–

Akinek mond valamit az AlkalMáté elnevezés, annak már nem kell magyarázni (ugorjon egy bekezdést): a Színművészeti Egyetem egykori Horvai-Máté osztálya tizenkettedik éve jön össze a nyár közepén, hogy egy kéthetes próbaidőszak alatt előadást készítsen valamelyik csapattag életéből. A sorozat lassan kultikus státuszt vívott ki magának, amire az is ráerősít, hogy alig pár alkalommal látható minden évben, szinte lehetetlen rájuk jegyet kapni. A széria végén, az utolsó előadás után húzzák ki kalapból annak a nevét, aki a következő évi előadás alanya/tárgya lesz, és mivel vészesen fogynak a nevek, lassan az elmúlás, a búcsú feszültsége is gazdagítja a produkciót – amellett, hogy az utóbbi évek előadásaiban egyre érettebb színházi és emberi tapasztalatok sűrűsödnek másfél órába.   

A Fenyő Iván életét feldolgozó előadást nyilván kiemelt várakozás előzte meg, nem is annyira a nyilvános szereplései és az abból fakadó ellentmondásos megítélése miatt (bár ez is remek kiindulópont egy drámához), hanem inkább azért, mert köztudottan évek óta kiszállt az AlkalMáté Truppból, ami mégsem ad felmentést az alól, hogy az életét színpadra vigyék. Találgatunk:

benne lesz-e az előadásban, látjuk-e újra a színpadon, és ha nem, akkor részt vesz-e legalább „társíróként”, csendestársként benne?  

Az első jelenetek feszültségét még részben az adja, hogy várunk. Várjuk, hogy csak késleltetik-e a színre lépését, vagy be kell érnünk a szellemével, ráadásul meg kell barátkoznunk még további öt osztálytárs hiányával is. Fenyővel együtt rég kiszállt a társulatból Száraz Dénes, de most távol maradt Kovács Patrícia, Péter Kata, Mészáros Béla és Mészáros Máté is. Fájó hiányok, bármilyen magas színvonalon teljesítenek is a többiek, és adnak bele – a hiányzók helyett is – apait-anyait. Évek óta csonka osztállyal kellett beérnünk, de ilyen sokan eddig nem jelentettek beteget (illetve nyilván egyéb munkáik miatt hiányoznak, Péter Kata meg babázik), még ha hárman (Péter Kata, Kovács Patrícia és Mészáros Máté) kompenzálják is a távollétüket egy-két rövid filmes bejátszással.    

Mindjárt az elején kiderül, hogy Fenyő híres-hírhedt „megtérése”, spirituális útkeresése lesz az este főtémája. És az is, hogy bár a többiek erős fenntartásokkal kezelik ezt a pálfordulását, azért megadják az esélyét annak, hogy nem csalás és ámítás az egész. Nem tudnak nem kételkedni, de ez a kételkedés kiterjed a saját, racionalitásba vetett hitükre is. Időről időre visszatérnek ehhez a témához, de két „spiritualitást firtató” jelenet közé mindig beékelnek valami kijózanítóan prózai helyzetet is, általában családi konfliktusokat – ahogy a korábbi előadásaikban.

Végtére is egy emberről az mond el a legtöbbet, hogy honnan jött, kik a szülei, milyen konfliktusai voltak/vannak velük, hogyan volt szerelmes, és nem utolsó sorban, hogy mit jelent az egykori osztálytársaknak, vagyis az AlkalMáté kontextusában. 

Mindből akad erős jelenet, főleg, ha erősnek azt nevezzük, ami érzelmileg is kibillent, nemcsak a rekeszizmokra hat. Én erősebb jelenetnek éltem meg az apjával közös utukat Nepálba, a húgával folytatott vitát az unokaöcs „feje fölött” (ami azért is volt bravúros, mert jelenet közben váltott nézőpontot, így mindkét fél „mellé állt”, egyenlő mértékben mutatva be a szempontjaikat). Jordán Adél magánszáma is kiválóan sikerült (melyben saját édesanyját, Lázár Katit játszotta hangsúlyos iróniával, aki tökéletes partner Fenyő ezoterikus kalandjaiban). Legeslegjobban azonban az a jelenet fogott meg, amely a Szemtől szemben című film emblematikus jelenetét szinkronizálta újra, és annak a kapocsnak az elszakadásáról tudósított, ami Fenyőt és egykori barátait kötötte össze. Amiben a többieket is képviselő Mészáros Béla azt hányja a szemére (Al Pacino szerepében): régen is hülye voltál, de azt tudtuk szeretni, mert őszinte és hiteles volt. Most meg ezt a lila maszlagot használod arra, hogy pénzt keress – bocs, de ehhez már nem tudok asszisztálni.

