„Nem az a boldog, akit a tömeg annak nevez, hanem aki senkivel sem cserélne sorsot”

–

Az ENSZ 2012-ben nyilvánította a boldogság nemzetközi napjának március 20-át, azzal az indokkal, hogy a „boldogságkeresés az emberi lét egyik alapvető célja”. Az ötletet mégsem a szervezettől, hanem Bhutánból eredeztetik, a buddhista királyságában ugyanis 

1972-ben bevezették a bruttó nemzeti boldogság fogalmát, amelyről úgy nyilatkoztak: többet elmondhat egy országról, mint a bruttó hazai össztermék, azaz a GDP. 

Arra, hogy ebben az államban mennyire fontos az ott élők lelki jólléte, már sokkal korábbi írásos dokumentumok is utalnak: az 1600-as évekből származó törvénykönyv kimondja, ha egy kormány nem tud boldogságot teremteni a népének, akkor a működésének nincs értelme. 

A feladat nyilván összetett, nehézségekkel és erőpróbákkal teli, a közös, tömeges boldogság pedig igazán utópisztikusnak tűnhet. Mégis, ha ez mint megfogalmazott cél, létezik, talán már az önmagában előrevisz és épít. De ez csak az én szubjektív elmélkedésem. Mindenesetre azt gondolom, lenne mit tanulni ettől a kevesebb mint egymillió lakost számláló kis országtól.

A boldogság a tudomány szemszögéből

A boldogságról természetesen az ókortól kezdve a középkoron át a modern kor csendes és viharos korszakaiig egyaránt elmélkedtek filozófusok és művészek. Azonban konkrét tudomány, vagyis a pszichológia a kétezres évek elején kezdte igazán célzottan kutatni: mégpedig a pozitív pszichológia beköszöntével. Ezt a tudományterületet egy az ezredfordulón az American Psychologist című folyóiratba írt tanulmány definiálta, amely a magyar származású Csíkszentmihályi Mihály, valamint kollégája, Martin Seligman tollából született meg. Ahogy a Lehetnénk -e boldogabbak? című könyvében dr. Nagy Henriett klinikai szakpszichológus bemutatja: ez a fajta szemlélet az emberi erényeket, az emberi természet jó oldalát emeli a középpontba. Ennek szükségességét pedig abból eredezteti, hogy a világháborúk után a pszichológusok nagy része a traumák okozta mentális problémák gyógyításával foglalkozott, és tapasztalataikból egyértelműen kiderült: 

akadnak, akik az őket ért szörnyűségek ellenére is képesek megélni a boldogságot, és lelkileg egészségesek tudnak maradni. Milyen erőforrások dolgozhatnak bennük, amelyek lehetővé teszik ezt?

A pozitív pszichológia térhódítása és Csíkszentmihályi Mihály nyomán már a közbeszédben is teljesen ismert fogalommá vált a flow kifejezés, amely szó szerint áramlatot jelent, pszichológiai értelemben pedig azt az eksztázist hivatott megjeleníteni, amelyet a költők, írók talán csak „földöntúli boldogságként” emlegetnek. TED-előadásában a professzor részletesen elmeséli, milyen különös véletlen az oka, hogy ő ezt a pályát választotta, és így ma ismerhetjük a flow fogalmát. Egy napon, amikor fiatalon Svájcban minden pénz nélkül esti elfoglaltságot keresett magának, látott egy ingyen meghirdetett előadást, amelynek a címében a repülő csészealjak szerepeltek. Gondolta, mivel mozijegyre nincs pénze, beül oda: az előadás azonban nem az ufókról szólt, hanem a háborús traumát átélt emberekről, akik hasonló képeket vizionáltak az égre. A fiatalembert annyira megérintette a téma, hogy úgy döntött, Amerikába megy, és pszichológiát tanul. Az előadót egyébként azon a különös svájci estén Carl Gustav Jungnak hívták, de a fiúnak akkor ott fogalma sem volt, ki az, aki épp irányt adott az életének.

