Latabár Kálmán 55 éve már csak az égben táncol

–

Eleve elrendelt életút

Már a dédapja, Latabár Endre, is színész volt ugyanúgy, ahogy a nagyapja, az édesapja és az öccse is, de a fia is ezt a pályát választotta. Anyja, Deutsch Ilona, is színésznőként, majd később szólamvezetőként dolgozott az Operaházban. Igazi színészdinasztiába született tehát 1902. november 24-én, Kecskeméten. A kiskunhalasi gyökerű református család a színészet mellett a mély hitet is átörökítette a fiúra, aki egész életében gyakorolta az imádságot.

Vándorszínész szülei oldalán már háromévesen színpadra lépett Huszka Jenő Gül Baba című operettjében Pécsett. A korabeli krónikák szerint a közönségen kívül még a saját apja is meghatódott az alakításától. 

Egy évvel fiatalabb öccse, Latabár Árpád, jóval magasabbra nőtt, ő volt „a hosszú Latyi”. A két kisfiú megállás nélkül színházasdit játszott a különböző vidéki, szegényes szálláshelyeken, újragondolták azokat a darabokat, amelyekben szüleik szerepeltek, még jelmezeket és díszleteket is készítettek előadásaikhoz.

Amikor a fiúk kiskamaszok lettek, a szülők feladták a vándorszínészi életet, mert az édesapa 1911-ben Budapesten, a Király Színházban kapott állandó szerződést.

Latyi és a bátyja igen ritkán jelentek meg az iskolában, inkább a Népszínház utcai lakásukhoz közel, a Teleki téri piacon árultak bútorokat és egyéb használati tárgyakat, amiket sokszor ők maguk készítettek, hogy kiegészítsék a család szerény jövedelmét. Nagy szükség volt a munkájukra, mert apjuk elitta és elkártyázta szinte az összes fizetését, később pedig az édesanyjukat is elhagyta. Latabár Kálmán egész további életére kihatott ez a csapás, soha nem ivott, a kártyát pedig messziről elkerülte.

Tizennégy évesen kezdett statisztálni öccsével a Magyar Királyi Operaházban, ahol az anyjuk is dolgozott, hogy újabb bevételhez juthasson a család. Esztergomban végül sikerült leérettségiznie, 1920-ban pedig beiratkozott Rákosi Szidi színiiskolájába. (A színjátszás uralkodónőjéről korábban Kurucz Adrienn ÍRT.)

Egertől Amerikáig 

A színészi vizsgát épp a Király Színházban láthatta a közönség, ahol az apa is dolgozott. Bár nagy sikert aratott az ifjú Latabár, Beöthy László, a tekintélyes színházigazgató mégis azt ajánlotta neki, hogy vidéken kezdje el a pályáját, ezért Egerbe szerződött, ahol zenés darabokban játszott. Csupán néhány hetet töltött ott, de a közönség azonnal a szívébe zárta. Kacsóh Pongrác zenés daljátékában, a János vitézben, a Francia király szerepével búcsúzott Egertől, pedig még húszéves sem volt ekkor.

A Várszínházban kapott szerződést, és rengeteg operettben mutathatta meg nem mindennapi táncos komikusi tehetségét. Valójában itt tanulta meg a szakma fortélyait. Mindig nagyon figyelt arra, hogyan reagál a közönség, és akár menet közben is változtatott a játékán, ha úgy látta, hogy egy régi poén nem ül.

Ám sajnos a színház anyagi nehézségek miatt lehúzta a rolót.

Ezért önálló zenés-táncos-akrobatikus esteken is fellépett az öccsével együtt. A Fővárosi Operettszínház egyik ilyen előadásán látta meg őket egy külföldi impresszárió, aki világ körüli útra vitte a testvérpárt. Még a párizsi Moulin Rouge-ban is felléptek 1927-ben. Amerikában pedig könnyekre fakasztotta a magyar emigránsokat, amikor egy felfújt lufival jelent meg a színpadon, és azt mondta: „Hoztam maguknak egy kis pesti levegőt” – majd kiszúrta a lufit.

1928-ban szerződtette a fivéreket a kor egyik legjelentősebb rendezője, Max Reinhardt. Ő Berlinbe kínált szerződést a két Latabárnak, ahol szintén óriási sikert arattak. Kiemelkedő tánctudása miatt sokan Fred Astairhez hasonlították Latabár Kálmánt, komikusi képességeit pedig Charlie Chaplinéivel mérték össze.

Újra Budapest

A testvérek évekig utazgattak a világban, még Dél-Afrikába is eljutottak, de hazahúzta őket a szívük, és a harmincas évek elején visszatértek Magyarországra.

A háborúig töretlen Latabár Kálmán pályája, bárhol lépett fel, és bármit játszott is, óriási sikert aratott. Azonban a háború megviselte az idegeit, és mindez hatott a pályájára is. Zsidó származású édesanyja miatt rettegett, először attól félt, hogy őt is elviszik valamelyik koncentrációs táborba, majd pedig a nyilasuralom miatt kellett tovább rejtőzködniük.