Fenyőhöz (Robert de Nirónak álcázva) persze nem jut el a fájdalom, a düh, a tehetetlenség – ő megingathatatlanul tetszeleg a mindenki felett álló spirituális lény szerepében. Ezen a ponton lehetett volna valami komolyabb, mélyebb irányba fordulni, kinek-kinek a saját személyes élményét/küzdelmét feltárni, hiszen, ha egy társaságban valaki ilyen drasztikus változáson megy keresztül, ahhoz mindenkinek van egyéni viszonyulása, saját története arról, meddig tudott vele őszintén kommunikálni, és mikor adta fel. 

Mert úgy tűnik, végül is feladták mindannyian – és nem csak ők. Fenyőt a spiritualitás elég magányos pozícióba kényszeríthette. Sokan fordultak el tőle a legszűkebb környezetéből, és mindannyian ugyanazért: mert hamisnak és önzőnek látják ezt a „szerepet”.

Szerepnek látják, amit képtelen levetni. És ha az előadásból próbálunk következtetni arra, mi okozhatta a törést, amiért belemenekült, akkor az autóbalesetet – amire Fenyő általában hivatkozik – inkább csak ürügynek tekinthetjük. A valódi törést az okozta, hogy egész közel került a hollywoodi karrierhez, mégis elveszítette az esélyt – és ezt sosem bocsájtotta meg. Hogy kinek, az már más kérdés. 

Hiszen sosem tett fel rá mindent, nem költözött ki évekre, mint mások (Dobó Kata, Kamarás Iván vagy Ubrankovics Júlia), hogy új esélyért küzdjön, viszont itthon mindent megkapott utána, amit egy magyar színész remélhet: szerződésajánlatot a Katonából, filmek főszerepeit. De azon a hollywoodi sztorin, ami olyan volt, mint egy mézesmadzag, amit elhúztak az orra előtt, nem tudta magát túltenni. Onnantól oda helyezte magát, ahhoz mért mindent. 

Az előadásból egy súlyosan nárcisztikus, személyiségzavaros figura képe rajzolódik ki előttünk, akinek nincs reális önképe. Hogy ez mennyire igaz Fenyőre, nem tudhatjuk.

Még abban sem lehetünk biztosak, hogy az AlkalMáté erre akarta az estét kihegyezni – de végül így sikerült. Ha jól tudom, Fenyő Iván egy darabig konzultált velük a próbák során, nagyjából tudta, mi kerül színre. Ennél jobban azonban nem akart belefolyni, pedig mennyivel erősebb lett volna minden, ha az arcával vállalja és árnyalja a képet. „The artist is present” (azaz: "A művész jelen van") – hirdette Marina Abramovic, és az AlkalMáté sikerének is ez a kulcsa.  

Mindemellett természetesen jókat nevettünk, főleg akkor, amikor valaki zseniálisan parodizált, például Czukor Balázs Fenyőt, Dömötör András Máté Gábort, vagy a fél osztály egy vízilabda mérkőzést. És az előadást átszövő zenés betétek is kiválóak, sok esetben ugyanolyan erős hatást váltottak ki, mint a jelenetek – például az, amelyikben Jordán Adél Fenyő saját könyvéből származó sorait énekli meg. 

A művészvilágban a nárcizmus bocsánatos bűn, sokan szerelmesek magukba. Igazán nem ok arra, hogy valaki elveszítse a barátait, alkotótársait. Ami megbocsájthatatlan, az az, ha valaki a tévedhetetlenség és a morális felsőbbrendűség álarcát ölti magára, ha többnek hiszi magát bárkinél, miközben képtelen másokra odafigyelni, képtelen még a párbeszédre is. Talán ezért lett ez az előadás ilyen „majdnem jó”: egy félbemaradt, útközben feladott kísérlet volt a szembenézésre. 

Gyárfás Dorka

Képek: Dömölky Dániel