Milyen anya az, aki akkor is wellnessezni megy, amikor a gyereke beteg? Jó!
Érdemes néha hátrébb lépni, hogy a másik szülő is helyzetbe kerülhessen
A legtöbb kisgyerekes család központi problémái közé tartozik az anyai kiégés, az ezt követő (vagy sokszor mégsem bekövetkező) határhúzás, a családon belüli szerepek kérdése, az esetleg felmerülő úgynevezett „anyaszabi”. De vajon lehet mégis élvezni hat év anyai „szolgálat” után az első totális pihenést akkor, ha az ember gyereke közben otthon belázasodott? A választ megtaláljátok Kőrizs Kata írásában.
–
„A képen látható nő eltűnéséről férje tett bejelentést péntek késő délután a rendőrségen, mert több órája sehol sem találta feleségét. A férj állítása szerint a nő az elmúlt hat évben néhány alkalmat leszámítva 3-4 óránál tovább sosem maradt távol gyerekeitől. Amikor ennél mégis hosszabb időt, maximum 8-10 órát töltött a családjától eltérő helyszínen, távollétét minden esetben gondosan előkészítette, minden részletről alaposan tájékoztatta az illetékes személyeket. Ezúttal azonban a családapának nem volt információja a felesége hollétéről.
Attól félve, hogy az eltűnt nő az általa viselt mentális terhek következtében nagy nyomás alatt áll, a rendőrség azonnal megkezdte a keresését. A következő napon egy Fejér megyei szálloda jakuzzijában találtak rá, ahol a nő önkívületi állapotban tartózkodott. Amikor észlelte az ügyében eljáró hivatalos személyek jelenlétét, hisztérikusan kiabálni kezdte: »Még ne! Még ne! Még neeeee!« A kétgyerekes családanya, aki akkor már 24 órája távol volt családjától, ezt követően elájult.
A rendőrség kezelte a helyzetet, majd pár órával később stabil pszichés és fizikai állapotban hazaszállították az édesanyát. Otthonában nyugalom fogadta, férje és gyerekei a mindennapok egyformaságának biztonságában kiegyensúlyozott állapotban várták. A rendőrség azonban fokozott óvatosságra inti a budapesti lakosságot, különös tekintettel a nő ismeretségi körére, ugyanis úgy gondolják, bármikor betuszkolhatja a körülötte lévő személyeket az autójába, és egész hétvégés wellnessprogramokra kényszerítheti őket.”
Ezzel a bejegyzéssel szórakoztattam nemrég az ismerőseimet a személyes Facebook-oldalamon, amit egy rövid kis kiruccanás, vagyis anyaszabi ihletett. De kezdjük az elején!
Elkezdtem hiányozni magamnak
Tavaly év vége felé azon kaptam magam, hogy irigykedem az elvált szülőkre, mert nekik legalább akkor, amikor a másiknál vannak a gyerekek, van saját idejük. Minden második hét, vagy legalább minden második hétvége. Persze tudom, hogy ez egyáltalán nem ilyen egyszerű, és hogy milyen sok erőpróbát és nehézséget tartogat a család szétválása az összes családtag számára.
Azt is éreztem, hogy sokszor szeretnék máshol lenni, nehezen találom meg az örömöm az anyaságban, hiába imádom a gyerekeimet.
Nincs türelmem vagy gyakran elvesztem, belefásultam a gyerekek ellátásával kapcsolatos feladatokba („még egy etetés és megőrülök”). A kiégés jeleit tapasztaltam magamon. Hiába mentem el néha (mondjuk, kéthetente) ide-oda, utána még rosszabb volt, mert csak még jobban hiányoztam magamnak. Aztán karácsony előtt egyik éjszaka, amikor a sokadik felkelésnél a kisfiamat a fekvőhintában ringattam, hogy visszaaludjon, állva elaludtam, és arra ébredtem fel, hogy a földre huppanok. Jól beütöttem a farokcsontomat, szerencsére csak azt. Szóval csak képletesen vágott fejbe ez az eset, de nem csak képletesen ébresztett fel: Valamin változtatnom kell!
Viták az időn
A legtöbb családban az idő valamelyik formája szinte biztosan vitás kérdés, érzékeny pont és mindennapos feladat. Nálunk is több formában jelenik meg: onnantól kezdve, hogy az egész családnak el kell indulnia és időre meg kell érkeznie valahová odáig, hogy
az otthoni időt hogyan osztjuk be, mennyi lehet a lazulás, mennyi az összpontosítás, mikor ki végez el milyen feladatot és milyen hamar, legyen az félperces vagy többórás.
