–

Éppen távozik egy nő a darabnak otthont adó teremből, tétova gesztusokat tesz

Kijön egy asszisztensnő is, hogy elmondja, mi vár rám odabent: ha bemegyek, azonnal kezdődik az előadás. Csináljak, amit akarok, nem muszáj reagálnom Alexis, a színész mondataira. Egyebekben érezzem jól magam, szórakozzak.

2000-ben alakult, tehát mostanra a nagykorúságig jutott a Scallabouche Színház Budapesten –

a magyar-angol társulat célja kezdettől olyan színpadi produkciók létrehozása volt, ahol a való élet örömeit és veszélyeit idézik meg a színpadon, legyen ez bármily felkavaró mind a színész, mind a közönség számára.

Az improvizációra építenek, a pillanat kihívásaira válaszolnak. A mai estén Alexis Latham színész-rendező, az előadás létrehozója lesz a partnerem. Vagy én az övé. Előző este mindenféléken pörög az agyam, főleg olyasmiken, hogy akkor hogy is legyen ez a dolog, dögösbe’ menjek-e, vagy legyek szürke nyúl, melyiket érti félre egy férfi? Egyáltalán: nőként kezel majd? Vagy csak nézőként? Nyilván keresztül fogok esni a saját lábamon, úgy parázok majd. Vadidegen férfiak nem szoktak nekem csak úgy vallomásokat tenni.

Az ajtó mögött puritán fekete tér fogad

Középen csővázas keret, asztal, két szék, az asztalon két pohár víz. Őszes, de fiatalos pasi fürkész a tekintetével, köszönök, leülünk az asztal két végére. Talán csak két szemvillanásnyi ideig tanulmányoz, aztán belekezd.

„El akarok mondani neked valamit. Illetve el kell mondanom. Régen történt, de nagyon is jelen van. Tudnod kell.”

Nézek rá, valószínűleg elég ostobán, nem emlékszem, hogyan kapcsolódhatnék ehhez a vadidegen emberhez, és ő mit tudhat rólam, amihez neki is, nekem is közöm van. Mindegy, iszom egy kis vizet, és elhatározom, csak azért sem fogok reagálni, engem ilyen könnyedén nem kap meg ez a történet.

Az egynézős darab alapja egy történetkezdemény a rendszerváltás előtti évekből, az első percben nyilván mindenki ezt kapja. Alexis hozzám intézett sztorija az, hogy elkapták az utcán, Budapesten, és betuszkolták egy teherautóba, nagyon fenyegető helyzet volt. Ismeretlen emberek tettek elé papírokat, nevekkel. „És az egyik listán rajta volt a te neved is” – néz rám ekkor szomorúan Alexis.

Őszinte a tekintete

Oké, szóval nem lesz itt szó romantikus férfi-nő viszonyról, kapok az arcomba egy adag történelmet egy mesével, hogy elárultattam, és évekig külföldön kellett bujkálnom. Még mindig nem tudom eldönteni, beszálljak-e a játékba vagy sem.

Annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, az egész csak fikció, hirtelen elönt valami düh.

„Szóval feljelentett engem ez a mocsok” – gondolom magamban. Húsz percig némán ültem előtte, és hallgattam, de most kinyitom a számat: „Mert egy gyáva, szar alak vagy!”

Alexis Latham

Jézusom, mit csinálok én itt?

Üvöltözöm egy szegény, jobb sorsra érdemes angol színésszel. Lehet, hogy mások még fel is pofozzák? Én a pohár vízzel szeretném végiglocsolni a nett kis ingét. Mindegy, most már nyakig vagyunk a helyzetben, nem lehet innen csak úgy érzelmileg kihátrálni. Alexis mindenesetre nem esik ki a szerepéből, azt mondja, úgy érzi, az „akkori” viselkedése magyarázatra szorul. S emiatt muszáj nekem tennie egy megbánó beismerést. Egy vallomást. Alexis elég jól beszél magyarul, de néha átvált az anyanyelvére, e ponton például felolvas egy szívhez szóló levelet angolul.

Érdekesen megfogalmazott írás, mint a régi politikai titkosírások: ha akarod, szerelmes üzenet, ha, akarod, nem. Vagy akár bármi más is lehet. Ügyes.

Érzem, hogy végzetesen bevonódtam ebbe a sztoriba, hogy egyszerre taszít és tart fogva. Már belementem a játékba. Mint néző, mindenképpen – de kicsit úgy is, mint egy másik ember, akivel talán tényleg megtörténtek ezek a dolgok. „Miért nem kerestél meg, miért nem jöttél értem?” – kiabálom. „Nem gondoltad, hogy mit éltem át ez alatt az évek alatt, idegenben?”

Alexis válaszai, miszerint „félt”, végképp feldühítenek. Most már csak valahogy le akarom zárni ezt a helyzetet, és örökre elbúcsúzni. Mert azt világosan érzem, hogy én ennek az embernek nem tudok megbocsájtani. Újra bezárulok, hátradőlök, keresztbe fonom a karom.

– Akkor, tehát, ennyi volt – mondja Alexis szomorúan.

– Igen, ennyi. Sajnálom.

– Akkor ég veled.

Ahogy a bűnbánó Alexis mögött becsukódik az ajtó, dühöt és szomorúságot érzek

Hogy lehetek ilyen hülye? Miért nem tudok megbocsájtani? Miért nem kiabáltam utána, hogy „ne menj még, gyere vissza”? Igenis meg kellett volna ölelnem ezt a férfit, fel kellett volna oldoznom ennyi év után. De a hirtelen rám zuhanó magány és csönd gyorsan visszazökkent a valóságba: ez csak egy szerep volt, és vége az előadásnak.

Alexis és az asszisztens visszajönnek, hogy megbeszéljük, mi is történt az elmúlt 50 percben. Mert bár az átlagos időtartam 30 perc, mi, a két ismeretlen majdnem egy óráig kínlódtunk a magunk lelki bunkerében a fennálló helyzettel. Azzal, hogy megfejtsük: mi lesz, ha felbukkannak ilyen és hasonló jellemző sztorik a közös múltból?

Ahány néző, annyi reakció – van, aki semmit sem tud kezdeni az egésszel, és kimegy némán, ahogyan jött.

Megemlítem a vizet, Alexis azt mondja, rá kellett volna öntenem, hiszen a lényeg, hogy a néző ne fogja vissza magát, adja ki az érzelmeit. Jó, legközelebb majd kiadom.

Elköszönéskor az jár a fejemben, hogy jó ideig eltart majd, mire mindent helyre teszek magamban erről az estéről.

A darabot havonta néhányszor játssza a Schallabouche színésze, igény szerint magyarul vagy angolul. Odakint a kanapén újabb jelentkező ül: fiatal, csinos lány buja, vörös hajzuhataggal. Vajon mi lesz az ő története?

Kocsis Noémi

Képek: Jurányi Ház