Maki Stevenson: „Mi, nők mindent túlstresszelünk, és folyamatosan másokhoz hasonlítjuk magunkat”

–

„A legnagyobb bűn, amit a konyhában el lehet követni az, ha mindenben a tökéletességet hajszoljuk” – hangzik a frappáns válasz arra a (visszagondolva talán kevésbé frappáns) kérdésemre, mivel lehet a legnagyobb hibát elkövetni főzés közben.

Bevallom, nem erre számítottam. Ennél kicsit kézzelfoghatóbb tanácsokat vártam: mondjuk, valami olyasmit, hogy ne főzzük szanaszét szerencsétlen zöldségeket – ami itthon nagyjából annyira bevett szokás, mint koccintani a fél kocsmával, mielőtt belekortyolnánk az italba.

Szerencsére Maki séf az értetlen tekintetemet elnézve gyorsan kifejti, mire gondolt.

„Nagy félreértés, hogy az otthoni főzés során minden fogásnak tökéletesnek kell lennie, lehetőleg gyönyörűen tálalva – annak ellenére, hogy ezt látjuk egy ideje az Instagramon és a TikTokon, ez nem a valóság.

Örülök, hogy a gasztronómia ennyire népszerű lett, de mindeközben aggódom, hogy félremegy az üzenet. Nem kell mindenkinek úgy főznie otthon, mintha étteremben lenne – az ugyanis egy szakma. Azért járunk oda, hogy ott megkapjuk a tökéletest.”

Mikor hiba a hiba?

Otthon tehát fürdőzhetünk az egyszerűség boldogságában, és akár hibázni is lehet – teszem hozzá ujjongva, mire Maki, akár egy igazi séf-filozófus, visszakérdez: „Lehet egyáltalán hibáról beszélni? Olyan ez, mint a jó és a rossz nap definíciója – relatív.”

Szerinte ugyanis az ember ritkán vét akkorát, ami ehetetlen fogást eredményez: oIyat, ami a kukában landol, mert sehogy sem lehet feljavítani vagy megmenteni.

„Persze a só és a cukor felcserélését nevezhetjük hibának, méghozzá nagyon is klasszikusnak, velem is megesett már.

De az is igaz, hogy mi, nők mindent túlstresszelünk, és folyamatosan másokhoz hasonlítjuk magunkat. Aztán ebből következően jönnek a negatív gondolatok is: hogy használhatatlan vagyok, ha még ezt is elrontom. Azt hihetnénk, hogy mára szabadabbak lettünk, de nem! Továbbra is gúzsba kötjük magunkat – méghozzá önként”

– mondja Maki. Persze lát pozitív változásokat is. Ilyen például, hogy (sokat emlegetett princípium ide vagy oda) a konyha már nem kizárólag a nők felségterülete. „Egyre több férfi jár főzni tanulni hozzám is – sőt, van olyan óra, amelyen ők vannak túlnyomó többségben. A gyerekek etetése sem kizárólag női feladat már, és annyira jó látni ezt a változást – ilyenkor mindig úgy érzem, van remény.”

Maki Japánban született, gyerekkora pedig európai szemmel cseppet sem volt konvencionálisnak mondható

A családon belül izgalmas kettősséget jelentett a nagyszülei és a szülei generációjának életmódja közötti különbség. Míg egyik nagymamája még mindig kimonóban járt, az anyja és az apja rajongtak az amerikai kultúráért. „Sok tekintetben édesanyámhoz mindig is inkább a nyugati mentalitás állt közelebb: ő nyitott ember, aki a kezdetektől hitt az egyenlőbb női-férfi viszonyban. Már fiatal korától kezdve dolgozott, ami nagyon zavarta a nagyszüleimet, akik

a hagyományos japán értékek mentén éltek, és úgy tartották: nem jó, ha egy nőben túl sok erő van, túl sok szabadságvágy és önállóság.”

Azt mondja, édesanyjában nagyon erős volt a vágy, hogy más legyen, mint a többiek – ezért sem volt hajlandó követni a hagyományos japán életutat, amit egy nő számára tartottak követendőnek. Így a családalapítás után is folytatta a munkát: míg férjével és Makival a külvárosban telepedtek le, ő a belvárosba járt dolgozni.

A Tokióban lévő távolságok és a nehézkes közlekedés miatt egy idő után béreltek neki egy saját lakást a belvárosban, és hétvégente járt csak haza.

Egy ideig idegenek nevelték

Mivel édesapja is dolgozott, hétköznap a kis Maki – egészen hároméves koráig –, a szemközti szomszédnál, egy halász családnál lakott, akik három gyereket neveltek.