Bújtatta anyját, miközben még a pincékbe szorult lakóközösséget is szórakoztatta mutatványaival, ám a folyamatos aggodalom miatt cukorbeteg lett.

Édesanyja szerencsére megúszta a tábort, de a saját egészsége ráment erre a kockázatos rejtőzködésre.

A háború után fellendült a magyar filmipar, Latabár pedig villámgyorsan megtanulta, mit lehet és mit nem lehet csinálni a filmvásznon. A rendezők is elfogadták az ötleteit: sokszor kért táncos betétet oda, ahol eredetileg nem szerepelt ilyesmi, és a forgatókönyv szövegét is saját magára szabta. Rendkívül tudatos alkotó volt, aki otthon a tükör előtt órákon keresztül tökéletesítette jellegzetes mozdulatait és mimikáját.

Emlékezetesebb filmjei az Egy szoknya, egy nadrág, az Egy bolond százat csinál, a Mágnás Miska vagy az Állami Áruház.

Nézőtéri szerelem

Már 35 éves volt, és a nyilvánosházak gyakori vendége, valamint egy szépreményű, fiatal dizőz, Vadnai Éva vőlegénye, amikor 1937 tavaszán egy Eisemann-operettben játszott az Erzsébetvárosi Színházban. Az egyik előadásra meghívta a forgatókönyvíró Kolozsvári Andort, aki építész barátjátjával, Walter Istvánnal érkezett, méghozzá családostul. Az első sorban ült és kacagott Walter Kató is, aki 17 éve minden bájával meghódította Latabár szívét.

Azonnal szakított a menyasszonyával, soha többé nem ment nyilvánosházba, és bár kétszer annyi idős volt, mint választottja, semmi nem akadályozhatta meg őket abban, hogy egybekeljenek.

A család a Dózsa György úton vásárolt egy ötszobás lakást, amelyben együtt lakott velük Latyi édesanyja, a háztartási alkalmazott, Mariska, és hamarosan született egy kisfiuk, majd egy kislányuk is. Fiuk, legifjabb Latabár Kálmán, szintén színész lett.

Én soha nem láttam őt színpadon, de a közvélekedés szerint édesapjának csupán a vonásait örökölte.

Lányuk, Katalin, táncművészként végzett. Ma is annak a Dózsa György úti lakásnak a leválasztott részében él, ahol felnőtt. Ő így mesélt egy interjúban apjáról:

„Órákon át gyakorolt a tükör előtt. Figyelte a mimikáját, grimaszokat vágott. Aprólékosan, percre pontosan kidolgozta a jeleneteit. Bezárkózott a szobájába szerepet tanulni, ilyenkor nem zavarhattuk. Mindig vitt valami újat az előadásba, sohasem játszott semmit kétszer ugyanúgy. Nem bízott a rutinban, pedig volt neki, azt elhiheti. Ha nem szerepet tanult, akkor az aláírását gyakorolta. Aztán amikor kidolgozott egy új számot, bement a színházba, odament a kellékesekhez, a vécés nénikhez, a jegyszedőkhöz, és bemutatta nekik. Ha ők nevettek rajta, akkor megtartotta a produkciót, ha nem, kivette. Ilyen volt mindig: az egyszerű embereket viccelte meg először.”

Walter Katóval óriási szeretetben nevelték a gyerekeiket, és Latabár Kálmán soha semmiféle kilengést nem engedett meg magának. Meglehetősen puritán életet éltek. Szigorú apa hírében állt, amikor premierre készült, mindenkinek csendben kellett lennie, hogy ne vonják el a figyelmét. 

Kossuth-díj után sok szép szerep és egyre romló egészség

Az ötvenes években Kossuth-díjat kapott. Az 1956-os eseményekben betöltött szerepe miatt sem került bajba, mert az Operettszínház Forradalmi Bizottságának elnökeként megvédte az igazgatót, akit lámpavasra akartak húzni.

Sok szép szerepet eljátszott az Operettben: a Csárdáskirálynőben, A denevérben vagy A vígözvegyben is nagy sikert aratott estéről estére.

Az egészségének azonban nem kedvezett az a rengeteg stressz, ami a színészi pályával járt, ahogy a rendszertelen életmód sem. Egészsége egyre romlott, a cukorbetegség mellett még egy stroke is nehezítette az életét, ezért az utolsó időszakban már szinte ki sem jött a kórházból.

1970. január 11-én, épp ma 55 éve, áttáncolta magát az örökkévalóságba. Az angyalok kara örül neki azóta, mi pedig egy szívből jövő mosollyal őrizzük az emlékét, amikor eszünkbe jut ez a csetlő-botló kisember, az egyik legfajsúlyosabb színész az oly nehéz könnyű műfajban.

Both Gabi