A boldogságeksztázis

Csíkszentmihályi Mihály végül a művészek megfigyelésével „csípte el” az áramlatként definiált boldogságot: észrevette, hogy 

a festők, zeneszerzők alkotás közben szinte transzba esnek. 

Vajon miért műveli sok-sok ember az adott művészeti ágat, ha nem válik ismertté, nem tud belőle megélni, nincsenek vele nagyra törő tervei? Az említett TED-előadásban elmeséli, hogy a kutatást tanítványai segítségével kibővítette, és az élvonalban alkotó kötőket, írókat, zenészeket kérdezett meg, de ugyanígy sikeres üzletemberekkel és tudósokkal is beszélt. Ahogy mondja: amikor egy író arról mesél, hogy az alkotás közben úgy érzi, mintha egy nyitott ajtón lépne be az égen, az nagyon hasonló ahhoz, ahogy Albert Einstein írt arról, miképpen képzelte el a relativitást, amikor az elméletét dolgozta ki. A párhuzam tehát több mint érdekes: a lényeg pedig az elmélyülés. 

A flow átélésnek lépései vagy feltételei, ahogy a professzor mondja, a következők: az összpontosítás, és annak a határozottsága, hogy már pontosan tudom, mit akarok tenni. Az eksztázis érzése, abban az értelemben, hogy kilépek a mindennapi életből, és egyszerűen kiesem a napi problémákkal kapcsolatos gondolatokból. A magabiztosság, hogy amit épp készülök megtenni, azt – ha nehezen is, de – meg fogom tudni valósítani. Az áramlat átélése közben alapvetően kiesem abból a szerepből, érzésből is, hogy saját magammal foglalkozzam, ezzel együtt pedig egyfajta időtlenség veszi kezdetét, amelyben egy óra akár egy percnek is tűnhet. Miközben abszolút belső késztetésből dolgozom, nem azért, mert elvárást, kérést, külső feladatot teljesítek. A flow valahogy úgy fogható meg – fogalmaz Csíkszentmihályi Mihály –, hogy a feladat és a kompetencia egyszerre van magasabb szinten az átlagosnál.

A hétköznapok boldogsága

Mindannyian megéltük már az említett eksztázishoz hasonlatos boldogságot: szerelemben, munkában, sportban, a természettel való kapcsolódásban. Azonban nyilvánvalóan azt is látjuk, hogy 

nem lehet folyamatosan ezen a lángon égni, állandó flow-ban járni-kelni a hétköznapokban. 

Furcsa is lenne ez a napi forgalomban araszolgatva, a boltok polcai előtt válogatva, a hivatalban sorban állva, vagy miközben óvodába visszük a gyereket. De akkor mi is a boldogság? Percek, órák kiváltsága csupán, vagy lehetséges úgy általában boldognak lenni? Azt hiszem, a filozófia ezzel a fajta hétköznapi boldogsággal is – amelyet talán a kiegyensúlyozottság, a harmónia kifejezéseivel lehetne leginkább leírni – sokat foglalkozott a kezdetektől. Aurea mediocritas, azaz arany középút – mondta Horatius már a Krisztus előtti időkben, és bevallom nektek, igazán sokszor eszembe jut, hogy mennyire igaza volt, legyen szó munkahelyi, gyerekneveléssel kapcsolatos, vagy más típusú nehézségről az életben. 

Tartani a mértéket, vagy a mának élni? – ebben sem volt egyetértés már az ókorban sem, 

