Anya vagyok, és szabadság miatt éppen zárva! – Mikor kell kilépni a mókuskerékből?

–

Sokszor amiatt nehéz elfogadni, hogy mindannyian mások vagyunk és más igényeink vannak a feltöltődésre, vagy az egyedüllétre, mert nem a tőlünk eltérő attitűd zavar, hanem a sajátunkat nehéz beleilleszteni a mindenféle elvárások közé. Vagy akár a magunk előzetes képzeteivel szemben felismerni, hogy mást akarunk.

Ha például elkezd bennünk motoszkálni az érzés, hogy milyen jó lenne egy-két napot, egy hetet szabadabban tölteni, kizárólag a saját igényeinket követve, könnyű elhessegetni a vágyat azzal, hogy „de hát a Juli meg a Lili sokkal régebb óta anya, sokkal több gyerekkel, és ők sem töltöttek még soha két napot se külön”.

Az első lépés lenne éppen azt realizálni – és sokszor ez a legnehezebb! ‒, hogy ők a Juli meg a Lili, és ha ettől érzik magukat komfortosan és biztonságban, attól nekem nem muszáj ugyanezeket a kereteket választani.

Ha megengedtek egy kis személyes kitérőt, a hétköznapokban egyelőre én sem dúskálok még a saját időben egy három, egy hat, és egy kilencéves gyerek mellett, akik nyilván – a tiétekhez hasonlóan – a szeptembertől áprilisig tartó időszakot vagy felváltva, vagy egyszerre támadó betegségekkel töltik. Ha néha sikerül elmenni futni, vagy egyedül cikket írni, és ez utóbbit nem a tüsszögő köhögőkórus mellett, az már igazán nagy mentális lélegzetvétel. Viszont töltöttem már több napot a gyerekeim nélkül: a sógornőmmel is utaztunk el három napra, és a férjemmel is három-öt napokra, mivel – tudom nagyon-nagyon szerencsés módon ‒ nálunk a nagyszülők és az unokák is boldogok, ha együtt lehetnek.

Tényleg azt tapasztaltam, hogy nemcsak engem cserélnek ki, hanem őket is: mást csinálnak, más környezetben, kicsit más keretek között. Az anyaszabi valójában mindenkit feltölt, és igazán jót tesz az egész családnak.

Nagyon szeretem őket, de…

Ez az a félmondat, amit valamiért úgy érezzük sokan, muszáj a mondandónk elé szúrni, ha épp saját programunk van. „Nagyon szeretem őket, de…”, „Őket szeretem a legjobban, de…” és így tovább. Én is odateszem mindig, mert még kilenc évnyi anyaság után sem sikerült minden kényszert levetkőznöm.

„Persze hogy szeretjük őket, persze hogy körülöttük forognak a napjaink, a programjaink, az életünk logisztikájának nagy része, de egy idő után muszáj szembenézni azzal, hogy egyébként velünk mi a helyzet. Amikor azzal keresnek meg, hogy »szeretnék visszatalálni magamhoz«, mindig azt felelem: visszafelé nem érdemes nyúlni. Ugyanazt az embert már hiába keresed, de nagyon izgalmas felfedezni, hogy most milyen igényeid vannak, hogyan alakult az érdeklődésed, merrefele változtál az anyaság, az új kihívások hatására” – kezdi Domokos Kata, nőkkel foglalkozó coach, aki maga is három kisfiút nevel.

Kata azt mondja, a legtöbb édesanya az időmenedzsment gondjaival fordul hozzá, ebben természetesen általában a legutolsó a saját maga idejére vonatkozó nehézségek felsorolása.

„Az ügyfeleim nagyjából 90 százaléka az időkezeléssel szenved, és a legtöbben az ismert szófordulatokkal élnek, ha oda kerül a szó, mihez kezdenek egy kis felszabadult idővel. »Tűzoltást végzek, odakapok, ahol éppen ég a ház«, és hasonló mondatok hangzanak el.

