Krajnyik Cintia: Sokkal jobban szeretem most a külsőm, mint tíz évvel ezelőtt

–

Kurucz Adrienn/WMN: Mi már a WMN előtt is ismertük egymást. Az előbb kiszámoltuk: hét évvel ezelőtt voltunk együtt egy újságíróknak szervezett úton Berlinben, akkor barátkoztunk össze. Te huszonnégy éves voltál akkor, és emlékszem, már akkor eldobtam az agyam, hogy bármit veszel fel – akár egy sportcipőt farmerral és egy egyszerű vállpántos pólóval –, mindig elegáns vagy. A ruhákat, én így látom, te viseled, nem hordod. Erre születni kell, vagy „útközben” tanultad?

Krajnyik Cintia: (nevet) Bizonyára már a rugdalózóim is nagyon elegánsak voltak. Egyébként, ha visszagondolok, az általános iskolában is volt egy barátnőm, aki valami hasonlót fogalmazott meg, persze, más szavakkal, mint te, amikor úgy nyolc-kilenc évesek voltunk. Pedig gondolhatod, mennyire voltam elegáns. Azt hiszem, ebben az égvilágon semmifajta szándékosság nincs azóta sem. De örülök, ha így látnak mások.

K. A./WMN: Anyukád szépen öltöztetett?

K. C.: Igen, az egy szem kislánya voltam, szeretett öltöztetni. Amíg pici voltam, fürtös hajam volt, nagy kék szemem, szóval ideális kisgyerek voltam ebből a szempontból, lehetett velem babázni.

Emlékszem, volt egy rózsaszín, fodros, koszorúslányruhám. Na, azt le sem lehetett rólam robbantani, még az óvodába is abban jártam. Ennél azért most már egy fokkal talán letisztultabb a stílusom.

Nem feltétlenül tudatosan, de valahogy úgy alakítottam ki a ruhatáramat, hogy könnyen variálható darabokból áll. Vannak napok, amikor inkább sportosan öltözöm: farmert, sportcipőt, pólót húzok, máskor a kicsivel elegánsabb ruhákhoz van kedvem, és inkább a „business casual” irányába megyek. A lényeg, hogy igazán magaménak érezzem, amit viselek.

K. A./WMN: Anyukád is adott a külsejére? Nemcsak a stílusára gondolok, hanem például van-e olyan klasszikus anyukaemléked róla, hogy áll a tükör előtt és krémezi az arcát?

K. C.: Igen, nagyon. A nagymamám sokat beszél anyukámról, és mindig hangsúlyozza, milyen csinos volt, meg ápolt. Az nem rémlik, hogy krémezné magát a tükör előtt, de arról vannak emlékeim, hogy csak akkor sminkelte magát, ha vendégségbe mentek apukámmal, és olyankor mindig a mosógépen ülve figyeltem, hogyan használja a szempillagöndörítőt, a spirált, a szájkontúrceruzát és a rúzst. Ilyenkor mindig megjegyeztem, hogy milyen szép, és sokszor az én számat is kirúzsozta. Ezek a közös rituálék nagyon szép emlékként élnek bennem.

K. A./WMN: És mi a helyzet a te tükörképeddel? Látod őt a saját arcodban?

K. C.: Én nem kifejezetten, de tudom, hogy hasonlítok a szüleimre. Olyan vagyok, mint Harry Potter: a szemem teljesen az anyukámé. De egyébként nagyon „vegyes” gyerek vagyok, a számat például apukámtól örököltem. Különleges érzés ez, amikor az ember felnőttként felfedezi a szülei vonásait, tulajdonságait – akár kívül, akár belül – önmagán, főleg, ha már nem élnek.

Szinte már-már misztikus tapasztalás az ilyesmi, és nagyon bízom benne, hogy ha lesznek gyerekeim, akkor bennük is meglátom majd a szüleimet, és így a múlt és a jövő összekapcsolódhat.