de valójában nem is szükséges, hiszen annyifélék vagyunk. Talán éppen ebből fakad, hogy az önismeret jelentőségét viszont már a görög és római bölcsek is megfogalmazták, amikor a boldogságról, a kiegyensúlyozott életről elmélkedtek. Most, a huszonegyedik században, több ezer évnyi történelmi, pszichológiai, kulturális tudással és tapasztalattal a hátunk mögött, és sok-sok évtizeddel, amikor lehetetlen volt az embereknek önmaguk feltérképezésével foglalkozniuk, szintén érezzük a fontosságát a saját magunkkal való szembenézésnek. „Nem az a boldog, akit a tömeg annak nevez, akihez özönlik a pénz; hanem az, aki minden javát a lelkében hordozza, szálegyenesen kimagaslik, eltapossa a bizonytalanságot, senkivel sem cserélne sorsot, embernek egyedül emberi oldalát értékeli” – írja Seneca, és ha ezt összevetjük a pozitív pszichológia említett megfigyelésével, nevezetesen, hogy szörnyűséget átélt emberek is megtapasztalják a boldogságot, a lelki egészséget, akkor a választ akár ebben az elfogadásban is kereshetjük. „Nem cserélne sorsot senkivel.”

Mi köze a pénznek a boldogsághoz?

Régi mondás, hogy a pénz nem boldogít, és a nép igazságát a tudomány megint csak bizonyítani tudja. 

Szintén Csíkszentmihályi Mihály hívja fel a figyelmet az említett előadásban amerikai kutatásokra, amelyek alapján a boldog emberek aránya nem nőtt a vizsgált évtizedek során, miközben a fizetés duplájára, triplájára emelkedett (az inflációt is figyelembe véve). A szegénységen túl, amikor tehát a fizikai szükségletekért már nem kell aggódni, valóban nem járul hozzá a boldogsághoz a pénz. 

A mesebeli hármas szám

Dr. Oláh Attila pszichológus, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának professzora, a boldogság témájának egyik legismertebb magyar kutatója pedig egyik előadásában arra hívja fel a figyelmet, hogy 

az érzelmi jóllét akkor tapasztalható meg, ha az ember háromszor több pozitív élményt él meg, mint negatívat. 

Utóbbiak ugyanis annyival erősebben hatnak ránk, hogy triplán kell dolgozni ellenük. Ne feledjük, hogyan szól a mese: „Háromszor veri azt kenden Lúdas Matyi vissza!” Na, valahogy így kell tenniük a pozitív élményeinknek is. 

Ha pedig már mesék, kanyarodjunk vissza egy kicsit a művészetekhez. Gondolhatnánk, gyerekkorban a boldogságot nehéz nem a beteljesült szerelemmel azonosítani, hiszen minden mese végén egymásra talál egy pár, amelynek tagjai aztán boldogan élnek, míg meg nem halnak. Persze a mesék mindig többről szólnak, mint amit a szavak szintjén elárulnak nekünk: bennük ott van a tény, hogy a vágyott célokért rengeteget kell küzdeni, meg kell ismerni saját kompetenciáinkat, tudni kell segítséget kérni, együttműködni, vállalni önmagunkat, és persze élvezni az utat, amelyet megteszünk. És bár a szerelem a valóságban is hozhat flow-t, eksztázist vagy épp harmóniát és nyugodt örömöt, a mesékben nem csupán a párkapcsolat boldogsága, amelyet megtalálunk vele. Boldizsár Ildikó írja A mese mint iránytű című előszavában. „Nem az a hős, aki sárkányokat öl meg, hanem az, aki egyensúlyban van. Aki kidekázza, hogy kívül-belül mindenből pont annyi legyen benne, amennyi a harmonikus létezéshez szükséges. Ez tényleg heroikus feladat. Viszont ebben az értelemben mindannyiunk előtt nyitva áll a hőssé válás nagyszerű lehetősége. Még a legnehezebb életválságokban is.”

