Az lehet, hogy anno megbukott, de a mai napig fontos kultfilm: Ezért várjuk az új Szárnyas fejvadászt

–

Rétegről rétegre

Az eredeti film 2019-ben játszódik: az emberiség már kirajzott az űrbe, az útjukba eső bolygókat az emberre megszólalásig hasonlító, szintetikus lényekkel, androidokkal gyarmatosítva. Egy csapatnyi  megszökik közülük, hogy visszatérjenek a Földre, ami számukra tilos. A Földön a különleges rendőri egységek, a fejvadászok feladata, hogy felkutassa a szökött androidokat, és bizonyítsa, hogy tényleg nem valódi emberek, majd likvidálja őket. Ezúttal Rick Deckard, a kiégett ex-fejvadász kapja a feladatot, hogy megtalálja őket. Nyomozása során nem várt helyről kap segítséget, aminek képében a szintetikus szerelem is rátalál. Ám ez a megbízatás mégiscsak másnak bizonyul, mint a többi: felnyitja Deckard szemét a valóságra.

A Szárnyas fejvadász többszörösen rétegzett mozi: a felszínen egy klasszikus bűnügyi film, a film noir modernizált változata, amelyben a kiégett exzsaru nyakig elmerül a város mocskában, jellemzően gyorsabban jár el az ökle és a fegyvere, mint a szája, és persze mindig megkapja a nőt. A felszín alatt egy klasszikus Frankenstein-sztori lapul: a teremtmény, aki visszatér teremtőjéhez, hogy még több életet kapjon, és föltegye az egyetemes emberi kérdéseket: miért vagyunk a világon, mi végre teremtettünk, mi a célja az életnek? A mélyben pedig még ennél is fajsúlyosabb réteg húzódik meg: az emberi identitás keresése.

Android a fellegvárban

A Szárnyas fejvadásznak köszönhetjük, hogy rátalált Hollywood – igaz, csak posztumusz – Philip K. Dick sci-fi író munkásságára: az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című regényéből készült a film, amelyet aztán számtalan egyéb könyv sikeres adaptációja követett, olyanok, mint Arnold Schwarzeneggerrel Az emlékmás vagy a Steven Spielberg rendezte Különvélemény.

A Szárnyas fejvadász alapötlete onnan származik, hogy Dick épp egy másik regényéhez gyűjtött anyagot a Kaliforniai Egyetemen, amikor a Gestapo dokumentumait böngészve rábukkant néhány SS-tiszt feljegyzésére. Megdöbbentette az együttérzés teljes hiánya, és az a hideg közömbösség, ami áradt a sorokból, ezért meggyőződésévé vált, hogy akik papírra vetették, ugyan embernek látszottak, de nem lehettek emberi lények. Nem véletlenül választották a szőke, kék szemű, atletikus felépítésű Rutger Hauert az androidok vezérének, Battynek a szerepére.

Érzek, tehát vagyok

„Egy tárgy nem tudja, hogy létezem” – mélázik el Deckard a regényben, arra utalva, hogy talán az androidok nem is vesznek tudomást mások létezéséről. Isidore, a regény másik szereplője pedig így fakad ki: „Másokkal kell lennem, hogy egyáltalán éljek” – és ezzel a két karakter be is határolja az androidlét korlátait. Dicknél a kulcs az empátia, amikor az ember elfogadja a másikat, és bele tud helyezkedni a másik helyzetébe.

Vagy mégsem?

A regényben – a filmből ez kimaradt – az emberek kávé helyett hangulatorgonával indítják a napot, amivel előre programozhatják az érzéseiket, empátiadobozzal – hm, Facebook? – kapcsolódnak egymáshoz, és a kihalás szélén álló állatok – vagy azok elektronikus változatai – birtoklása  az egyedüli életcéljuk. Az ember fokozatosan veszíti el emberi mivoltát, kebelezi be a környezetét is eluraló entrópia.

Hát hadd jöjjön csak az emberfeletti ember, szenvtelenül hágva fel az evolúció következő lépcsőfokára, ha Jungi értelemben mi sem vagyunk többek és/vagy jobbak előreprogramozott biológiai robotoknál. Érzés nélkül. Hit nélkül. És e kettő híján: remény nélkül.

