Fél évig szoptathatta kisbabáját, aztán guillotin alá küldték: Hitler nem kegyelmezett Hilde Coppinak

–

A guillotin szóról a francia forradalom vérfürdője jut az ember eszébe, és csak kevesen tudják, hogy 1933 és 1945 között 16 ezer ember kivégzésre használtak nyaktilót Németországban és a nácik által megszállt területeken. Elsősorban politikai foglyok esetében alkalmazták ezt a módszert az elrettentés végett.

A Ti Hildétek

Guillotin végzett a 22 éves, szórólapozó Sophie Scholl-lal és a bátyjával Münchenben, akárcsak Hilde Coppival és társaival Berlinben. Schollról több film is készült, a kevésbé ismert Coppiról pedig az In Liebe, Eure Hilde (Szeretettel: a Ti Hildétek) című német életrajzi film mesél, amely immár megérkezett a hazai mozikba is. Nem mondom, hogy egy komfortfilm bejglievés mellé, de hogy látni kell, azt mondom:

lenyűgöző, felemelő és egyben letaglózó alkotás, amely nemcsak a diktatúra és a háború pokoli pragmatikáját mutatja be, hanem azt is, ami az emberi fajban isteni, amit erőszakkal sem lehet kiirtani: a szerelmet, a gyerekeink iránti szeretetet, a bajtársiasságot, a szabadság és a szépség iránti elementáris vágyat.

A filmet Andreas Dresen rendezte, a főszerepben pedig a Babilon Berlin sorozatban is emlékezeteset alakító Liv Lisa Fries látható, akinek sikerül megmutatnia nemcsak Hilde Coppi karakterének izgalmas ellentmondásait, de azt is, hogy a gyengédség nem gyengeség, hanem őserő.

Ki volt Hilde Coppi?

A náci Németország története nemcsak a pusztítás, hanem az ellenállás története is, csak erről kevesebbet hallunk. Hilde Coppi és a férje, Hans Coppi egy Rote Kapelle néven ismert antifasiszta, kommunistaszimpatizáns ellenállási csoport tagja volt. A „vörös zenekarnak” 1942–1943 fordulóján több mint ötven tagját végezték ki a berlini Plötzensee börtönben, köztük Coppiékat is. Hilde bő fél évvel a halála előtt, már a börtönben, fiút szült: ő ma is él, és sokat segített a szüleiről szóló valósághű játékfilm elkészülésében, sőt, narrátorként a hangját is halljuk a film végén.

A történet központi alakja tehát Hilde Coppi, születési nevén: Hildegard Rake.

1909. május 30-án született Berlinben, egyszerű munkáscsalád sarjaként. Szülei kommunisták voltak, bátor politikai kiállás jellemezte őket. Hilde 1934-ben csatlakozott Németország Kommunista Pártjához (KPD), amely a nácik uralma alatt illegalitásban működött. Itt találkozott későbbi férjével, Hans Coppival, aki szintén elkötelezett kommunista és antifasiszta aktivista volt. A férfi igazi hős volt Hilde Rake szemében, 1934-ben még fiatalkorúak börtönében is ült egy évet illegális röplapok terjesztése miatt. Szabadulása után ismét bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba, barátaival együtt röplapokat gyártottak és terjesztettek, amelyek a náci háborús uszítás és újrafegyverkezés veszélyeire figyelmeztettek.

A Rote Kapelle

1935-ben, egy titkos akció kapcsán ismerkedett meg Hilde és Hans Coppi, és egymásba szerettek. Mindketten aktív tagjai lettek a már emlegetett fontos ellenállási csoportnak, amelyet a Gestapo „Rote Kapelle” névre keresztelt. Az egyik ág Németországban, a másik Nyugat-Európában, elsősorban Belgiumban és Franciaországban működött. A németországi csoport vezetői Harro Schulze-Boysen és Arvid Harnack voltak, akik különböző társadalmi és vallási háttérrel rendelkező tagokat egyesítettek a náci rezsim elleni harcban: kommunisták és szociáldemokraták, értelmiségiek, művészek és munkások alkották a csoportot. Céljuk a náci rezsim gyengítése volt, és az, hogy tájékoztassák a világot a rémtettekről, elősegítsék a bukást.

Praktikusan ez azt jelentette, hogy információkat gyűjtöttek és továbbítottak Moszkvának (például arról, hogy Németország lerohanni készül a Szovjetuniót), valamint segítettek a náci üldözötteknek, és terjesztették az antifasiszta propagandát.

1941. júniusában Harro Schulze-Boysen meggyőzte a civilben egyébként esztergályos Hans Coppit, hogy hozzon létre rádiókapcsolatot a Szovjetunióval az ellenállási szervezet számára. Bár technikai problémák miatt ez nem sikerült, Coppi részt vett röplapok terjesztésében és a falragaszok kihelyezésében. 1942 augusztusában pedig egy Moszkvából érkezett ejtőernyős ügynöknek segített.

Hilde Coppi is a csoport fontos embere volt. Mivel remekül gépelt, a titkos levelek és üzenetek terjesztésén munkálkodott. Egyik legfontosabb feladata az volt, hogy segítse a kapcsolódást más ellenállócsoportokkal.

A Gestapo nagy erőkkel üldözte a Rote Kapelle tagjait, és 1942–43-ban közülük sokat le is tartóztattak. Köztük Coppiékat is 1942. szeptember 12-én. Hansot december 19-én a Birodalmi Hadbíróság halálra ítélte „hazaárulás, az ellenség támogatása és kémkedés” vádjával. Feleségét, Hildét 1943. augusztus 5-én végezték ki.

Nem kapott kegyelmet, hiába folyamodott érte. A film számomra legfelkavaróbb jelenetei azok voltak, amelyekben a börtönben a fiáért küzd. Ahogyan a baba és az anyukája egymást tartják életben. Az utolsó percig küzdenek, amíg ez lehetséges.  

Hilde Coppi története sok szempontból mellbevágó: a bátorság, az áldozathozatal és a szolidaritás példája. Ő egyike azoknak a nőknek, akiket nemigen említenek a történelemkönyvek, és kevés figyelmet kapnak, noha döntő szerepet játszottak a szabadságért folytatott harcban, egy pokoli rezsim bukásában.

Hilde Coppi és a Rote Kapelle tagjainak sorsa rámutat, hogy az igazságért és a szabadságért folytatott küzdelem gyakran hatalmas áldozatokat követel. Történetük örök emlékeztető: még a leggátlástalanabb elnyomás és a határtalan gonoszság sem tudja megölni mindenkiben az emberi méltóságot, az ellenállásra való eltökéltséget és a reményt. A szikra életben marad. Mindig őrzi valaki. 

Hilde Coppi valójában egy dolgot tudott, de azt nagyon. Szeretni. Az életet és a körülötte lévő embereket. És ez az érzés olyan erősnek bizonyult, hogy még Hitler legrafináltabban embertelen gépezete sem tudta kikezdeni.

Mondják, hogy Hilde Coppi mozgalmár, kommunista ikon. Pedig – ahogy a filmből is kiviláglik –, elsősorban a szív hőse. Az volt a tragédiája, ami örök túlélővé is tette: szeretett.    

Kurucz Adrienn