„Az a szép, aki önazonos” – akkor is, ha foltos bőrrel vagy végtaghiánnyal él

– 

Nettával a közösségi médián keresztül kerültem kapcsolatba. Ott írt rám először, hogy elmondja: van egy projektje, ami igazán közel áll a szívéhez, amit szeretne több emberhez is eljuttatni. A vágy hátterében azonban nem az önreklám állt: ő szívesen marad a háttérben, ha modelljei végre láthatóságot kaphatnak – abból ugyanis viszonylag kevés jut nekik a mindennapokban.

A fotós nem mindennapi szépségeket kap lencsevégre: miután ráunt az egy kaptafára készülő, tökéletességet bemutató divatanyagokba, úgy döntött, mélyebbre ás, és a hangsúlyt olyan marginalizált közösségekre helyezi, amelynek tagjai valamilyen testi rendellenességük miatt biztosan nem szerepelhetnének magazinok címlapjain. Pedig ezek a nők kívül-belül gyönyörűek – mondja –, csak ahhoz, hogy ezt meglássuk, el kell távolodnunk az Instagram filterezett valóságától. 

A saját értékrend újraírása

Ahhoz, hogy Netta belevágjon ebbe a projektbe, először saját önismereti útján kellett előrébb lépnie. Mint elmondja, már kislányként foglalkoztatta a szépség fogalma, és ahogy érni kezdett, először a külsőségek terén definiálta ezt a szót.

„Attól éreztem magam értékesnek a 20-as éveim elején, ha minél több drága ruha van rajtam. Nem vagyok rá büszke, de a fizetésem nagy részét dizájnerdarabokra költöttem, noha ezt nem tehettem volna meg. Egy idő után viszont fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy miért egy pólótól teszem függővé az értékem” – meséli. Egy ponton aztán nem bírta tovább az iramot: a folyamatos költekezés anyagilag és lelkileg is megterhelte, ráadásul aggasztotta, mekkora ökolábnyomot hagy maga után. Mostanra kapszulagardróbból öltözködik, csak másodkézből vásárol, és a szépségről alkotott képét is újragondolta.

„Egyre jobban foglalkoztatott az emberi test szépsége.

Ha most felteszem magamnak a kérdést, hogy ki a szép, az a válaszom rá, hogy aki önazonos.

Tök mindegy a bőre színe, a végtagjainak száma, a vitiligója.” Ez a gondolat vezette el új fotósorozata első modelljéhez is, aki nem más volt, mint Robotgirl Réka, az azóta ismertté vált sportinfluenszer. Innentől pedig nem volt megállás: Netta sétái, beszélgetései során figyelni kezdte az őt körbevevő embereket, a különleges vagy elsőre szokatlan karaktereket, a szépség különböző megmutatkozásait. Közben pedig arról is egyre többet tanult, hogyan lehet valóban érzékenyen és támogatóan megközelíteni azokat az embereket, akik valamiben eltérnek a megszokottól.

„Elképesztően inspirálóak, és új megvilágításba helyezik azt, mit nevezünk problémának a mindennapjaink során. Míg nekem egy szimpla mozdulat összefogni a hajam, volt olyan modellem, aki ezt kéz nélkül teszi meg mindennap. A sorozattal az a célom, hogy edukáljam a társadalmat, és hozzászokjon a szemünk a klasszikustól eltérő kinézethez is. Ezek a nők egytől egyig gyönyörűek, csak máshogy, mint megszoktuk.”

Beszéljenek inkább a képek – íme, 7 fotó és 7 történet

Ági

Ágit Netta az utcán szólította meg, a lány pedig elsőre értetlenül reagált a felkérésre. Nem ritka ez a reakció – meséli a fotós –, a testi rendellenességgel küzdő emberek közül sokan inkább izolálódnak, és nem is értik, mit akarna tőlük egy portréfotós. Ági némi vonakodás után egyezett bele a közös projektbe, ahol aztán képről képre egyre jobban megnyílt.

Szokatlan volt számára a kamera, ahogy az is, hogy valaki a szépségét hangsúlyozza. Noha társasági embernek tartja magát, már gyerekkorától kezdve rengeteg bántás érte a külseje miatt, a tömegközlekedési eszközökön is megbámulják, ezért inkább sokszor visszabújik csigaházába. A legnehezebb terület az életében az álláskeresés: többször is utasították már vissza állásinterjúkon mindennemű magyarázat nélkül, holott kompetens lett volna.

„A családja és a barátai szeretik és támogatják, de olyan helyzetekben, ahol az első benyomás dönt, 90 százalékban nem Ágit választják”

– osztja meg Netta a lány tapasztalatait, majd hozzáteszi: a fotózás nagyon fesztelenül zajlott, Ági egyre jobban feloldódott, és mindketten elégedettek a képekkel. „Nem szeretek retusálni, stilizálni, azt szeretném megmutatni a képeimen, hogy ezek a nők természetesen is gyönyörűek.”

Robotgirl Réka

Netta ezután az első modellje, Réka képét mutatja meg, akinek történetét valószínűleg már sokan ismeritek. A lány egy balesetben veszítette el a lábát, azonban a traumáját megdolgozva szép sportsikereket ért el, és mára óriási követőbázisa van. Bár nehéz út áll mögötte, most már bátran vállalja a végtaghiányát, és magabiztosan áll a kamerák elé.

