Szeretheti az ember azt, akit gyűlöl is?

–

Mielőtt elmesélném, miért találtam zseniálisnak a színdarabot, és rábeszéljelek, hogy mindenképp nézd meg te is, engedd meg, hogy pár szót szóljak a szerzőről, és a regény/színmű hátteréről is.

Egy cserben hagyott régió

Édouard Louis Eddy Bellegueule néven született 1992-ben szegény, munkásosztálybeli családba, a Hallencourt nevezetű francia kisvárosban. A környéken a nyolcvanas években szinte mindenki ugyanabban a gyárban dolgozott, az ipar azonban a kilencvenes évekre totálisan földbe állt, a tömegével elbocsátott emberek munkanélkülivé váltak, rászorulva az államtól kapott segélyekre. „Hamarabb ismertem meg az éhezést, mint hogy megtanultam volna olvasni” – mesélte Louis, akit az apja rendszeresen küldött át a nagynénjéhez egy kis kenyérért, tésztáért, azzal számolva, hogy egy gyereknek nem fog tudni a rokon nemet mondani. A gyorsan romló életkörülményekkel párhuzamosan az alkoholizmus és az erőszak is egyre nagyobb gondot okozott a régióban – és ez alól a szerző családja sem volt kivétel.

Sokat elárul a francia főváros és a vidék között feszülő ellentétről, a vakságról, amely a párizsi elit sajátja, hogy amikor Louis az első könyve kéziratát elküldte egy kiadónak, azt a választ kapta, hogy az a fokú szegénység, amelyről ő a művében beszámol, Franciaországban már jó száz éve nem létezik.

A gyerekkorában megélt keserű tapasztalatokat tehát mind egy szálig valótlannak hitték. „Többször is elolvastam azt az e-mailt, fuldokolva a dühtől és a kétségbeeséstől” – írta Louis.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Edouard Louis (@elouis7580) által megosztott bejegyzés

Eddy, a kívülálló

Az En finir avec Eddy Bellegueule című önéletrajzi regénye (amely Leszámolás Eddyvel címen idehaza is megjelent 2015-ben) végül mégiscsak kiadóra talált, a világ pedig azonnal Louis lába előtt hevert: csak az első évben háromszázezer példány fogyott el a műből. Az író ekkor még csak 21 éves volt. Első regénye azokból a traumatikus emlékeiből táplálkozik, amelyeket a szegény, szélsőségesen homofób és rasszista környezetben felnőve kellett elszenvednie. A gyűlölködő, melegellenes kiszólásokat még akkor is napi szinten kellett otthon is végighallgatnia, amikor már a családja számára is nyilvánvalóvá válhatott az ő homoszexuális irányultsága. Az elfogadást, a sikereket, az elismerést, a befogadó közeget csak a gimnáziumi évei során tapasztalhatta meg.

Miután a fővárosba költözött, hogy Párizs leghíresebb egyetemén tanuljon filozófiát, szinte teljesen megszűnt az apjával való kapcsolata – nem véletlenül. A színdarab egyik legmegrázóbb jelenete az, amikor Louis elmeséli, hogyan alázta meg önkéntelenül is az apját kiskorában a berlini fallal kapcsolatos kérdéseivel, amikor épp arról tanultak az iskolában, és kiderült, a férfinak fogalma sincs ezekről a dolgokról. Sem.

Az apja ugyanis virtuskodásból, a saját apjához hasonlóan, már tizennégy évesen otthagyta a közoktatást, mondván, a tanulás csak a lányoknak és a buziknak való, elvágva így minden lehetőségét annak, hogy ne szegényen kelljen élnie, predesztinálva magát arra a sorsra, ami végül egészen megnyomorította.

Ki ölte meg az apámat

Miután 2016-ban megjelent második regénye, az Historie de la violence, amely szintén megtörtént eseményeket dolgoz fel (azt meséli el benne javarészt a testvére beszámolóján keresztül, hogyan fajult egy arab férfival való megismerkedése odáig, hogy az együtt töltött éjszaka másnapján az kirabolta és megerőszakolta őt), öt év hallgatás után az édesapja felhívta telefonon. Amikor a fiatalember hazautazott szülővárosába, alig ismerte meg az apját, aki addigra szinte teljesen magatehetetlen, fizikai ronccsá vált. 

Louis apja ugyanis meg sem érhette, hogy elbocsássák a gyárból, mert még harmincöt éves korában megsérült egy munkahelyi baleset következtében: ráesett egy konténer a hátára, a fájdalmai miatt pedig élete végéig morfiumon élt. Mindennek a tetejébe a felesége negyedszázadnyi házasság után elhagyta. Keringési zavarai voltak, az emésztése tönkrement, alig tudott beszélni, gyakorlatilag már csak gépek és gyógyszerek tartották életben, pedig még csak ötvenéves volt. Ez volt az a pont, amikor Louis elkezdte más szemmel nézni az apját, az erőszakot, amit tőle kellett egész gyerekkorában elszenvednie, illetve azokat a döntéseket és válaszreakciókat, amelyek sorozata felelőssé tehető a mostani állapotáért.