Amikor lehetetlennek tűnik boldognak lenni

Persze akadnak élethelyzetek, amikor igenis meg kell ölni a sárkányt, ami benne dúl az emberi lélekben. Fájdalmak, szörnyűségek, tragédiák, a múltból előkerült traumák, amelyekkel meg kell küzdeni. Ezek az időszakok szintén a végigküzdött, hosszú út katarzisát hozzák majd el, amely azonban önmagában is járhat olyan kellemes, harmóniát felidéző momentumokkal, reményekkel, amelyek ott és akkor, ha nem is a klasszikus értelemben, de boldogságot jelentenek. A művészetektől indultunk, amikor a hatalmas amplitúdóval elragadó boldogságot definiáltuk, és a művészetekhez érünk, amikor a gyógyulás, a boldogságkeresés, a megnyugvás állapotát kutatjuk. Gondoljuk végig: mennyit segít egy fájdalmas, kétségbeesett élethelyzetben például a zene! Vannak boldog dalaink, és szomorú dalaink, arra az állapotra pedig, amelyet meg kell élnünk, ösztönösen használjuk őket. 2014-ben egy angol és egy ír egyetem tudósai, dr. Jane Edwards és dr. Annemieke Van den Tol publikáltak egy kutatást, amely azt vizsgálta, miért hallgatnak az emberek szomorú zenét, ha már egyébként is levertek. Végül négy kategóriát neveztek meg a zeneválasztás motivációi alapján: ezek közül most kettőt említek meg, amely számunkra érdekes. Egyrészt 

a szomorú zenéket hallgatva ösztönösen vesszük rá magunkat, hogy újra átéljük a negatív érzéseket, amelyeket végül már annyira „kiérzünk” magunkból, hogy képesek vagyunk felülkerekedni rajtuk. 

A másik fontos támaszt – a kutatók szerint – a dalszövegben keressük: a tudósok az I will survive című dal sikerét hozzák fel példaként. Vajon hányan kiabálták torkuk szakadtából a szöveget, hogy „túl fogom élni”, egy-egy fájdalmas élethelyzet közepén? 

A művészetterápia nem véletlenül népszerű módszer: arról pedig, hogy miért hasznos belevágni, vagy akár önmagunk szórakoztatására rajzolni hetente egy fél órát, érdemes meghallgatni Katya Simonsen szavait. A 17 éves lány látszólag teljes boldogságban élt: szerető család, barátok és társ vette körül, népszerű volt az iskolában, sikeres a hobbijai terén. Ám belül közel sem ezt élte meg: elhatalmasodott rajta a depresszió, és hiába próbálkozott több terapeutával, nem segített neki. Ezután talált rá egy szakemberre, aki festéssel gyógyította: elmondása szerint szkeptikus volt, de a remény, hogy visszakapja a mentális egészségét, mindennél többet ért számára, így belevágott. Gyógyulása okán Katya elhatározta, hogy minél több embernek mesél az alkotás erejéről. Ahogy mondja, a legtöbbet a legkevésbé szabályos képei árulják el róla, amelyek egyébként segítettek számára elengedni a perfekcionizmusát és az ezzel együtt járó számos más szorongató érzést. Eleinte megőrült a tudattól, hogy nem javíthat, hanem a saját maga által rontásnak vélt ecsetvonásokat bele kell építenie a festményeibe. Végül ennek a folyamatnak az elfogadása adta számára a legtöbbet. Így talált vissza a harmóniához.

A boldogság, ami folyton változik

A boldogság tehát sok minden lehet: egy éppen megélt érzelem, egy vágyott cél elérése, egy a szörnyűségek közt a túlélést szolgáló illúzió. Lehet a hétköznapok békéje, a hosszú úton megtalált harmónia, vagy épp a fájdalomból való gyógyulás reménye és megélése. Lehet csendes eksztázis és hangos megkönnyebbülés, lehet egymásra találás, és lehet elvonulás az egyedüllétbe. De lehet akár a bosszankodás közben érzett öröm, hogy van miért és kiért bosszankodni. 

Egy biztos: boldogság csak úgy létezik, hogy tudjuk, mit jelent a hiánya. 

Mivel azonban ezt nálam sokkal jobban megfogalmazta Weöres Sándor, ezért most inkább őt hívom segítségül a végső konklúzióhoz. „[…] a boldogság sose fő, / sose cél, csak pihenő. // Hogy tartós legyen Egészed, / váltakoznak mind a részek. / Nem a megnyugvás a cél: mind mozogjon, ami él.”

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Lyndon Stratford

Széles-Horváth Anna