Nagy felismerések tanúja szoktam lenni akkor, amikor arra kérem a hozzám forduló nőket, keressenek a telefonjukban egy képet, amelyen csak ők szerepelnek. A kisgyerekes anyák nagy része hónapokra, évekre visszamenőleg kutat: ez a játék pedig sok vallomásnak, önreflexiónak az elindítója” – teszi hozzá a szakember.

Ahogy Kata tanácsolja, természetesen heti egy-két órás elfoglaltságokkal érdemes kezdeni, és tudatosítani, hogyha apának jár heti egy foci vagy barátos este, akkor az anya is megkaphatja ugyanezt, hiszen szülőtársak vagyunk, egymás mellé rendelve, nem pedig alá-fölé.

„A mai napig sokan használják a szívesség vagy segítség szót, ha a férjük beáll a mókuskerékbe például még otthon lévő gyerekek mellett, amíg a feleség más programra megy. Ez sokat elárul a saját elvárásokról, az önbecsülésről akár. Sokszor nem is a társak jelentik az akadályt, csak a kommunikáció hiánya: ha kihangosítják az érzéseiket, a férfi beleáll, és csinálja, akkor is, ha más mintában nőtt fel. Tényleg azt tapasztalom, hogy egyre inkább ez a természetes: az apa megtalálja ebben az örömöt, átlátja a nehézséget, és még inkább megérti, miért csapatmunka a gyereknevelés, miért létfontosságú anyának is »elfutni« otthonról” – mutat rá a lényegre Kata. 

 

Mondjuk ki az igazi igényeinket!

Persze nem mindenki teheti meg, hogy akár kis költséggel járó elfoglaltságot is választ, sok édesanya a jelen gazdasági helyzetben – szomorú módon – még egy olcsóbbnak számító hobbit sem engedhet meg magának.  Azonban az igényt akkor is meg kell fogalmazni, és a lehető legjobb megoldást találni.

„Volt ügyfelem, aki végre kimondta magának, hogy igenis kell neki a saját idő. A férje azonnal helyeselt, hogy »menjél csak, persze«. Aztán elindult, és csak ténfergett, tengett-lengett az utcán, a plázában, nem talált semmit, ami valódi örömforrást adott volna. Akkor fogalmazta meg, hogy ő otthon akar lenni, méghozzá egyedül. Nem vágyik társaságra a gyerekek után, csak elfeküdni a kanapén, megnézni néhány sorozatot, elolvasni egy könyvet, vagy beülni egy kád vízbe. A család ezután úgy szervezte, hogy anya saját idejében apa ment el otthonról a gyerekekkel: és máris mindenki elégedett lett” – meséli a coach.

Kata szerint az első felismerés, hogy egy kicsit kiszakadnánk az anyai feladatokból, általában a kicsik másfél-két éves kora körül kezd érlelődni, ekkor még inkább heti egy-két órás szabadságot igényelve. Aztán ahogy nőnek a gyerekek, és már könnyebben rábízhatók másra, illetve egyértelműbben tudják kommunikálni a valódi igényeiket, úgy az anyák is elkezdenek eljátszani a gondolattal, hogy egy-két napig maguk osszák be az idejüket.

„Sokszor addig húzzák ezt az édesanyák, amíg a mentális kiégés szélére sodródnak: tudom, hogy nehéz erről beszélni, mert a közbeszédben ez még mindig tabu, sokszor halljuk, hogy »bezzeg régen nem volt szabadidőnk«, és így tovább. Régen ott volt a falu, a nagycsalád, a lakóközösség. Sohasem járt még egyszerre ennyi elvárás és hasonló mértékű elszigeteltség kéz a kézben, ezt fontos tudatosítani.

A kiégés az egész családnak rossz: a legtöbbünk ilyenkor már türelmetlen, kiabál, frusztrált. Azt szoktam mondani az anyukáknak, hogy amikor eljutnak oda, hogy a heti egy jóga vagy kávézás arról szól, hogy végig azon szoronganak, mindjárt eltelik az idő, és ez mennyire kevés volt, az már egy belső hang motoszkálása arról, hogy kellene venni egy nagyobb lélegzetet” – fogalmaz a szakember.

