Egy anyának kórházba kell kerülnie, hogy pihenhessen?!

–

Finom „hatalomátadás” – családi verzió: bevallom, többször visszaestem

Az eredeti terv az volt, hogy a full-time 7/24 anyaságból kicsekkolva, hetente egyszer más családtagoknál alszom majd, hogy ezzel ledolgozzam az embertelen mértékű alváshiányomat. És az is része volt a családi paradigmaváltásnak, hogy hetente két-három alkalommal két-három órára különféle napszakokban adok magamnak saját időt a családomtól távol, legyen az az újságírói ambícióm, szórakozás, sport, kapcsolódás a barátokhoz, vagy bármi, ami csak rólam szól.

A fenti bevezetőben említett cikkben egyébként szándékosan nem részleteztem, hogy pontosan milyen családi- és élethelyzetből indultam. Ahogy azt sem, hogy milyen fokú tünetek jelentek meg a gyerekünknél, aki miatt dilemma volt, hogy egyáltalán megengedhetem-e magamnak azt az egyéjszakás wellness szállodai programot, amiben egyébként egy fontos barátnőm számított rám. És azért nem, mert azt gondolom, hogy minden olyan anyának, akiben felmerül annak a leghalványabb szikrája, hogy ő egy kis (vagy nagyobb) távolságra vágyik a családjától, igenis jár az, hogy ezt megtegye, akármilyen is a családi helyzete. És nem csak a szent munkavégzés, vagy egyéb társadalmilag általánosan elfogadottnak minősülő indokok égisze alatt.

Pihenés lenne kórházba kerülni?

Több olyan anyával találkoztam az elmúlt években, aki bizalmasan elmondta nekem, hogy 

a folyamatos anyai szereptúlterheltségtől annyira kimerült volt, hogy nemegyszer arról „álmodozott”, milyen jó lenne, ha egy kicsit kórházba kerülhetne, ahol volna lehetősége nyugodtan aludni, pihenni. 

Sőt, továbbmegyek, egy olyan anyával is beszélgettem, akinek annyira jólesett a kórházi kezelése, hogy megdumált magának plusz egy napot, hogy maradhasson. Itt fontos megállni egy pillanatra és látni, mit jelent az, amikor a magyar többágyas kórházi valóság jelenti a nyugalmat. Ez nem azt mutatja, hogy ők rossz anyák, vagy hogy nem szeretik a családjukat. Inkább azt, hogy elképesztően kizsigereltek, holott egyetlen embernek sem kéne idáig eljutnia. Persze fontos az is, hogy sokan hajlamosak vagyunk önként és határtalanul áldozatokat vállalni újra és újra, lemondásokat tenni a családunkért – még olyankor is, ha azt senki nem kéri, és amúgy mindenki remekül meglenne nélküle is.

Sokszor könnyebbnek tűnik a saját igényeinket teljesen háttérbe szorítani

Visszatérve a nem otthon alvásra: onnantól, hogy rendeződött a kisebbik gyerekem alvása (vagyis az éjszakánkénti nyolc-tíz, különböző hosszúságú visszaaltatások mérséklődtek egy-kettőre), már nem volt szükségem a „kimaradásokra”, viszont azóta is nagyjából két-három havonta biztosan adódik egy-egy olyan programom, ami után adok magamnak egy pihentető éjszakát. A rövidebb kimenőkkel kapcsolatban azonban 

újra azon kaptam magam, hogy úgy két hete megint szó szerint egy másodpercet sem töltöttem gyerek nélkül (úgy, hogy már egyik sem csecsemő). 

Amikor elkezdtem figyelni magam ebben, rájöttem, hogy bizony van egy pont, amikor annyira tele leszek a családtagoktól érkező ingerekkel, hogy kicsit le kell lépnem, hogy újra aktiválhassam a bennem lévő türelmesebb anyát. Mert hogy a másik irányba, vagyis abba, hogy miért NE menjek sehova, bármikor csilliárd indokot tudnék mondani: „szegény gyerek ma nyűgös, lehet, hogy beteg lesz”, „szegény férjem olyan sokat dolgozott, most nem terhelem meg a gyerekeinkkel”, „jajj, de végül is fent tudok maradni akkor is dolgozni, amikor már elaludtak”, „lehet, hogy most mégis inkább a családi idő kellene mindenkinek”, „a nagyobbik szomorú, hogy elmegyek, inkább magammal viszem”, „tuti, hogy nem fekszenek le időben aludni, ha én nem maradok segíteni” – hogy csak pár példát említsek.