„Nekem teljesen ép és egészséges emberként is gondot okoz időnként az önelfogadás, és érdekelt, hogy Réka hogy ment végig ezen az úton, hogy tud ilyen bátran és szexin kamera elé állni. Ő nem takargatja és szégyelli a testét, vígan felhúzza a szoknyát és a rövidnadrágot is, és ez számomra nagyon inspiráló” – mondja Netta.

Kriszti 

Krisztit egy kávézóban szólította meg Netta, ő pedig egyből igent mondott a felkérésre. Az alkar nélkül született lány jelenleg egyetemre jár, és párkapcsolata is van, egyre jobban megnyílik, de a testével még nem békélt meg teljesen. 

„Kriszti nagyon ritkán kap dicséretet, nagyon ritkán látja őt szépnek bárki, ezért nagyon hálás volt, amikor felkértem a fotózásra.

Eleinte nagyon izgult, de inspirálta, hogy a képeken keresztül segíthet az embereknek” – mondja Netta, hozzátéve: a képek posztolása után sok gyűlölködő kommentet kapott, amiből azt látja: az emberek szeme nincs hozzászokva ahhoz, hogy az átlagostól eltérő képeket dobjon eléjük az Instagram. Ez azonban nem szegi kedvét, épp ellenkezőleg: emiatt érzi kifejezetten fontosnak azt, hogy minél több hasonló sorozatot készítsen.

Lilla

Szalay Anna Lilla szintén sokak számára ismerős lehet: a Down-szindrómás lány inspiráló életútja bejárta már a magyar sajtót, downos gyereket nevelő szülők ezrei merítenek inspirációt a szinte teljesen önálló életet élő, egyetemi végzettségű, mára házas lány történetéből. Lillának a mai napig gyámja van, de már önálló keresettel büszkélkedhet: a Nem Adom Fel Alapítvány kávézójában dolgozik, és minden lehetőséget megragad, amikor kamerák elé állhat.

„Lilla nagyon szereti megmutatni magát, örömmel pózol a kamerának.

És nem öncélúan, hanem azért, hogy láthatóságot adjon sorstársainak, és végre ne a társadalom peremén kelljen létezniük. Óriási értéket képvisel a munkájával, megmutatja, hogy nincs lehetetlen.

Azóta is baráti a kapcsolatunk” – meséli róla Netta.

Cinti

„Cintit is Budapest forgatagában láttam meg, és egyből megbeszéltünk egy találkozót egy kávézóba. Késtem kicsit, és amíg várt rám, mellé ült egy férfi.

Amikor azonban észrevette az arcbőrét, hátrahőkölt: »úristen, ugye ez nem fertőző?« kérdezte, majd továbbment. Hát ezzel a történettel kezdődött a mi közös utunk

– meséli Netta. – Ez egy átlagos nap Cinti életéből. Egy sima kedd délután.”

Az ilyen történetek sajnos nem ritkák a születési rendellenességgel élő személyek életében, és Cinti és Netta tapasztalatai alapján a magyar közönség különösképpen képzetlen és érzéketlen ezen a téren. A lány számára az hozta el a feloldást, amikor megismerte férjét, majd külföldre költöztek, új otthonában ugyanis senki nem botránkozik meg anyajegyekkel borított bőrén. 

„Közben meg nézd meg ezt a képet! Cinti arca, fejtartása, szája gyönyörű, arányos. Ha valaki kicsit is érzékenyebb szemmel néz erre a képre, rögtön látja, mennyire jó kisugárzású és nőies a modell” – teszi hozzá Netta. 

Anna 

Anna bizonyos tekintetben kilóg a többi lány sorából, az ő vitiligói ugyanis trauma hatására jöttek elő, majd pár év elteltével felszívódtak. Részben talán ez az oka annak, hogy elsőre nem is értette, miért akarja lefotózni Netta: ő maximálisan elfogadásban élt pigmentfoltjaival, számára nem jelentett se előnyt, se hátrányt átmenetileg megváltozott külseje.

„Vagány, magabiztos élsportoló, tele önbizalommal. A foltok pedig mintha ékszerek lennének.

Ő is kapott persze megvető pillantásokat, de ő legyintett ezekre, a fotózásba is csak azért egyezett bele, mert meggyőztem róla, hogy ezzel segíthetne sorstársainak az önelfogadásban.”

Netta hozzáteszi: lehetségesnek tartja, hogy Anna a sportolók között eleve szerencsésebb közeget talált, ahol nem a test kinézetén, hanem teljesítőképességén volt a fókusz. 

Fanni 

Fannit húszas évei elején diagnosztizálták Crohn-betegséggel, és rövid időn belül sztómazsákot kapott. Eleinte nagyon megviselte a dolog, a szégyenérzet sokáig a mindennapjai része volt, mára viszont békét kötött testével és eldöntötte: erre biztatja sorstársait is. Nettával egy divatfotózáson találkoztak, ahol Fanni elmesélte neki a történetét, majd ő maga kérte meg, hogy ha lehetséges, készítsen róla pár fotót.

„Úgy fogalmazott:

eleinte a megsemmisüléssel érezte egyenlőnek azt, amikor munka közben beindult az anyagcseréje, de nem adhatta fel, élnie kellett a mindennapjait, folytatnia kellett a munkáját.

És végül ezt transzformálta át magában. Ma a Crohn-betegek fontos képviselője, aki büszkén vállalja a másságát. Fanni egy igazán vonzó és szexi nő, aki nem mondott le a nőiességéről csak azért, mert a teste máshogy működik, mint az átlagé” – meséli róla Netta. 

Takács Dalma