Visszakanyarodva pedig, a saját tükörképem mindig inkább önreflexió. Nemcsak arról, hogy néz ki a bőröm, a hajam, az arcom, a testem, hanem hogy hol tartok most az életemben, hogyan dolgoztam meg a múltam, és a korábbi események hogyan hatnak ki a jelenemre. 

K. A./WMN: Milyen voltál kamaszként? Nehezen képzelem el, hogy valaha is idomultál volna bármelyik szubkultúra trendjéhez.

K. C.: Valóban nem. Emós sem voltam, pedig az nagyot ment akkoriban! Amikor középiskolás voltam, a bő szárú csípőnadrág meg a kapucnis pulcsi volt a divat, ezeket hordtam én is, és ha már volt valamin strassz, az már iszonyat menőnek számított. Extrém ruhákat viszont akkor sem hordtam – egyébként is túl jó gyerek voltam mindig. Úgyhogy remélem, hogy a saját gyerekeim majd több fejtörést okoznak nekem, mint amennyit én okoztam akkoriban a felnőtteknek, mert én egyáltalán nem lázadtam, és lehet, hogy kellett volna.

K. A./WMN: Nagyon fiatal voltál, tizenkét éves, amikor szinte egyszerre elvesztetted a szüleidet. Gondolom, ezután magad vásároltad a ruháidat. Tehát ilyen szempontból is túl hamar kellett felnőnöd.

K. C.: Igen, de erre azt kell hogy mondjam, bárcsak ez lett volna a legnagyobb gondom.

K. A./WMN: Igen, de ez is annak a csomagnak a része, amit talán úgy címkézhetnénk: dolgok, amelyekben nem tudtad kikérni az édesanyád tanácsát.

K. C.: Igen, sok ilyen volt, és van a mai napig. Ha már nővé válás: amikor először megjött, anyukám már nem élt. Nehéz helyzet volt. De visszatérve az eredeti kérdésre, valóban, korábban anyukámmal sokszor jártunk ketten vásárolni, és nagyon szerettem. Ahogy később azt is, amikor a legjobb barátnőmmel, aki a fogadott testvérem, volt, hogy Diósdról bebuszoztunk a Camponába, tizennégy-tizenöt évesen, és egy házibulira együtt válogattunk ruhákat. Nagyon felnőttnek éreztük magunkat.

K. A./WMN: Már akkor is jó érzékkel válogattál? Vagy voltak nagy melléfogásaid neked is?

K. C.: Ha visszanézek régi képeket, akkor azért nevetek. Az akkori divatnak megfeleltek a cuccaim, de mai szemmel voltak értelmezhetetlen dolgaim. Például szuper vékonyra szedettem a szemöldököm, mert akkor ez tetszett.

Érdekes, hogy az ember belenéz a tükörbe, és azt gondolja, tök jól nézek ki. Aztán később visszanézi a fotókat, és arra gondol: Jézusom, miért nem szólt senki?! Szerencsére a szemöldököm visszanőtt.

K. A./WMN: Van olyan része az arcodnak, amivel nehezen barátkoztál meg?

K. C.: Kamaszként nagyon pattanásos voltam, de azzal nem sikerült megbarátkoznom, csak hála istennek, túl lettem rajta, rendbe jött a bőröm. Most már csak akkor lázad, ha valamilyen érzelmi vagy hormonális viharba kerülök. A szeplőim viszont nyaranta kijönnek, de ma már jóban vagyok velük, pedig kiskoromban zavartak. A fehér bőrömet is szeretem már. Én amikor „lebarnulok”, akkor is olyan vagyok, mint mások télen. Ez van.

K. A./WMN: A szerkesztőségben érzékelek egy generációs szakadékot. Vannak, akik használják a „szépségápolási rutin” kifejezést, mások meg furán néznek, ha valaki ezt mondja. Te hova tartozol?