Kata szerint nem feltétlenül kell napokra elutazni, hiszen gyakran erre egyszerűen nincs lehetőség, de egy egész napot barátnőkkel tölteni, vagy egy hétvégét megnyerni egyedül, a többség számára megoldható lehet. Ahogy mondja, coachként az ő kompetenciájába a kiégés kezelése már nem tartozik bele, ebben az esetben pszichológushoz irányítja az ügyfeleit.

„Hatalmas felismerés volt, hogy ott van még bennem a huszonéves lány is”

Az anyaszabiról gondolkodva körbekérdeztem gyorsan az egyik kedvenc anyukacsoportomban, mert nagyon kíváncsi voltam arra, mennyire gyakori egy-egy hosszabb szünet, illetve ki milyen családtagokra számíthat az eltérő élethelyzetekben, és milyen megjegyzésekkel kell megküzdenie.

„Ikreim vannak, 2,5 évesek voltak, amikor először elmentem egy wellnesshétévégre a barátaimmal, azóta évente megismételjük, ha tehetjük, három-négy napot Horvátországba utazunk. Emellett havonta van minimum egy este, amikor velük vagyok – most már néha nem is alszom itthon.

Én már nem érzek lelkifurdalást, azt hiszem, igazából sohasem éreztem, inkább csak izgultam az elején, hogy a férjem és anyósom mindent megold-e. Nagyon változó, hogyan reagál a környezet: akad, aki szánalmasnak nevezett, más bátornak.

Ilyenkor órákig fekszem a vízparton, nyugodtan eszem, este jégkrémezek, és mindent úgy teszek, ahogy én akarok. Egyszer hajnalban keltünk, és egy kávéval kiültünk napfelkeltét nézni a 15 méterre lévő partra. Nekem ezek a napok tényleg olyanok, mintha hirtelen vennék egy mély levegőt!” 

 

„Hároméves volt a nagyobb gyermekem, amikor háromnapos, kiscsoportos coachinggal egybekötött elvonulásra mentem, isteni volt, sokáig abból az élményből táplálkoztam. A férjem támogatott, a szüleim pedig nem értették, miért nem jó nekem otthon, és különben is, minek a coaching? Egyáltalán milyen problémám van nekem?”

„Tíz év alatt egyszer volt ilyen. Koncertre mentem, amíg a család a Balcsin volt, szombat délután feljöttem, másnap visszamentem. Időnként vannak céges vacsoráink, ezek pár havonta három-négy órás elfoglaltságok, de van, hogy még ettől is lelkifurdalásom támad, mert a gyerek apjának ezért kell hazasietnie a munkából.”

„Én rendszeresen járok el a gyerek nélkül, és kicsit sincs lelkifurdalásom, voltam balcsizni a barátokkal, de olyan is megesett, hogy én maradtam egyedül itthon. Ha lenne elég pénzem, biztosan befizetném magam egy izlandi vagy egy Baliba szóló útra két hétre.

Amióta elváltam, akkor oldom meg a szabadidőt, amikor a gyerek az apjánál van, szerencsére teljesen jól működnek együtt.”

„Mi évente egyszer színházzal, városlátogatással egybekötve egy hétvégére lelépünk a barátnőimmel. Ugyanígy a férjemmel is van évi egy – kettesben töltött – utazás, valamint a gyerekünk minden hónapban egy hétvégét a nagyszülőkkel tölt. Szerencsénk van, mert támogató a közeg mellettünk.”

„Évente három-négyszer vagyok külföldi munkaúton három-öt napra, ezeket abszolút anyaszabinak fogom fel. Emellett öt-hat hetente kapok egy hétvégét, amikor a többiek elmennek anyósomékhoz, én pedig otthon maradok. Nem mondom, hogy nincs lelkifurdalásom: ha nem velük vagyok, sajnálom, hogy kimaradok a közös programokból, de ha mindig velük lennék, akkor nagyon hiányozna a nyugalom és a töltődés. Igyekszem tudatosan élvezni a saját időt, szerencsére a környezetem bátorít ebben.”