„Nem emlékszem pontosan erre az időszakra, csak a gyerekekre, arra, ahogy játszom velük – mintha a testvéreim lettek volna. Biztos élveztem, hogy ott lehetek köztük, de hogy anyaként kitettem-e volna egy ilyen életnek – akárcsak átmenetileg is – a gyerekem? A válaszom az, hogy nem. Nekem egy fiam van, és úgy gondolom, nem azért szül az ember gyereket, hogy egy idegen család nevelje. De mindannyian mások vagyunk. Édesanyám huszonhat volt, amikor megszült.

Ha objektíven tekintek a saját szüleimre – ötvenéves vagyok, szóval már képes vagyok rá –, akkor azt mondom, hogy túl fiatalok voltak, nem álltak készen egy gyerekre. A saját életük, a saját vágyaik még fontosabbak voltak nekik.”

Maki szerint végül a társadalmi nyomásnak engedve vállalták őt. Akkoriban ugyanis huszonhat évesen az ember már szinte öregnek számított a gyerekvállaláshoz, úgy tartották, kezd kicsúszni az időből.

„Amikor édesanyám teherbe esett velem, mindenki azt mondta, jó, ha ennyi idősen megtartja a babát, és ő így tett. Azt tudni kell, hogy ennek a korosztálynak Japánban nem volt egyszerű. Anyám a háború után született, az ország pedig rengeteg változáson ment keresztül onnantól fogva. Egyre nagyobb teret hódított magának az amerikai kultúra, miközben a tradicionális értékek ugyanúgy jelen voltak.”

Amikor arról kérdezem, gyerekként hogyan hatott rá ez a kettősség, ami a családjában is érezhetően jelen volt, azt mondja: minden generáció megvívja a saját küzdelmeit. „Bár sokat segített, hogy már Tokióban is amerikai iskolába járattak a szüleim, ahol arra erősítettek rá, hogy mindenki különleges, hogy nincs olyan álom, ami túl nagy lenne – csak dolgozni érte. Ez a tipikusan amerikai attitűd sok tekintetben formált.”

A család, ahol nem csak a kutya, még a gyerek is „second hand”

Szülei házassága végül nem állta ki az idő és a távolság próbáját. Édesanyja később hozzáment második férjéhez, egy amerikai férfihoz, aki Makit is a nevére vette.

A kislány tizenkét éves volt, amikor a család egy texasi kisvárosba költözött, miután a nevelőapja ott kapott munkát. Az első, Amerikában töltött év nem csak a rettentő hőség miatt volt nehéz.

„Texas közepén, ebben a San Angelo nevű kisvárosban minden és mindenki fehér volt, mint a tej. Az egész iskolában én voltam az egyetlen japán lány. A texasi fehér, keresztény világ óriási váltás volt számomra az amerikai iskola kulturálisan sokszínű közegéhez képest.

A családommal, amiben a saját, belsős viccünk szerint minden és mindenki „second hand” volt – a menhelyes kutyánkkal, a használt autónkkal, velem és anyámmal, akinek a nevelőapám volt a második férje – kívülállónak számítottunk” – idézi fel.

Végül sikerült beilleszkedni. Maki két diplomát szerzett Texasban, eredeti végzettségét tekintve zenész, méghozzá csellista. És bár a családjában a nagy vendégsereg mindennaposnak számított, a gasztronómia iránt akkor kezdett el érdeklődni, amikor egy nyári zenei tábor során megismerkedett olyan New York-i zenésztársakkal, akik vegetáriánusok voltak.

Texasban – akárcsak Magyarországon – a húsmentes étkezés nagyjából betegségnek számított akkoriban, de Maki érdeklődését felkeltette a vegetáriánus, illetve flexitáriánus étkezés. Innentől nem vezetett hosszú út a neves New York-i Natural Gourmet Institute for Health and Culinary Artsba, később pedig a híres japán Megu étterembe. Magyar férjét követve azonban – aki itthon kapott munkát –, a kilencvenes évek végén Budapesten telepedtek le.

„Zsír zsírban sütve – ez tuti, hogy nem egészséges”

Idézi fel nevetve első benyomásainak egyikét a magyar konyháról. Annak ellenére, hogy a legfurcsább ételek listáján a mai napig dobogós helyet foglal el nála a mákos tészta, mint mondja, azóta hozzászokott a hazai gasztronómiához, sőt vannak olyan dolgok, amiket kifejezetten kedvel is a magyar konyhában: a tökfőzeléket jó sok kaporral szereti, a hideg vacsora intézményéért pedig – ami Japánban egyenesen szentségtörés – sokszor ad hálát.