K. C.: Én is használom, rutinom is van, de azért ne egy félórás rituálét képzelj el. Vannak termékek, amelyeket rendszeresen használok, amelyekből már bejáratott márkáim vannak. Arclemosó, retinol, és most már vannak szérumaim is, tehát folyamatosan bővítem a választékot, de azért nem esem túlzásokba. Harmincegy éves vagyok, szerintem most vagyok abban a korban, amikor viszonylag sokat tudok tenni azért, hogy tíz, húsz, harminc év múlva, ha belenézek a tükörbe, azt mondhassam, rendben vagyok a látvánnyal.

Egyelőre nincsenek ráncaim – illetve egy „morcos” ráncom van a két szemöldököm között.

Nem rettegek az idő múlásától, de azért szeretnék szépen öregedni. Ezért igyekszem odafigyelni pár dologra. Például arra, hogy milyen összetevők vannak egy krémben, és arra, hogy természetes alapanyagokból készüljön.

K. A./WMN: Mit hozol otthonról: mennyire fontos tulajdonsága a nőnek a szépség? Hercegnőként kezeltek?

K. C.: Igen, és részben emiatt egy nagy adag megfelelési kényszert kellett az évek alatt magam mögött hagynom. Erről írtam is egyszer. Nem rovom fel utólag anyukámnak, mert biztos vagyok benne, hogy nem akart rosszat, de azért tudatában vagyok annak, hogy jócskán ültetett belém komplexusokat. Igen, az is alapvetés volt, hogy egy nőnek csinosnak kell lennie. Apukámmal mindketten hízásra hajlamosak voltak, ezért volt, hogy rám szóltak, ne egyek édességet. Nem azért, mert nem egészséges, hanem, mert hizlal.

Amikor már fiatal felnőtt nő voltam és szembesültem a körte alkatommal, a randik előtt féltem attól, hogy ha az online match után valaki először meglát, akkor azt fogja gondolni: jé, milyen széles a csípője! Pedig mindig tettem ki egész alakos képet, és egyébként soha életemben nem kaptam efféle visszajelzést. Mégis volt bennem gátlás.

Idővel megbarátkoztam az arányaimmal. Aztán megváltoztak: a tavalyi műtéteim után nagyon sokat fogytam. De most azt mondom: nagyon jól érzem magam abban a testben, amelyben vagyok. Nem mintha tökéletes lenne, dehogy. Az endometriózis például azzal is jár, hogy sokszor nagyon felpuffad az ember hasa. Ez nemcsak diszkomfortérzettel, esetenként fájdalommal jár, hanem kifejezetten groteszk helyzet, hiszen vannak napok, amikor úgy nézel ki, mintha terhes lennél, holott nem vagy, vagy éppen azért küzdesz, hogy teherbe ess.

K. A./WMN: Volt bármikor is olyan időszak az életedben, amikor elgondolkodtál azon, hogy valamit átalakíttatsz magadon?

K. C.: Viccelni szoktam vele, hogy ezt a morcos ráncot majd idővel kénytelen leszek megbotoxoltatni. De nem hiszem, hogy erre sor kerül, bár ki tudja, tíz vagy húsz év múlva mit fogok ugyanerről gondolni. Én senkit nem ítélek el, aki valamit átműttet magán vagy valamilyen esztétikai kezelést vesz igénybe. Meg tudom érteni, ha valaki így dönt, ha nem érzi komfortosan magát a testében.

Én úgy vagyok ezzel, hogy persze minden részletet lehetne még tökéletesíteni, de ez vagyok én: az összes hibámmal, hegemmel, striámmal, párnácskámmal együtt. Ez persze egy óriási lózung, de tényleg azt érzem, ez dobta a gép, ezzel kell megbarátkozni. De hozzáteszem: alapvetően szerencsésnek tartom magam, mert sosem gyűlöltem magamon semmit.

