, hogy 29 éves korában elhagyta élete szerelme.

„Sok mindent kaptam tőle: a hízékony testalkatot, a jó memóriát, a gyors járást, a dobozolós attitűdöt és a hangulatingadozásokat” – foglalja össze apai örökségét Pléh.

Az ELTE családias közege

Természetesen nincs most arra lehetőségem, hogy az Árnyak és a szerző életének megannyi fontos elemét, érdekességét összefoglaljam (ehhez ott van a könyv). Úgyhogy ugrom egyet az időben, és rátérek arra a részre, amely számomra mint egykori ELTE-s pszichológia szakos hallgató számára az egyik legizgalmasabb volt. Eleve nem tudtam, hogy 1956 után bevezették a gimnáziumokba a pszichológia tantárgyat – Pléhnek is fél éven keresztül voltak középiskolásként pszichoórái –, „miközben az egyetemeken egy ideig még nem tanulhatták főszakként a diákok”. Aczél György kultúrpolitikus állítólag egykori árva gyerekként, illetve nevelői hatásán keresztül érdeklődött a terület iránt. 

„Az igazán tartós, egészen a nyolcvanas évekig érvényes tabu azonban Sigmund Freud volt”, akinek 1958-as könyvén, A mindennapi élet pszichopatológiáján kívül egyetlen műve sem jelenhetett meg idehaza 30 éven keresztül, de

például az Álomfejtést 1929 után csak 1985-ben adták ki újra.

Maga a pszichológusképzés 1963-ban indult el az országban. 1965-ben Marton Magda tanított személyiség-lélektant, de egy hallgatója feljelentette, hogy túlságosan pozitívan beszél a pszichoanalízisről. Ez az eset vezetett oda, hogy Marton, az MTA Pszichológiai Intézetének későbbi vezetője, hamar visszavonult a pszichológiaoktatástól, eltiltottnak tekintette magát.

Pléh Csaba 1964-ben kezdte meg tanulmányait az ELTE-n, magyar nyelv és irodalom, illetve pszichológia szakon. Ekkor a pszichológia még a bölcsészkarhoz tartozott, és relatíve sokan, az évfolyam közel fele ezt a szakpárt választotta (ez ma már meglehetősen ritka). Pléh Csabáék akkoriban magasnak számító létszámmal, ötvenöten indultak, öten voltak férfiak, például a 2020 februárjában elhunyt Erős Ferenc (akivel nekem is volt szerencsém beszélgetni még a Díványon), illetve A figyelem pszichológiája című könyvet jegyző Czigler István. Összevetésül, a mi időnkben (2005) körülbelül 120-an, manapság több mint 300-an járnak egy évfolyamba (csak az ELTE-n).

Az is érdekes volt nekem, hogy akkoriban teljesen mások voltak a tudományágak közti erőviszonyok, a pedagógia például még megpróbálhatta leuralni a pszichológiát. Mára meg hol van a pedagógia vagy akár a szociológia népszerűsége a pszichológiához képest? Nem mondom, hogy a pszichológia ilyen mértékű térnyerése feltétlenül jó változás – még úgy sem, hogy elkötelezett vagyok a terület iránt, és rengeteget adott nekem (a kritikai pszichológiáról Csányi Gergellyel készítettem interjút ITT).

De az biztos, hogy mára a lélektan lett az a terület, amelynek a szókészletén, az ismeretanyagán keresztül értelmezzük saját magunkat és a minket körülvevő társas világot – ezért is tartom fontosnak, hogy a pszichológiáról mint rendszerről, annak történetéről, a területet alakító személyekről és hatásokról is legyen tudásunk. 

És Pléh Csaba ebben is rengeteg hasznos támpontot ad. Megmondom őszintén, tőlem mind a szigorúan kísérleti, mind az evolúciós megközelítés eléggé távol áll, sőt az ideológiamentességben sem különösebben hiszek (az ideológiamentesség szerintem sokszor csak egy másik, dominánsabb, ezért burkoltabb ideológia). De érteni vélem, hogy a pszichológia természettudományos voltának, objektivitásának hangsúlyozása, mondjuk, a fejlődéslélektani törekvésekkel szemben, a korszakban a politikától való függetlenedés záloga volt. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

margófeszt (@margofeszt) által megosztott bejegyzés

A nagy képhez az is hozzátartozik, hogy a hatvanas években a neobehaviorizmus minősült modern szemléletnek: ez az irányzat már nem pusztán ingerek és válaszok mechanizmusaira redukálta az emberi-állati működést, mint a behaviorizmus, hanem azt nézte, milyen folyamatok húzódnak meg a kettő között. Persze ahogy az lenni szokott, a következő nemzedék, Pléh Csabáék, már elmaradottnak tartották ezt az irányzatot, és az új, amerikai kognitív pszichológiát igyekeztek művelni a hetvenes évektől, amely az ember megismerő folyamatait (a gondolkodást, az emlékezést, a figyelmet, az érzékelést, az észlelést, az információfeldolgozást stb.) állítja előtérbe. Többek között azt vizsgálja, hogy milyen belső képeket, reprezentációkat hozunk létre a világról. Aztán a nyolcvanas évektől beköszöntött az affektív forradalom, amikortól a tudósok kíváncsisága a motiváció, az érzelmek, a hangulatok tanulmányozása felé fordult. 