És persze tovább is van: mikor mennyi idő jut a családi együttlétekre? Kinek mennyi ideje jut a személyes ambícióira?
Ebbe persze nagyon gyorsan bekúszik a klasszikus női-férfi szerepfelosztás, ami ösztönösen árad minden porcikánkból mikro- és makroszinten (nálunk tuti), ott van a hozott mintáinkban, ott van a társadalmi rendszer működésében, a munkaerőpiac struktúrájában, a magyarországi élet összes szuggesztiójában. Tény, hogy vannak szerepek, amelyeket biológiailag csak nők képesek ellátni, és a gyerekek az első hét évben különösen kötődnek az édesanyjukhoz.
Ezzel együtt abban a világban, amelyikben most élünk, jogos az igény, hogy ne csak a férfiaknak legyen lehetőségük megvalósítani a karrierterveiket és elszakadniuk az archaikus szerepkörtől. Jelenleg viszont a gyereket vállaló nőknek sokszor csak nem alvással és hatalmas lemondásokkal lehet saját idejük (akár karrierre, akár másra), miközben egész nap egy percre le sem ülnek le, végzik a láthatatlan munka oroszlán-, és vállalják a mentális terhek nagy részét. Vitázhatnánk azon, hogy a férfiak is sokszor be vannak szorulva a munkahelyi elvárások és a családi igények közé, és azon is, hogy segít-e, ha a gyerekek korán bölcsődébe mennek, mert én például nem ezt az utat választottam, és még mindig teljes munkaidős anyuka (is) vagyok, de valójában ma Magyarországon azok a nők sincsenek egy szemernyivel sem jobb helyzetben önmegvalósítás szempontjából, akiknek a gyereke a nap jelentős részét valamilyen intézményben tölti, amíg ők egy munkahelyen dolgoznak.
Messzire mentem, de a lényeg az, hogy az elmúlt hónapokban szinte folyton azt éreztem, hogy minden, ami a család, az én vállamat nyomja, miközben magamból magamnak nem jut semmi. Gyakran hangzott el tőlem a mondat, amitől persze semmi sem lett más, főleg nem tartósan:
„Már annyiszor kértem tőled, hogy te is figyelj rá, és legyél egy kicsit proaktív abban, hogy jusson nekem is időm a saját dolgaimra.”
A saját határaimat nekem kell kijelölnöm, mert más nem fogja helyettem
A már említett esés felébresztett. Megijesztett. Kiszakított. És elindított bennem egy ösztönös önzést, amit eddig egyáltalán nem engedtem meg magamnak.
Az első az volt, hogy
aludnom kell. Bármi áron. Rendbe kell tennem a vegetatív szükségleteimet. Eleget kell innom, normálisan kell ennem. Meg kell tisztelnem magam azzal is, hogy nem dolgozom éjszaka.
Szóval azzal kezdtem, hogy bejelentkeztem a szüleimhez (de lehetne ez egy barát is), hogy náluk alszom hetente egyszer. Gondoltam, ha nagyon drámai lesz a helyzet, húsz perc alatt visszaérek. Hamar kiderült azonban, hogy a kis ravasz kisebbik csak odáig követeli az anyukáját minden visszaaltatásnál, amíg még félálmában is pontosan érzékeli, hogy egy lakásban vagyunk, ahogy az is, hogy ilyenformán az apukájával is remekül vissza tud aludni.
A második az volt, hogy elkezdtem kicsit kívülről figyelni az itthoni működésünket, a tranzakcióinkat. Gyorsan feltűnt, hogy nem csak fizikailag kell jobban kivonulnom helyzetekből. Egyszerűen nekem kell másképp helyezkednem ahhoz, hogy a többiek is újrahelyezkedhessenek.
Például, amikor odajön hozzám a kislányom vagy a férjem, hogy legyek döntőbíró a közöttük zajló konfliktusban, akkor ezt nem vállalom el. (És máskor sem szólok bele, máskor sem szólok bele, máskor sem szólok bele, máskor sem szólok bele.) Vagy amikor leviszi a férjem a játszótérre a gyerekeket, és ötezredszerre is megkérdezi tőlem, hogy „Mit adjak rájuk?”, akkor nem dühöngve megmondom, hanem a választ helyettesítem azzal a mondattal, hogy „Bármit adsz rájuk, biztosan jól döntesz”. (Azt hiszem nem mondtam ennyire szépen, de dolgozom rajta.)