K. A./WMN: Fel tudsz idézni olyan pillanatot, amikor magad is érezted, hogy ragyogsz, nem csak mondták?

K. C.: Rajtam mindig nagyon látszik, hogy vagyok belül. Megváltoznak a színeim is, a tekintetem, a bőröm, az egész kisugárzásom. Most nem vagyok annyira jól, de az év első hónapjaiban tényleg ragyogtam. Kívül-belül. Januárban öt hetet töltöttünk Ázsiában, utána jött a lánybúcsúm, a jegyesfotózásunk és az esküvőnk – három hónapnyi színtiszta varázslat. A képekről is ezt látom visszatükröződni. 

K. A./WMN: Azt szokták mondani, a szép nőknek nehezebb megöregedniük. Erről mit gondolsz?

K. C.: Én, ahogy már mondtam, nem tartok az öregedéstől, de lehet, ha tíz év múlva kérdezel, mást fogok mondani. Egyelőre abban vagyok, hogy sokkal jobban szeretem most a külsőm, mint tíz évvel ezelőtt, szóval optimista vagyok, hogy ez érvényes lehet egy újabb évtized múlva is. Alapvetően pedig abban hiszek, hogy ha rendet tudok teremteni magamban, akkor ez a külsőmön is meglátszik. De nemrég mondta egy középkorú ismerősöm, hogy az ő fejében még mindig az van, hogy ő brutál jó nő. És most hozzá kell szoknia ahhoz, hogy másként viszonyulnak hozzá az emberek, mint korábban, kevésbé elnézők például bizonyos helyzetekben, nincs már az a körülrajongás, mint fiatalkorában. Biztos vagyok benne, hogy ezt nem könnyű elfogadni.

K. A./WMN: Talán arról van szó, hogy nehéz lemondani az identitás egyik fontos építőeleméről. A tudatról, hogy valaki szép. A szépség, amíg tart, népszerűséget hozhat, és önbizalmat teremthet. A külső adottságok ajtókat nyithatnak meg. Persze az érvényesülés attól még a szépeknek is nehéz.

K. C.: Sőt, néha nehezebb szerintem. Ha például az ember túl szép ahhoz, hogy komolyan vegyék.

K. A./WMN: Neked volt ilyen tapasztalatod?

K. C.: Volt egy olyan munkahelyem, ahol, amikor lejárt a próbaidő, megmondták, hogy pozitívan csalódtak bennem: nem nézték ki belőlem a képességeimet.

K. A./WMN: Tényleg?

K. C.: Igen, állítólag az volt rólam az első benyomás, hogy itt egy fiatal lány, aki külsőleg mindig tipp-topp, de a szellemi képességei bizonyára alulmúlják a külcsínt. Meglepődtem. Nyolcosztályos gimibe jártam, és nyolcadikosként még mindig kis szaros voltam a tizenkettedikesekhez képest. Tehát a gimiben a külsőmnek nem nagyon volt jelentősége. Mire észbe kaptam, és lett volna, elballagtam. Aztán továbbtanultam, és olyan szakra mentem, ahol szinte csak lányok voltak. A munkaerőpiacra bekerülve kaptam először olyan visszajelzéseket, hogy számít, hogy néznek ki. Furcsa volt, amikor férfiak megjegyezték, hogy vonzónak tartanak, főleg, hogy olyan környezetben tették, ahol ennek nem lett volna helye. Ez számomra értelmezhetetlen volt akkor.

Az pedig végképp meglepett, hogy egy munkahelyen nem nulláról indulok, hanem mínusz egyről, ahol bizonyítani kell. Az első lépcsőfok az volt, hogy kvázi kompenzáljam a külsőmet, bebizonyítsam, hogy „egyébként” felkészült is vagyok. De abban azért bízom, hogy az előítéleteket a szakértelmemmel és a hozzáállásommal nagyon hamar sikerült semmissé tenni. Sokkal fontosabb számomra, hogy a szellemi képességeimet méltassák, mint hogy a külsőmet dicsérgessék.

Képek: Csiszér Goti / WMN – Goti Photography

Kurucz Adrienn