Indiana Jones még muszájból végigrohan egy kalandon, de ez már semmit nem ad hozzá a jelleméhez

–

Mit idegeskedem ezen? – mondhatnátok, és igazatok is lenne: itt egy film, ami egy régi kedvencről húz le egy újabb bőrt, jó néhányszor láttunk ilyet mostanában. És semmi sem menekül: ami valaha pénzt hozott a konyhára, azt most előrántják a stúdiók a kalapból azzal a reménnyel, hogy a rajongók úgyis beülnek a filmre, ha másért nem, hát a katasztrófaturizmus jegyében. És igazuk van, hiszen, ha nem működne a recept, nem kaptak volna folytatást olyan nagy sikerű, kultikussá vált művek, mint a Csillagok háborúja vagy a Szex és New York.

Most Indiana Joneson van a sor, akit 15 éve láthattunk utoljára a vásznon a keserű szájízt hagyó A kristálykoponya királyságában – de a Disney kedvét az igencsak vegyes fogadtatás sem vette el attól, hogy az immár nyugdíjaskorú régészprofesszort egy utolsó utáni kalandra küldjék. Már csak az a kérdés: megérte?

A történet szerint… (figyelem, némi spoilert tartalmaz!)

A második világháború végóráiban járunk, a CGI által meglepően jól megfiatalított Indy pedig épp egy nácikkal teli vonatról próbál szabadulni. Jó oka van arra, hogy újra ellenséges területen kockáztatja az életét: a kétségbeesett Hitler a világ minden tájáról összelopkodott kincsekkel igyekszik menteni a menthetőt, köztük olyan, varázserejűnek hitt tárgyakkal, mint a lándzsa, amellyel Jézus vérét vették a kereszten. Csakhogy hamar kiderül, a lándzsa hamisítvány, a vonaton utazó náci tudós, dr. Voller pedig Arkhimédész tárcsájának felével szeretné kárpótolni a Führert – ám a tisztek ügyet sem vetnek rá. Jones és barátja, Basil Shaw egy lendületes hajsza után az utolsó pillanatban azért még elcsaklizza Vollertől a tárcsát. Majd ugrunk egy nagyot az időben,

és a már hetvenes éveiben lévő dr. Jonest látjuk, ahogy kisgatyában, jó öregember módjára üvöltözik a fiatal szomszédjaival. Az egykor macsó kalandorból mogorva és megkeseredett vénember lett, a magánélete pedig romokban hever.

Eljárt az idő Indy felett: 1969-ben vagyunk, közvetlenül a holdraszállás után. Dr. Jones utolsó előadásain már nem szerelemes tekintetű lányok, hanem unott arcú egyetemi hallgatók ülnek, és sokkal jobban érdekli őket a kinti parádé, mint Szirakúza ostroma. Érthető – kit hoznak lázba a régiségek, ha a jövő éppen a szemük előtt történik?

Ám egyszer csak feltűnik egy nő, Helena Shaw, aki Indiana régi barátjának gyereke, egyben a régészprofesszor rég nem látott keresztlánya, és egy olyan tárgyról érdeklődik Jonestól, amit jó ideje nem vett elő a fiókból: Arkhimédész tárcsájáról. És itt kezdődnek az izgalmak: üldözőbe veszi őket néhány rosszfiú és pár CIA-ügynök, feltűnik a náci professzor, és Indiana Jones hirtelen egy olyan új kaland közepén találja magát, amihez nem igazán fűlött a foga.

Fordulatos cselekmény helyett fan service

A legnagyobb probléma az Indiana Jones és a sors tárcsájával, hogy ordít róla, hogy a célja elsősorban az volt, hogy a rajongók jót nosztalgiázzanak rajta, és csak másodlagos volt maga a történet. Már a film első fél órájában érezni, hogy az alkotók sokkal többet töprengtek azon, hogyan tudják minél frappánsabban újraalkotni a jól ismert jeleneteket az első három filmből, mint azon, hogy mi lesz a történet, amelybe ezeket beleágyazhatják. Van itt minden, amit eddig szerettünk: Indy száguldó vonat tetején rohangál, szűkös barlangban kutat, felcsendül John Williams ikonikus zenéje, csattan az ostor, előkerül a dzseki és a kalap is. És nem mondom, ezek hozzák is azt a nosztalgikus érzést, amit az alkotók vártak tőlük, és néhány ötletes megoldás is született.

Például azon, ahogy Jones kígyófóbiáját elővették, jót szórakoztam.

Csakhogy emellett tele van logikátlan lépésekkel a sztori. És igen, én is tisztában vagyok vele, hogy ez az a filmes sorozat, amelyben azért nem olvad le az ember arca, mert becsukja a szemét, és egy atomvillanást túl lehet élni egy hűtőszekrényben – csakhogy ez esetben sokkal több logikai buktató volt a filmben, mint amennyi felett jóérzéssel szemet lehetne hunyni. És nem arról beszélek, hogy minimum öt olyan helyzetet élt túl Indiana, amibe amúgy bárki más azonnal belehalna – értem, hogy ez egy kaland-, és nem dokumentumfilm (nem mellesleg ez lett a leginkább családbarát Indiana Jones-film, fél arc nem sok, annyi sem olvad le a szűk két és fél óra alatt). 

A gond már magával a tárcsával kezdődik, ami ezúttal nem egy misztikus tárgy – ezt külön ki is emelik a filmben –, hanem egy zseniális ókori szerkezet, aminek az időutazáshoz van köze. És ez itt az egyik legnagyobb baklövés: azt ugyanis beveszi az ember gyomra, hogy a misztikus tárgyak az isteni mivoltuk miatt nem szorulnak magyarázatra.

