Ezerháromszáz szegregátum van Magyarországon

Több százezer gyerek él telepi körülmények között, ami szerintem közös felelősségünk. Nemcsak a döntéshozóké vagy a helyben dolgozó pedagógusoké, szociális munkásoké, orvosoké, védőnőké, hanem mindenkié. Mindenkinek köze kellene, hogy legyen hozzá. Véleményem szerint felelősek vagyunk a körülöttünk élő gyerekekért.

Akkor is, amikor azt halljuk, hogy kiabálnak egy gyerekkel a szomszédban, akkor is, amikor látjuk, hogy megütnek egy gyereket az utcán, és akkor is, amikor tudomást szerzünk arról, hogy gyerekek mélyszegénységben, zsúfolt, komfort nélküli házakban élnek, és bár 16 éves korukig tankötelezettek, az oktatási rendszer nem tudja őket megtartani, nem tud nekik perspektívát nyújtani, így nem jut nekik más szerep, mint anyává és apává válni, fiatalon, tudás és lehetőségek nélkül. 

Természetesen végtelenül nehéz becsöngetni a szomszédba, kihívni a rendőrséget, vagy rászólni arra az idegen felnőttre, aki kezet emel a gyerekére. Lehet, hogy ennél tulajdonképpen sokkal könnyebb önkéntesként vagy adományozóként támogatni egy olyan szervezetet, amelyik a telepi gyerekekért dolgozik, és így aktívan tenni a változásért. 

Mi kell azonban ahhoz, hogy közös felelősségünknek érezzük a gyerekek sorsát és biztonságát? 

Nemrég a férjemmel szóváltásba keveredtünk egy fiatal férfival egy budapesti gyorsétterem előtt, ahol igaz, csak viccből, de pofozgatta, ütögette a barátnőjét. Én kifejeztem a nem tetszésemet (bátran tettem így, hogy nem voltam egyedül és egy 185 centis férfi ült velem egy asztalnál): elmondtam, engem zavar, hogy ütögeti a barátnőjét. Erre a férfi azt mondta, az ő barátnője, azt csinál vele, amit akar… és ezt demonstrálandó meg is ütötte újra.  

 

Sok-sok éven át dolgoztam családon belüli erőszak áldozataival

Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a bántalmazás hátterében az elkövető azon meggyőződése áll, hogy a partnere/gyereke az ő tulajdona, és azt csinál vele, amit akar, joga van megverni, joga van visszaélni vele. (Afelől sincs semmi kétségem, hogy aki viccből ütögeti a barátnőjét, az később komolyan is ütni fogja.)

Azonban nemcsak a bántalmazás hátterében áll ez a felfogás, hanem a nem-cselekvés hátterében is. „Az ő gyereke, az ő dolga.“ „Ő csinálta, ő a felelős érte.” „Oldja meg az állam.” „Én csak a saját gyerekeimért vállaltam felelősséget.”

Amíg tömegesen így gondolkodunk, nem lesz változás. Vajon hogyan lehet áttörni ezt a falat?

A gyerekvédelmi törvényünkben benne van, hogy a gyerekek minden állampolgár felelősségét képezik

Ha egy gyerek veszélyben van, mindenkinek kötelessége azt jelezni a gyerekvédelemnek vagy a rendőrségnek. Nem csak a hivatásos segítőknek. Ez azonban nem köztudott. 

Az internetet bejárta azoknak az afgán csecsemőknek a képe, akiket a szüleik teljes elkeseredettségükben átadnak a kerítésen az amerikai katonáknak. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan frusztráltak vagyunk az ilyen képjelenetek láttán. Tudjuk, hogy nagy a baj, tudjuk, hogy segíteni kellene, de fogalmunk sincs, hogy innen, Magyarországról, egyszerű halandóként mit tehetnénk. Azt gondolom, hogy a mi feladatunkat nem az afgán gyerekek megmentése jelenti, hanem az itt, velünk egy országban élő gyerekeké. Azé, akivel kiabálnak a szomszédban, akit a szemünk láttára megütnek az utcán, és akinek megpecsételi a sorsát, ha telepi körülmények közé születik. 

A cikksorozatommal szeretném átütni ezt a falat, talán apránként sikerül. Mindeközben cigány gyerekekről beszélek, és ez egy újabb fal.

Többször próbáltam nagyon érzékenyen, tudatosan közelíteni ehhez a témához, de még így is volt, hogy támadások értek, melyek szerint megerősítem a cigányokkal szembeni előítéleteket.

Rengeteget gondolkoztam ezen a kritikán, ki is hagytam egy hónapot, sok ember véleményét kikértem, beszélgettem cigányokkal és nem cigányokkal egyaránt. Két fontos vélemény rajzolódott ki. 

Az egyik szerint olyan magas az előítéletek szintje Magyarországon, hogy minden csepp negatív információ számít, és már csak a jó dolgokat szabad kihangosítani.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

A másik, és ez az én véleményem is: úgy lehet az előítéleteket lebontani, ha a valóságról beszélünk és a mögötte meghúzódó tényekről, folyamatokról. Mindenki tudja, hogy vannak cigánytelepek. Sokan félelmet vagy megvetést éreznek az ott élőkkel szemben. Nagyon-nagyon kevesen ismernek személyesen olyan embereket, akik telepen élnek vagy ott nőttek fel. A legtöbb embernek megjelennek képek és feltételezések a fejében, ha azt hallja, cigánytelep, amit igaz, hogy a média alakított ki benne, de sokszor megfelel a valóság egy darabjának.

A telepeknek valóban vannak nagyon sötét, elszomorító arcai, és nem hiszem, hogy azzal tennénk jót, ha ezt elfednénk, ha úgy tennénk, mintha nem létezne. Szerintem igenis beszélni kell róla, kontextusba kell helyezni, meg kell magyarázni, és legfőképp segíteni kell.

Az embereknek meg kell ismerniük azt, akitől félnek vagy akit lenéznek ahhoz, hogy a negatív hozzáállásuk megváltozhasson. Márpedig nem nagyon látok más kiutat a társadalmunk jelenlegi helyzetéből, mint a közeledést, egymás megismerését, elfogadását, és aztán az együttműködést. 

Így a sorozatom következő részeiben is ezek szerint fogok eljárni, ez a cél lebeg majd a szemem előtt, amikor megírom a következő cikkemet.

Benkő Fruzsi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Anna Efetova