A harmadik, hogy sokkal több saját programot szervezek (legyen az újságírás, networking, baráti találkozók, kultúra, sport vagy kikapcsolódás). A „drágám, el kell mennem hétfőn este 6-kor”, és a „nem leszek itthon egész vasárnap délután” jobban működik, mint a „drágám, olyan jó lenne, ha néha hamarabb jönnél haza”. Kell, hogy adjak magamnak egy kis autonómiát, ami őszintén szólva hat év otthoni anyai lét után a legjobban hiányzik. Nem havi egyet, nem heti egyet, hanem heti hármat-négyet, és terveim szerint ez csak a kezdet, ugyanis úgy tűnik,
nem kell elválni ahhoz, hogy a gyerekek felügyeletét jobban osszuk fel, szervezzük meg.
Akár egymás közt, akár nagyszülőkkel, akár barátokkal. Cserébe elengedem a feszengést azon, hogy „de hát így is alig vagyunk együtt, ha még én is elmegyek, nem lesz családi idő”. Mert
egy kiégett, fáradt anya az erőltetett közös családi időben úgyis csak sárkányüzemmódban fog működni.
Cserébe több saját töltődésre bátorítom a férjemet is. Cserébe maguktól is alakulnak spontán családi órák, fél napok. Azt a gondolatkört is elengedem, hogy „Jaj, szegény gyerekek, itt hagyom őket utánam sóvárogva, kötődési zavaraik lesznek, amiért nem válaszolok az igényeikre”. Vagy inkább végre az apukájuk is jobban meg tudja élni az apaságot, az azzal járó feladatokat, azt, hogy szülőként ő is képes ugyanarra, amire én, és elmélyíthetik a köztük lévő apa-gyerek kapcsolatot…
Mellesleg én már levontam a következtetést, hogy a gyerekek ösztönös igénye valószínűleg egy igénytelen, elhanyagolt, csúnya és büdös anya, aki nem fürdik, nem eszik, nem mos hajat, kialvatlan, szarul néz ki, teljes testi és szellemi romlásban van, viszont mindig, minden pillanatban az övék.
Határaim totális átlépése: anya elmegy wellnessezni akkor is, ha beteg a gyerek?
Merthogy anya annyira belejött, hogy a barátnője jóvoltából végre azt is elhatározta, hogy nemcsak egy-egy éjszakára megy el (miután elaltatta a gyerekeit), nemcsak egy estére vagy fél napra távozik (miután mindent előkészített), hanem egy kicsit elutazik. Jó, azért félre ne értsetek, nem akarok felvágni, mindössze 28 óráról beszélünk, de én mégis büszke vagyok magamra, mert valahol el kell kezdeni. (Máris mentegetőzik! – A szerk., aki már 68 órára is elment. Egyszer.)
Természetesen a kisebbik mikor betegedett volna meg (igen, egy kis láza is volt), ha pont nem előtte lévő nap. Ezzel meg is érkezett a teszt és a kismanó a jobb fülbe: „Na most legyen a szád nagy, anya! Így is el mersz menni? Cserben hagyod a családodat?” „Meg fogja oldani az apukájuk, ha nagy gáz van, legfeljebb hazajössz” – súgta a másik a balba. És megoldotta. És valószínűleg ettől neki is nő a saját szülői szerepkörébe vetett önbizalma.
Nem mondom, hogy ne lett volna könnyebb nekik, ha otthon maradok, de egyszerűen meg kell tanulnom nem sajnálni őket azért, mert nekem is vannak igényeim. Fontos tudást adok nekik: Anya igenis számít! Hazudnék, ha nem vallanám be, hogy rendesen elkísért a lelkiismeret-furdalás is. De képzeljétek: annyira jó volt csak úgy lenni.
Tudom, hogy nem ezzel találtam fel a spanyolviaszt, de engem boldoggá tesz, hogy rájöttem:
hátrébb kell lépnem ahhoz, hogy egyenrangúbb szülők lehessünk, és ezáltal egyenjogúbb nő is lehessek.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Artur Debat