Ám az, hogy az időutazásra annyi legyen a válasz, hogy matematika, az olyan sok kérdést felvet az emberben a film nézése közben, hogy egyből kiránt az élményből.

És ennél bővebben később sem fejtik ki, mindez pedig logikátlan lépések sorozatát hozza magával.

Az efféle „fordulatok” pedig úton-útfélen megtörténnek, amikre az egyetlen magyarázat, hogy „így kell lennie, hogy haladhasson a cselekmény”. Rejtély, hogy a náci tudós minek cipeli magával Indyt egy kulcsfontosságú pillanatban, amikor már semmi szüksége nincs rá. Hogyan lehetséges, hogy egy kiskamasz, akiről annyit tudunk meg a teljes film alatt, hogy jó zsebtolvaj, és nem tud úszni, mindenféle tudás nélkül vezet egy repülőgépet? A legszörnyűbb és egyben legkevésbé érthető jelenetről a végén pedig nem is mondok inkább semmit, maradjon meglepetés.

Öreg régész nem vén kalandor?

Arra, hogy Indiana Jones már nem a régi, nem feledkeznek meg újra és újra emlékeztetni minket az alkotók – ha esetleg a saját szemünknek nem hinnénk. Maga a professzor panaszkodik olykor, hogy itt fáj, ott fáj, és az egyik lábát lemezek tartják össze – egyszóval túl öreg ő már az efféle, országokon átívelő hajszához.

Csakhogy két jelenettel később már egy lovon vágtat a metróalagútban, aztán pedig úgy kiüt egy mindenre kiképzett, fiatal ügynököt, hogy az arról kódul.

És nem egyszer fordul elő a film során, hogy a fáradt öregemberből indokolatlanul elő-előbújik a régi Indiana Jones ereje és fizikuma. Emiatt olykor nevetségessé is válik a karaktere, a következetlenség ebben is kiütközik.

Nagyot akartak markolni, ezért keveset sikerült fogni

Szinte látom magam előtt, ahogy a cselekmény írói vért izzadnak, hogy mi lehetne az új Indy-kalandban a „még nagyobb dobás”. Az isteni ereklyéket és az ősi varázskövet kipipáltuk, a negyedik rész behozta a sztoriba az űrlényeket: mi lehet ennél is nagyobb volumenű? Nyilván az időutazás, csakhogy a történet ezen aspektusát, mint írtam, azon túl, hogy matematika, nem sikerült kidolgozni.

A film hossza is maratonira nyúlt: a két óra huszonkét perces játékidejéből bőven ki lehetett volna vágni fél órát. A tempó pedig lendületesen cammogó: olykor fájóan lassú, majd úgy robog akcióról akcióra, hogy én is elfáradtam tőle, hát még a nagypapakorú Jones.

És persze a fan service jegyében itt van mindenki, aki számít: Harrison Fordon túl, aki nyolcvanévesen is kitűnő Indy, néhány jelenet erejéig találkozunk Sallah-val (John Rhys-Davies), Marionnal (Karen Allen), és még Sean Conneryről (aki Indy apját játszotta) is van egy fénykép a háttérben. Egyvalaki hiányzik csupán: Indiana és Marion közös fia, Mutt, aki a negyedik részben toppant be a régészprofesszor életébe.

Shia LaBeouf karakterét annyira utálta a közönség, hogy szerencsétlen az ötödik részre kénytelen alulról szagolni az ibolyát. Nem, ez nem spoiler, tudom, hogy ez a csávó nem érdekel senkit.

Ám itt van helyette Helena, akit sikerül annyira ellenszenvessé tenniük a film első felében, hogy a végére, amikor már kedvelnünk kéne, hiszen „mégis helyén van a szíve”, leginkább csak azon szurkolunk, hogy szívódjon fel végre. Ethann Isidore Teddyként szóra sem érdemes – valószínűleg a karaktere egy Picúr-utánérzés akart lenni, de már a párhuzam is röhejes. Nemezisként pedig itt van nekünk Mads Mikkelsen, aki nem meglepő módon tud gonosz nácit játszani, de ennél több nincs a karakterében. 

Ennyi nem elég

A rajongók mindenek feletti kiszolgálásán túl tehát nem igazán kapunk többet az Indiana Jones és a sors tárcsájától. A kérdés, hogy ezzel megelégszünk-e. Az én válaszom erre egy sajnálattal teli nem. Merthogy a film érdekes is lehetett volna. Az ötlet, hogy az egykor vakmerő kalandor hogyan tengeti öreg napjait, igencsak érdekes alaphelyzettel szolgál, hiszen hogyan elégedhetne meg a gondtalan nyugdíjas évekkel és a családos élettel valaki, aki egykor szakmányban ölte a nácikat, egy ponton ki akarték tépni a szívét, és olyan elképesztő kalandokban volt része, amelyek során megtalálta a frigyládát és a Szent Grált?

Ha valakiből, hát Indiana Jonesból kinézem, hogy nem tudja elfogadni, hogy már nem az a fiatal kalandor, és minden nehézség ellenére tíz körömmel ragaszkodik ahhoz az életformához, amelyhez már régen nincsenek meg a fizikai képességei.

Érdekes lett volna végignézni, ahogy egy ekkora legenda ráeszmél a saját halandóságára – ehelyett azonban kapunk egy olyan kalandot, amelyen főhősünk muszájból végigrohan ugyan, de már semmit nem ad hozzá a jelleméhez. 

Az Indiana Jones és a sors tárcsája nem tragikusan rossz film, ha szívesen szállsz fel a nosztalgiavonatra, elégedetten fogsz felállni a moziszékből. Ám ha ezen túl mást is vársz az utolsó nagy Indy-kalandtól, akkor a búcsú nem lesz felemelő.

Kiemelt képünk forrása: Fórum Hungary

Dián Dóri