„A gép forog, az alkotó pihen”

Batty, az androidvezér társaival bukott angyalként tér vissza „az angyalok városába”, Los Angelesbe, hogy találkozzon a teremtőjükkel, a filmben a szintetikus lényeket gyártó Tyrell Corporation tulajdonosával. Földi paradicsom helyett azonban Orcus alvilágába érkeznek, egy technokrata társadalomba a haldokló Földön, ahol a gyors technikai fejlődés háttérbe szorítja nemcsak a hagyományos értékeket, hanem magát az embert is. Los Angeles istentelen mivoltát a nyelvek bábeli keveredésével is érzékeltetni próbálták az alkotók, így nem meglepő, hogy a magyar felmenőkkel is büszkélkedő Edward James Olmos egy harsány „lófasszal” invitálja magával egy kis bájcsevejre Harrison Fordot.

A film részletgazdag képi világa még mai szemmel is lélegzetelállító, az embertelenül futurisztikus környezetet pedig nagyszerűen kiegészítik Vangelis fennkölt zenei kompozíciói. A Szárnyas fejvadász vizuális fronton (is) messze megelőzte korát.

Az androidok, amelyeknek élettartama mindössze négy év, csupán válaszokat, életet és szabadságot akarnak, függetlenül attól, hogy kin kell érte átgázolniuk.

Ám úgy járnak, mint Ádám Az ember tragédiájában: sorsuk a bukás, ami manipulált génjeikbe van kódolva, megváltoztathatatlanul.

Batty messianizmusa adja vissza a reményt, miközben a Nyolcadik utas a halál űrbéli fogócskáját megidéző macska-egér játék végén Rutger Hauer minden szinten – fizikailag és szakmailag is – feltörli a padlót Harrison Forddal. Ezt a tökéletes lezárást Ridley Scott a film 2007-es végső vágásában még megfejelte egy utolsó csavarral, amellyel úgyszólván sikerült teljesen átértelmeznie a művet. Sem Ford, sem Hauer nem örült e változatnak, mert úgy érezték, értelmetlenné teszi karaktereik film végi egymásnak feszülését.

Kengyelfutó gyalogkakukk

A film eredeti címének (Blade Runner) valójában semmi köze nincs Philip K. Dick történetéhez. Alan E. Nourse Pengefutár című sci-fijéhez viszont annál inkább. Utóbbi regény egy disztópikus jövőben játszódik, amelyben a túlnépesedés következtében az embereket, cserébe az ingyenes orvosi ellátásért, sterilizálják. Azok, akik nem feküdtek kés alá, kénytelenek illegálisan tevékenykedő orvosokhoz fordulni. A dokik eszközeit szállító küldöncöket hívják pengefutároknak. Scottéknak tetszett a cím hangzása, így megvásárolták a használati jogot, de a sztoriból semmit sem használtak fel. A filmben az androidokat lekapcsoló fejvadászokra aggatták rá a megnevezést. A magyar Szárnyas fejvadász cím – különösen a 2007-es végső vágást követően – meglepően frappánsnak bizonyult. Akárcsak a kengyelfutó gyalogkakukk, a hangzása miatt.

„Szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak”

A Szárnyas fejvadász Ridley Scott allegórikus képeket és filozófiai mélységeket felvillantó filmszínházi „emberiségkölteménye”, megkapó vizuális orgiával és mélybe rántó hangulatisággal. Végső konklúziója a hiányra való rámutatás, az a belsőt mardosó kétely, ami nem hagy nyugodni, az örök kérdés, ami válasz nélkül is meghatároz: ki vagyok én?

Bányász Attila

Fotók: Warner Bros. (Szárnyas fejvadász/Blade Runner)

Ha eljutottál idáig, és a cikk végére fájdalmas Ryan Gosling-hiányban szenvedsz, akkor megérdemelsz egy kiváló és igazán kihagyhatatlan RG-tartalmat. KATTINTS IDE ÉRTE. Szívesen.