Senkire nincs MINDIG szüksége a családjának

Mindannyian tudjuk, hogy az anyákat általában (és tudom, hogy sok nagymamát is) olyan ösztönösen és hatékonyan szívnak le a családtagok a folyamatos igényfeladáson keresztül, hogy azok mennyiségétől még a világ legfejlettebb integrált vállalati információs rendszerének ügyfélszolgálati modulja is perceken belül összeomlana. Rá kellett jönnöm arra, hogy ha én nem könyökölöm ki magamnak szilárdan és következetesen azt az időt, ami a józan eszem megőrzéséhez, a szerepeim egyensúlyához, és önmagam priorizálásához szükséges, akkor ez a lehetőség a másodperc törtrésze alatt délibábbá szublimál. Mondanom sem kell, hogy valódi szükség esetén rugalmasan kezelem a prioritásokat, ám ez azért erőteljesen átgondolandó és mérlegre helyezendő, ha nem csak rövid távon nézzük önmagunkat és a családunkat. Tudom azt is, hogy 

vannak városi legendák, amelyek szerint férjek és gyerekek kezdeményezik rendszeresen, hogy „anya” szánjon magára egy kis időt, de szerintem a legtöbb családban azért ez nem így van.

Érdemes kitartani, mert idővel rutin lesz

Úgy a magad számára, ahogyan a család számára is. Amit rendszeresen és kitartóan csinálsz, egyszerűen beépül, és pont annyira lesz természetes mindenkinek, mint az, hogy elmész vécére (jó, azért ne arra gondolj, hogy egyedül). Legalábbis én az év végén visszatekintve ezt a következtetést vontam le magamnak. Az év második felére ugyanis eljutottunk odáig, hogy a családi logisztika természetes részévé váltak az én elfoglaltságaim is. Hogy a gyerekek (egy-egy fáradtabb napjukat leszámítva) hozzászoktak, hogy „anya” ide-oda megy, és anya nemcsak anya, hanem vannak más szerepei is.

Az elmúlt napokban néhányszor végignéztem az idei évi fotóimat, és bár a tanévkezdés két hónapja egyértelmű csőd volt az „élet az anyaságon kívül” projektben, azt mondhatom, hogy 

mára sikerült kifejezetten kiegyensúlyozottan felosztanunk a szülői szerepeket, pedig hét évvel ezelőtt még egészen másfajta berendezkedésből indultunk. 

Ehhez az kellett, hogy ne kívülről várjam a megoldást. 

Most pedig kapaszkodjatok meg, mert jön egy kis statisztika: 2023-ban tizenegy alkalommal voltam színházban (aminek azért is örülök, mert nagyon szívesen támogatom a magyar színházi világot, és sokszor még terápiás hatása is van). Összesen három koncertre jutottam el, kétszer moziba, átlagban havi egy baráti találkozóra, háromszor meglátogattam a szomszédos országban élő testvéremet, közösségi és szakmai összejövetelekre mentem, és közben a még mindig full time anyaság mellett (kisebbik gyerek intézményi beszoktatása folyamatban) nem éjszaka dolgoztam. A legjobb program egyébként egy egynapos improvizációs workshop volt, ahol rengeteg új dolgot tudtam meg magamról azon felül, hogy szenzációs élmény volt (nem csak extrovertáltaknak!). Mindehhez pedig nem varázspálca kellett, hanem a szülői szerepfelosztás jobb egyensúlya, a családtagoktól kért több segítség, vagy épp együttműködés a barátokkal (pl. barátnővel és a gyerekeinkkel közös home office, esetenként gyerek lepasszolása egy másik gyerek társaságába). És ezzel mindössze csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy: Anyák! Ne hagyjátok magatokat és a belső igényeiteket elnyomni!

Már látom magam előtt a transzparensekkel tiltakozó apákat és válaszolok is: Igen, nektek is szükségetek van énidőre!

Ami a párkapcsolatra is hatással van, legalábbis az enyémre tuti

Ahogy teret engedtem az anyaságon kívüli szerepeimnek, úgy egyre inkább maradt energiám arra is, hogy 

többször akarjak kapcsolódni úgy a férjemhez, mint másik felnőtt emberhez, és nem mint a gyermekellátást biztosító ügyeletben lévő másik kollégához. 

Ugyanis történtek dolgok velem is, amik a család ellátásán kívül estek. 