Maki kezdetben privát séfmunkát keresett itthon, de mivel nem volt még rá kereslet, más lehetőség után kellett néznie. Amikor egy barátja arra panaszkodott, hogy az irodában, ahol dolgozik, nem kapni rendes ételt, Maki a Bento dobozokhoz hasonlóan, elkezdett ebédcsomagokat összerakni, amiket maga szállított ki. A neve szájról szájra kezdett terjedni.

Innen pedig már szinte csak egy lépés volt, hogy amikor az egyik vásárló elkérte a dobozban lévő lazac receptjét, elindítsa saját főzőiskoláját is – először a lakásuk csupán néhány négyzetméteres konyhájában.

Ebből nőtte ki aztán magát a Makifood és a Culinary Institute of Europe, amelynek létrehozása szintén az ő nevéhez köthető.

Jókor, jó időben kezdett bele a főzésoktatásba – épp akkor, amikor az emberek a gasztronómia terén is elkezdtek nyitottabbá és kísérletezőbbé válni, és már egyre több alapanyagot lehetett könnyebben beszerezni itthon.

Kellő tehetséggel, munkabírással és kitartással a zsebében, Maki komoly vállalkozást épített, és kitörölhetetlenül felrajzolta magát hazánk gasztronómiai térképére.  

„Hogy ki vagyok én?”

Amikor arról kérdezem, sikerült-e gyökeret eresztenie, nevetve kérdez vissza: „Itt, Magyarországon? Vagy bárhol, ahol eddig éltem? Arra vagy kíváncsi, ki vagyok én és hol tartok az önmeghatározásomban?” – igen, erre vagyok kíváncsi, válaszolom, miközben a sokadik hozzám intézett kérdés után kezd akaratlanul is bekúszni a gondolataim közé, hogy valójában ki interjúztat kit.

A válasz azonban még számára sem teljesen egyértelmű. A hivatalos papírjai alapján ugyanis amerikai, mégsem érzi magát annak. Akkor már inkább japán. Viszont otthon, Japánban kilóg a sorból. 

És hát, az is igaz, hogy egyre többször kapja magát azon, hogy gondolataiban, mentalitásában kezd a magyarokhoz hasonlítani. „Egyre gyanakvóbb vagyok mások tetteivel kapcsolatban (nevet). Egyre többször kezdem el kutatni a mögöttes szándékot, ami nem feltétlenül jó. Aztán észbe kapok, hogy nem szabadna épp ezt a dolgot átvennem a magyaroktól, amikor annyi minden jót is lehetne.”

Mondjuk, ilyen a humor is, amit Maki már jó ideje ért.

„A férjem onnantól datálja, hogy visszavonhatatlanul magyar lettem, mióta megértem a magyar humort.” (nevet)

A fiát is arra tanítja, hogy az identitás meghatározásában nem az állampolgárság számít, az csupán egy okirat, nem azt jelöli, ki vagy. Nem is kell kötődni hozzá. „Azt szoktam neki mondani: az vagy, ami lenni akarsz, a világ nyitva áll. Ki akarsz költözni a másik végébe? Oké, miért ne! Attól függetlenül az én fiam maradsz.” A fia, aki – meséli a büszke anyák hanghordozásával – tizenhárom évesen már főz.

Örökség anyáról fiára

„Hazautaztam egyedül Japánba három hétre, a férjem pedig megbeszélte a fiunkkal, hogy neki is be kell segítenie a háztartásba, mert egyedül nem fogja bírni a munka és a két kutya mellett. Mivel csütörtökönként a fiamnak nincs semmilyen délutáni foglalkozása, így azokon a napokon ő főzött. Kiválasztotta az interneten a receptet, elment egyedül a boltba, hogy megvegye az alapanyagokat hozzá, és megfőzte az ételt. Csinált például spaghetti bolognese-t, küldött róla képet is. Egy rendes étel volt a fotón – majdnem elsírtam magam!”

Maki és férje tudatosan igyekeznek bevonni fiukat a családi vállalkozásba. A Makifood általános iskolásoknak szervezett nyári főzőtáborának első hetén mindenképp részt kell vennie, kvázi házigazdaként, és a szüleit segítve a visszajelzésekkel.

„Most már kiskamasz, és elkezdett lázadozni a dolog ellen, viszont szükség van rá. Mivel alapvetően felnőttekkel foglalkozunk, az első hét arról szól, hogy átálljunk a gyerekekkel való munkára, ami nem mindig megy könnyen, így fontos, hogy valaki, aki ismeri a rendszert, belülről jelezze, ha valamire jobban oda kell figyelni.”