  

„Én évente két-három hétvégére elmegyek barátnőzni, és ha volt épp anyatejes gyerekem, hát jött velem. Tavaly novemberben anyaéletemben először elrepültem egy egész hétre a két legjobb barátnőmmel ajándékképpen a 40. születésnapunkra. Csodás hét volt. Hogy hiányoztak-e? Persze, sohasem voltam ennyit nélkülük. Hogy ennek ellenére tudtam-e élvezni? Naná! Hatalmas felismerés volt, hogy ott van még bennem a huszonéves lány is, nem csak a negyvenes anya.”

„Én idén többször egyedül utazom el pár napra, és ez is hatalmas élmény. Teljesen jelen tudok lenni, ki tudom magam pihenni, nincs közben kizökkenés, feladat.

Az elején mindig a bűntudat a domináns, de aztán fokozatosan átveszi az öröm. Amikor hazaérkezem, egy ideig sokkal türelmesebb és nyugodtabb vagyok.”

Ha már ki tetted a táblát, élvezd!

Barbi háromgyermekes édesanya, hat, kilenc és tizenhárom éves gyerekekkel, azt az elvet vallják a férjével, hogy mindkettőjüknek egyaránt szüksége van a feltöltődésre. Az egyik nagymama segítségükre van, mert a közelben lakik, valamint egy bébiszitter is be tud ugrani, amikor közösen szerveznek programokat. Emellett külön-külön is töltenek időt a hobbijaikkal, barátaikkal. Barbi nemrégiben egyedül vágott neki egy prágai útnak, ahol négy és fél napot töltött el városnézéssel, sétával és kulturálódással. Elmondása szerint teljesen kikapcsolt és feltöltődött energiával, a férjének pedig teljesen természetes volt, hogy egyedül is képes vinni a családi feladatokat és a logisztikát ebben a pár napban.

„Természetesen ő is megkapja a maga szabadságát, és amikor úgy dönt, ő utazik majd el, ahova szeretne. Egy volt évfolyamtársamhoz utaztam, de sok időt töltöttem egyedül is, amit nem bántam meg. Nagyon jó volt egy kicsit újra elmélyedni a saját érdeklődésemben, igényeimben, és úgy alakítani minden napot, ahogy számomra kényelmes. Emellett pedig örülök, hogy a mi gyerekeinknek az lesz a természetes minta, hogy apa és anya egyenlő felek. Ugyanúgy képesek mindenre otthon, és ugyanúgy megérdemlik a pihenést is” – teszi hozzá Barbi.

Ahogy Domokos Kata tapasztalja, sokszor az tartja vissza az édesanyákat, hogy nem látnak valódi segítséget maguk körül: ha a férj nem partner, ha egyedül nevelik a gyereket, ha a nagyszülők még dolgoznak, vagy nem igazán szeretnék még felvenni a klasszikus mama-papa szerepet, akkor nehéz lépni, és megkérni egy jóbarátot, vagy külső személyt keresni.

„Sokszor találkozom nőkkel, akik a kérdésre, hogy mit tennének, ha lenne szabadidejük, egyszerűen nem tudnak felelni. Ahogy mondtam, az újrafogalmazás az egyik legfontosabb lépés: lehet, hogy egy-két-három gyerekkel már nem az asztal tetején táncolós bulikra vágyunk – bár nyugodtan választhatjuk azt is ‒, hanem valami teljesen más töltene fel igazán. Ennek induljunk neki, ezt keressük meg. A lényeg: ne az elvárások miatt maradjunk otthon, és ne az elvárások miatt menjünk el. A saját szükségleteink mentén tegyük ki a »szabadságra mentem« táblát. És ha már kitettük, ne felejtsük el élvezni is!” – foglalja össze a szakember.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Jelena Stanojkovic

Széles-Horváth Anna