Ebből született meg először 2017-ben egy publicisztika (vagy dühös politikai röpirat) a New York Times hasábjain Why My Father Votes for Le Pen? (Miért szavaz az apám Le Penre?) címmel, azt boncolgatva, hogy vajon milyen tényezők játszottak szerepet abban, hogy az apja a szélsőjobboldal felé forduljon, olyannyira, hogy még a fiait is bekísérte a szavazófülkébe, hogy megbizonyosodjon róla, az ikszet a Nemzeti Front mellé teszik. Vajon miért született meg benne a gyűlölet a bevándorlók és a melegek iránt? Hogy mondhatott olyat, a saját meleg fia szemébe nézve, hogy minden homoszexuális megérdemli a halálbüntetést? Ebből a véleménycikkből nőtt ki végül harmadik regénye, a Qui a tué mon père, amelyet most Ki ölte meg az apámat címmel a Jurányi Házban állított színpadra a Füge Produkció és az ESZME. Louis a személyes történeteken, emlékeken túl arra is felhívja a figyelmet, hogy

a politikai döntések hogyan befolyásolják az emberek gondolkodását, hogyan szítják fel az indokolatlan, elvakult gyűlöletet mások iránt – erre a szembesítésre pedig nekünk is óriási szükségünk van egy olyan országban, amelyben a regnáló hatalom egyik legnagyobb bűne (sok egyéb mellett) az az árokásás, amely lassan elidegenít mindenkit mindenkitől.

De arra is kitér, miképpen teszik tönkre a különféle megszorítások a szegény kisemberek életét – Franciaországban, és itthon is. Ha valakinek nem lenne egyértelmű a párhuzam, annak, ígérem, az előadás végére nem marad kérdése. „Macron meg tudja változtatni az apám életét, de az apám nem tudja megváltoztatni Macron életét. Az egyiknek hatalma van a másik felett – és azok, akiknek a legnagyobb a hatalmuk, viselik a legkisebb felelősséget” – nyilatkozta.

Gyűlöllek és szeretlek

A szerző meghatározása szerint a szöveg apjához írt szerelmes levelek összessége. Többek között arra is keresi a választ, hogyan lehetséges, hogy egyszerre gyűlöli, mégis szereti az apját. A darab előrehaladtával a néző is megértheti a férfi karakterének mélyebb rétegeit: már távolról sem kizárólag a dúvad zsarnokot, az erőszakos, alkoholista férjet és szülőt látja benne, hanem azt az embert, akit fizikailag és lelkileg is megnyomorított a környezet, amelyben él. A világ, amely miatt ő saját magát sem volt képes elfogadni, önnön gyengeségeit, hajlamait szemellenzős macsóskodással fedte el, egy rövid kiruccanással próbált egy kis életet lopni magának, mielőtt visszatért volna abba a mederbe, amelyet az ő apja, és nagyapja koptatott ki keserves munkával, boldogtalanul.

És azt is megértjük, mitől vált ő olyan emberré, akinek az élete csak tagadó mondatokban írható le.

A fiatal fiú életéből vett jeleneteket Bánky Sára, Bartos Ági, Csarkó Bettina, Csernák Norbert, Hrisztov Toma, Szekeres Máté és L. Nagy Attila éneklik, mesélik, táncolják el, méghozzá a környezet kettősségét legjobban leíró kosztümben, amely ötvözi az apa munkáját és társadalmi helyzetét a melósgúnyán keresztül, és a másságot, a szürke környezetből való kitörési vágyat a flitteres ruhával. A felsoroltak egytől egyig remek alakítást nyújtanak, de talán a szerzőt megszemélyesítő L. Nagyot emelném most ki közülük átütő játékáért. Ha a darabot nem színházban, hanem képernyőn néztem volna meg, a Titanicról szóló jelenetet egészen biztos, hogy tízszer visszatekerem, annyira zseniális volt. De a minimalista díszlet is lenyűgözött, ahogy az előadásba kreatívan beépültek a fehér, kék és rózsaszín testrészek, protézisek, kerekesszékek.

Témája ellenére a darab cseppet sem lehúzó, a minket is érintő közéleti kérdések mellett pedig végig ott marad az, ami a címben is szerepel: tulajdonképpen ki is ölte meg Édouard Louis apját? És ha erre választ kapunk, talán magunkban is megtaláljuk az erőt arra, hogy küzdjünk az ellen, hogy hasonló sorsra jussunk.

Másfelől érzékenyebbé válhatunk a társadalom perifériájára szorult emberek problémáira is, sőt talán még felelősséget is elkezdünk értük vállalni. Louis New York Timesban megjelent cikkének zárómondatát lenne érdemes a szívünkbe vésni (akár a politikus nevét aktualizálva és hazaira szabva): „Hogy meggyőzzem a családomat, ne szavazzanak Marine Le Penre, nem elég megmutatnom, hogy rasszista és veszélyes: hiszen ezt már mindenki tudja. Nem elég harcolni ellene, vagy a gyűlölet ellen. Azokért kell küzdenünk, akik tehetetlenek, egy olyan nyelvért kell harcolnunk, amely helyet ad a láthatatlan embereknek – az olyanoknak, mint amilyen az én apám is.” 

Képek: Jurányi Ház/Gulyás Dóra

Fiala Borcsa