Mesterek, nagyasszonyok

Az Árnyak egyik legnagyobb varázsa, hogy megelevenednek benne olyan tudós- és tanáregyéniségek, akiknek nevével sokszor csak tankönyvek borítóján találkoztam (vagy sajnos még ott sem). A bécsi iskolázottságú, arisztokratikus Kardos Lajos, aki kezdetben „a szürkeség apostolának” tűnik a diákoknak, egy „igazi régi vágású professzor”, aki „mindig eloszlatni próbálja a népi pszichológia kézenfekvőségeit, s mindig rá akar ébreszteni a dolgok bonyolultságára”. „A hatvanas évek volt a tanár és oktatásszervező Kardos nagy évtizede”, a legenda szerint Rákosi nyilvánította védett személlyé, mert a Rákosi-perben Kardos volt a tolmács a nyugati újságírók számára. Mindenesetre Kardos volt az, aki segített átmenteni a pszichológiát egy nagyon nehéz évtizedben.

Természetesen felbukkan a könyvben Mérei Ferenc és Popper Péter, de ami számomra még különösen izgalmas volt, az a kísérleti pszichológia egykori két nagyasszonyának, Barkóczi Ilonának és Marton Magdának a rivalizálása, akik virágkorukban az Andrássy út két oldalán működtek: Barkóczi az ELTE Általános Lélektani Tanszékén, az Izabella utcában, Marton az MTA Pszichológiai Intézetében, a Szondi utcában.

„Olyan volt, mintha az Andrássy út felett kifeszítettek volna egy drótkötelet, és a fiatal nemzedéknek, nekünk, azon egyensúlyozva kellett volna hitet tennünk, melyik irányzathoz tartozunk

– emlékezik vissza Pléh. – Míg Barkóczi alapvetően rendezgető, kumulatív hozzáállással dolgozott és írt, és elméletviszolygás jellemezte, addig Marton átfogó szemléletre törekvő, mindig szigorúan elméleti orientációjú ember volt. Kinézetükön is tükröződött ez: Ica meglehetősen lezser, pulóveres, cigarettázós világot teremtett maga körül, Marton Magda viszont egy mindig elegáns, kiskosztümös, szoknya-blúzos világot.” 

De a legszebb a dologban, hogy Pléh szerint bármennyi rosszat is mondott egymásra a két professzorasszony, a nyilvánosságban mindig összefogtak, és közösen léptek fel a tájékozatlansággal, az üres marxizmussal szemben. Pléh ítéleteit én persze sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom, de ahogy olvastam a könyvet, kedvem támadt még többet megtudni, és rövid, olvasmányos cikksorozatot készíteni a hazai pszichológia tekintélyes nőalakjairól.

Az Árnyak visszarepít minket az időben

Egy olyan világba, ahol még cigarettával a kezükben hadonászva tartottak órát a professzorok, előadás közben eljátszották a macskák mozdulatait (nem volt YouTube!), maguk építették a kísérletekhez az apparátust, a szakdolgozatokat pedig kézzel írták (Pléh Csabáé 150 oldal lett). Valahogy minden intrikájával, hatalmi villongásával együtt elkezdtem vágyódni a tanszéki életbe, abba a családias hangulatba és szellemi pezsgésbe, ami a szövegből árad. 

Bennfenteskedés-e ez az egész? Élvezhető-e annak, aki nem tanult pszichológiát, vagy nyelvészetet? Talán ez a kötet (és a műfaj) egyik nagy kérdése,

és főleg az egyes szakemberek kutatásainak, munkásságának ismertetésekor éreztem azt, hogy nekem is „erősen kapaszkodnom kell”, hogy értsem. De ha valakit ez érdekel, és beleteszi az energiát, annak ez a könyv rengeteget ad.

Hogy mi a konklúzió? Az, hogy a tudományt is hús-vér emberek hozzák létre (még!), akiknek személyisége, története, belső működése van? Hogy bármit megalkotni, egyáltalán: élni csak közösségben lehet? Hogy a tudományos, a politikai és a személyes mindig hat egymásra, és érdemes felfejtenünk, hogyan? Hogy alázatosnak kéne lenni, és tisztelni az elődöket akkor is, ha ma már sok mindenről mást gondolunk? Azt hiszem, ezek a kérdések munkáltak bennem leginkább, miközben elmerültem az Árnyakban. 

Kiemelt kép: Lőrincz Emma

Milanovich Domi