Bár nem meglepő és talán a legtöbben elméletben tudjuk is: kissé erőltetett érzés lehet belevágni a párkapcsolat újraépítésébe a gyerekek születése után (ráadásul nem feltétlen mindkét félnek). Én például az első vacsoránk alkalmával hirtelen nem is tudtam, hogy miről beszélgessünk, fáradt voltam, és abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán kedvem van-e az étteremben ülni. Aztán ez is alakult: a nyáron már kimerészkedtünk egy koncertre Bécsbe, ahonnan még éjszaka visszajöttünk (vagyis a gyerekeink nélkül átléptük az ország határát, nagyon durva…), és egyszer másik városban aludtunk a Szegedi Szabadtéri Színpad miatt.

Ezek után pedig kénytelen voltam arra a megállapításra jutni, hogy egészen más elugrani enni valamit 45 perc alatt a szülői értekezlet után, vagy elmenni egy színházba, mint beülni az autóba a hátsó ülésen nyafogó gyerekek nélkül, vezetni párszáz kilométert, néha megállni egy kávéra, amit nyugodtan meg tudsz inni, és úgy lefeküdni aludni a párod mellé, hogy nem gondolsz minden percben arra, vajon ma hány óra adatik meg ébredés nélkül. És nemcsak azért más, mert nincsenek ott a gyerekek (akiket nem kérdés, hogy imádunk), hanem mert 

jó egy kicsit csak férfinak és csak nőnek lenni, legalább 24 órára, még akkor is, ha ezalatt többször is beszélgetünk róluk. 

Felszabadító volt ez a pont, amikor megállapíthattam, hogy a kapcsolatunkban hét év távlatából is minden ugyanúgy működik, mint eredetileg, és ami nem úgy működik, az nagyjából csak a szülői szerepvállalás kihívásainak köszönhető. Tudom azt is, hogy vannak szülők, akik már kezdettől fogva beépítik a gyerekmentes időt, de valószínűleg mi ebben sem a kisebbséghez, hanem a jó ideig otthon maradó többséghez tartoztunk. 

 

Nem csak egyféle anya és szülői minta létezik

Én speciel egy sokat otthontartózkodó anyamintát hozok magammal (transzgenerációsan is), és nem kevés idő volt, mire eljutottam odáig, hogy ne érezzek bűntudatot, amiért máshogy csinálom, vagy épp egyáltalán rájöjjek arra, hogy én egy jövős-menős, nagyobb függetlenségre vágyó alkat vagyok. Ugyanakkor a kötődő nevelés is fontos számomra, és ehhez elengedhetetlen nálunk, hogy ne csak papíron, de a valóságban is működjön a kétszülős modell. Mert ahogy egy négygyerekes apuka ismerősöm mondta nemrég: 

apa is anya, csak nem úgy hívják (hiszen a csecsemőkort leszámítva pont ugyanazt tudja nyújtani).

Abban sem vagyunk egyformák anyaként, hogy mikor jön el az idő és az igény arra, hogy egy-egy fokozatot lépjünk a szülő-gyerek/gyerek-szülő leválás útján. És még csak azt sem mondhatom, hogy amikor megtörténik, akkor az kizárólag felszabadulást hoz, mert nem. Még akkor is, ha jólesik a szabadság, sokszor társul mellé szorongás, aggódás, hiányérzet, néha csak percekre, de néha akár egy egész távollét idejére is, és ez is lehet más és más alkalomról alkalomra.

Számomra a konklúzió az, hogy egy anya önálló élete, önmegvalósítása, szerepeinek egyensúlya nemcsak az anyáról szól, hanem az egész családról és a párkapcsolat fenntartásáról is. Amíg a pár két tagja külön-külön nincs jól magával, addig nem lesz erő és pszichés tartalék a másikkal kapcsolódni sem. Persze ebben sem vagyunk egyformák, de a mókuskerékben és a folyamatos családi logisztikában nagyon könnyen elveszik az intimitás, a felnőtt-felnőtt kapcsolódás, és az, hogy férfinek vagy nőnek érezzük magunkat. 

Szülőként ráadásul a gyerekeink felnőtt énje számára előre normalizáljuk azt az életet, amelyet mi magunk élünk. 

Nem mindegy, hogy milyen eszköztárral ruházzuk fel őket. Ennek pedig nem az a legfontosabb része, hogy ilyenek vagy olyanok legyünk, így vagy úgy éljünk, hanem az, hogy megmutassuk: van lehetőség érezni, aztán másként érezni, van lehetőség felismerni és beismerni, és van lehetőség mást akarni és változtatni is.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Kőrizs Kata