–

A felhívásunk felétek a következőképp hangzott: „néha egy idegen mondja ki azt, amire épp a legnagyobb szükségünk van. Egy random járókelő, egy ismeretlen néni a lépcsőházban, egy eladó. Írd meg nekünk, mikor ragyogott fel egy ilyen rövid, de fontos jóság az életedben!”

Íme egy csokor a válaszaitokból:

Gabitól szó szerint átvette valaki a terheit akkor, amikor a legnagyobb szüksége volt rá. „Egyik nap a tömött buszra próbáltam felszállni a 8 éves lányommal. Rajta volt a teljes menetfelszerelés, iskolatáska, uzsonnástáska, tornazsák, és meglepetésképpen a rajzdobozt is a nyakunkba kaptuk aznap. A buszon hazafelé szokatlan tömeg volt az év végi osztálykirándulások miatt. Egy szabad kezünk sem volt kapaszkodni, tulajdonképpen a lábunk is alig érte a földet. A buszon ült egy nagyon kedves hölgy, aki mindent kivett a kezünkből, hogy tudjunk kapaszkodni. Amíg nem szálltunk le, rajta lógott minden cuccunk, alig látszott ki szegény.”

Vikit egy kellemetlen helyzetből húzta ki egy vadidegen. „Egy pláza parkolójában álltam meg a kocsival, amíg beszaladtam egy üzletbe csomagot átvenni. Mikor visszaértem, mentem az automatához rendezni a parkolást. Ám abban a pillanatban szembesültem vele: nincs nálam a pénztárcám. Eszeveszetten kutattam a táskámban, hátha akad a mélyén egy kis aprópénz. Ekkor a mögöttem álló annyit szólt »hagyja csak«, majd kifizette a parkolásom. Rettenetesen hálás voltam neki, és

megígértem magamnak: ha egyszer valaki hasonló helyzetbe kerül előttem, biztosan kisegítem én is.”

Julcsit is egy kedves idegen segítette ki szorult helyzetéből. „Az elsős kisfiamnak osztályfotóra be kellett vinni ezer forintot. Nálunk otthon szinte sosincs készpénz. Sebaj, gondoltam, majd reggel a suli felé gyalogolva bemegyünk a boltba, akkor vezették be, hogy ott is lehet pénzt felvenni. Állunk a sorban, beszélgetünk, hogy lesz pénz, lesz kép, ne aggódjon. Ám a pénztáros kiábrándított bennünket: náluk nincs ilyen lehetőség. Kisfiam teljesen kétségbeesett. 

Ekkor az előtünk álló hölgy hátrafordult, és átadott egy ezrest. Nagyon meglepődtem. Kérdeztem, hol dolgozik, délután visszaadom. Ő csak legyintett, hagyjam nyugodtan a pénzt. Persze délután a férjem a gyerekkel elment hozzá és egy csoki kíséretében visszaadták a kölcsönt. Én pedig azóta tudom: igenis, vannak sokan jó emberek. Mindenfelé.”

Néha egy kedves szó is elég, hogy valakinek boldogságot csempésszünk a napjába, és meghatódott könnyeket a szemébe. Évával legalábbis valami ilyesmi történt. „Sorban álltam az egyik budapesti pláza papírboltjában. Nagyon lassan haladtunk, mindenki feszülten várakozott. Persze voltak az elégedetlenkedő hangok is. Egyszer csak megszólított egy idős hölgy. Bevallom, elsőre azt vártam, hogy majd be akar elém állni valami indokkal. Amikor felé fordultam, kedvesen mosolyogva megkérdezte, hogy honnan van a ruhám, mert nagyon tetszik neki. Miután mondtam neki, hogy ez már néhány éves darab, így biztosan nem kapható, tovább dicsért, hogy mennyire jól áll, kiemeli az arcomat is, és milyen szép arcom van. Be kell valljam, nem sokon múlott, hogy megkönnyezzem!”