A Makifood idén egyébként nagy dobásra készül: Maki örökké kísérletező és innovatív szellemének köszönhetően, belevágnak az online oktatásba. A tesztüzemen már túl vannak, a nyarat még a dolog finomhangolásával és fejlesztésével töltik, de a tervek szerint szeptembertől már az online kurzusok is elérhetők lesznek. „Az alapanyagokat kiküldjük majd a résztvevőknek, ami nagy kihívást jelent számunkra, tekintve, hogy olyan megoldást szeretnénk, ami nemcsak épen tartja a hozzávalókat, de környezetbarát is.”

A zero waste mindig is szerves része volt a japán kultúrának, Maki pedig a főzés során is arra törekszik, hogy az alapanyagokat úgy használja fel, hogy minél kevesebbet pazaroljon (azt hiszem, embert nem láttam még soha úgy zöldséget feldolgozni, ahogyan ő: hulladékról szó sem volt, amit ugyanis a főzés során nem tudott felhasználni, az ment a komposztba).

De van még egy trükk, amit előszeretettel vet be a konyhában. 

Itt van anya megdolgozott dühe, jó étvágyat hozzá!

Amikor felidézem Makinak egy korábbi nyilatkozatát, amely szerint az ételt pozitív energiával kell megtölteni, hogy jól működjön a testünkben, mosolyog. „A makrobiotikus étkezés alapelve a két ellentétes energia – mint a jin és a jang, a plusz és a mínusz – egyensúlyán alapul. De nem mondanám, hogy én mindig harmóniában vagyok önmagammal. Sőt! Nemritkán fordul elő, hogy a főzésen keresztül adom ki a frusztrációmat, dolgozom ki a bennem lévő negatív energiákat” – mondja a séf, aki korábban a feszültség levezetésére futni járt. Egészen addig, míg be nem látta, hogy igazából utálja a dolgot, és csak még stresszesebb lesz attól, hogy valami olyasmit csinál, amit nem szeret.

Helyette ma már a kelkáposzta feldolgozására, apróra vágása esküszik.

„Szerencsére a családom szereti a coleslaw-t, így mindig nagyon örülnek az én kis „mérges” káposztasalátámnak. Egy zöldséget feldarabolni sokkal jobb, mint inni vagy dohányozni.

Ezzel árnyalnám a korábbi szavaimat.” 

Civilként vidám és közvetlen, a konyhában azonban nem ismer pardont

Hogyan ismerhetsz meg jobban egy séfet? Ha a természetes közegében, a konyhában is időt töltesz vele – így én követtem őt oda is.

Maki vérbeli üzletasszony, az általa létrehozott Makifood hamarosan nagykorú lesz – idén ünnepli a tizenhetedik születésnapját –, népszerűsége pedig töretlen. Ő maga is tart még kurzusokat, igaz, már nem annyit, mint az elején – a minőséget és a változatos kínálatot az általa kiválasztott séfgárda garantálja, amíg ő az üzletet viszi.

A vele való munka a konyhában kivételes élmény – még akkor is, ha vérbeli imposztor-szindrómásként vért izzadtam, hogy julienne-re vágjam a répát (azaz úgy, hogy a darabok ne legyenek egy-két milliméternél vastagabbak és három-öt centiméternél hosszabbak), és a művelet során az ujjaimat is megtartsam, amikhez kifejezetten ragaszkodom. 

Maki határozott séf, aki már az óra elején ismerteti a szabályokat: nincs lazsálás (mindenkinek dolgoznia kell), nem lehet mobiltelefont bevinni a konyhába, az ismerkedés azonban kötelező. Ez ugyanis nemcsak a munka és a tanulás ideje, hanem a kapcsolódásé is, a pillanaté, ami ott, azokkal az emberekkel egyszeri és megismételhetetlen. „Egy tanfolyamra úgy is tekinthetsz, mint a karmára, ami adott emberekkel sodort össze pár órára. És akkor miért ne használnád ki a lehetőséget, hogy megismerd őket?

A japán teaceremónia is erre épül: ha épp veled vagyok, akkor azt ki kell élvezni, meg kell élni, mert az a találkozás, az a pillanat sosem ismétlődik meg újra. Soha.

És még ha nem is a legjobban alakulnak a dolgok, abban is lehet találni valamit, amit pozitívvá tudunk keretezni. Hiszem, hogy nincs jó vagy rossz tapasztalat – mindegyik hasznos.”

És ezek után merje bárki azt mondani, hogy az ételkészítés nem maga a tiszta életfilozófia.

Kiemelt képünket készítette: Bielik István

Filákovity Radojka