Lilla nagyon félt felköltözni Budapestre, attól tartott, hogy elveszik majd a sok ismeretlen arc között. Egy kedves idegen aztán bebizonyította számára, hogy érző szívű emberek mindenütt vannak. „Több mint 10 éve történt. Szerelmi bánatom volt, vigasztalhatatlanul sírtam a metró aluljárójában, amikor odalépett hozzám egy nálam csak pár évvel idősebb hölgy. Megkérdezte, hogy mi a gond, majd miután röviden vázoltam neki a történetet, elmondta: nyugtasson a tudat, hogy az ember képtelen egy bizonyos időnél tovább lelkileg padlón lenni, meg fogom látni, hogy ez a szívfájdalom is elmúlik. Ezután elmesélte az ő szerelmi csalódását. A mozgólépcsőn felfelé végig beszélgettünk.

Ez a kedvesség nekem abban a pillanatban nagyon sokat jelentett. Még csak néhány hónapja laktam akkor Budapesten, és jó volt látni, hogy mégsem olyan sztoikus és nemtörődöm ez a város.”

Fannit egy tragikus helyzetből húzott ki sok-sok ismeretlen, akiknek nem győz azóta is hálás lenni. „Van egy mai napig lezáratlan építkezésünk, ahol a vétkesek megúszták, mi pedig a férjemmel mindenünket (sajnos nem csak pénzt) elveszítettünk... Készült a történetünkről videó, melynek hatására ismeretlen emberek küldtek nekünk pénzt, amiből élni tudtunk és folytatni a harcunkat. A hálánk sosem múlik el. Hihetetlen érzés volt megtapasztalni rengeteg ember önzetlen jó szándékát. Ezúton is köszönjük szépen azoknak a magyar embereknek, akik anyagiakkal vagy egy kedves, bátorító szóval támogattak minket! Nélkülük ma számunkra minden sokkal nehezebb lenne.”

De nem kell ahhoz pénzadomány, hogy valakiben mély nyomokat, kedves emlékeket hagyjunk. „Egy forró, nyári napon történt, hogy miközben a Margitszigeten üldögéltem, egy kisgyerek elhaladtában megcsikizte a karom. Teljesen megdöbbentem, először meg sem tudtam szólalni, de aztán elnevettem magam. Nagyon feldobta a napom, élénken él bennem az emlék azóta is” – meséli Anna.

Zsuzsannát egy gyomortükrözés kínozta meg, amit nagyon rosszul viselt, ám az asszisztensnő minden tőle telhetőt megtett, hogy valahogy átsegítse a nehézségeken. „Nemcsak megfogta a kezem és simogatta a hajam, de közben olyan kedves, megnyugtató hangon duruzsolt a fülembe, hogy képes voltam megnyugodni és némileg ellazulni, ami addig teljesen elképzelhetetlennek tűnt...

Még most is könnyes lesz a szemem a hálától, amikor rá gondolok; ilyen kiváló emberek adják meg az erőt, hogy újra és újra el merjünk menni egy-egy kellemetlennek ígérkező vizsgálatra.”

Végül álljon itt Juli története, aki úgy tűnik, egy igen kedves szokást igyekszik épp elindítani. „Csomagokkal megpakolva tartottam hazafele a Flórián téri piacról, amikor elkezdett esni az eső. A zebránál álltam a pirosnál. Egyszer csak megállt mellettem egy autó, és egy kéz felém nyújtott egy esernyőt. Annyira természetes volt minden, hogy gondolkodás nélkül elvettem tőle,  megköszöntem, és már csak akkor tudtam mondani, hogy »hiszen nem fogom tudni visszaadni«, amikor az autó tovasuhant. Nem a köszönömért vagy háláért adta az illető nekem azt az esernyőt, hanem mert nekem akkor épp arra volt szükségem. Azóta »add-tovább-esernyő« lett belőle: most épp a barátnőmnél van, és meghagytam neki: ő is adja tovább olyannak, akinek épp erre van szüksége.”

Most pedig ismét ti jöttök: írjátok meg kommentben, mikor volt utoljára kedves veletek egy idegen! 

WMN szerkesztőség

A kiemelt kép forrása: Getty Images/Malte Mueller