„Egy kép, hiába írom alá, műalkotássá csak emberszívekben válik” – 22 éve halt meg Szász Endre

–

Aki népszerű a közönség körében, azt nem fogadja be a szakma?

Szász Endre kultikus figurának számított a ’80-as években, amikor én kamasz voltam. Már akkor is nehezen tudtam eldönteni, hogy tetszenek-e a képei, vagy sem, és azóta sem sikerült ezzel kapcsolatban határozott állást foglalnom, mégis nagyon kíváncsi voltam rendhagyó életútjára: a külföldi szakmai körökben sokkal elfogadottabb volt, mint a hazai művészettörténészek között, de a közönség itt is, ott is rajongott a művészetéért.

És akiért ennyire rajong a közönség, ráadásul vagyont is szerez, azt gyanakodva figyelik a kritikusok.

Legalábbis itthon. Valamiért nagyon élénken él bennünk a szegény, éhező, számkivetett művész mítosza, akinek műveit sokszor akkor sem kérdőjelezzük meg, ha amúgy volna rá okunk. Szász Endre azonban csöppet sem felelt meg ennek az ideálnak. 

Azt sem mondhatnánk rá, hogy a népszerűségért cserébe „aprópénzre váltotta” a művészetét, hiszen mesésen meggazdagodott belőle. Tény, hogy rengeteget szerepelt, és ontotta magából jól felismerhető képeit, amiket előszeretettel hamisítottak a pályatársak. A nyolcvanas években a szürrealista és misztikus elemekkel átszőtt, ugyanakkor klasszikus technikájú festészete mindenki mástól megkülönböztette a magyar művészeti életben. Sokan rajongtak egyedi, különc stílusáért, mások viszont szkeptikusak voltak a „világsiker” és a szokatlan személyisége miatt.

„Szarok a halhatatlanságra, meg a képeimre is!”

Elég keresetlenül beszélt egyébként mindenről, így a művészetéről is. Ezt az alcímet például az egyik televíziós interjújából idéztem.

Még egészen kicsi volt, amikor apja egyik barátját, Frank Ferencet látta rajzolni, őt pedig már akkor is elbűvölték a vonalakból született képek. Hároméves kora körül volt egy agyhártyagyulladása, és miután felépült belőle, „valami történt a fejében”. Egyre intenzívebben kezdett a rajz iránt érdeklődni. Így mesélt a kezdetekről egy másik interjúban: „És akkor lerajzolt engem a Feri, most is emlékszem arra a nagyon jó rajzra. És emlékszem a csodálkozásra, hogy a fél arcom árnyékban volt, és nem is látszik a szemem, mégis néz.”

Ettől kezdve pedig rendszeresen és megszállottan rajzolt.

„Ügyesen csináltam ahhoz képest, hogy gyerek voltam. Lerajzoltam a nagymamát, a nagypapát, a tyúkokat, a ház oldalát, a körtefát, amit láttam, mindent: a csillárt, a széket… és ezt azóta se hagytam abba.”

„Nehezen kezelhető gyerek voltam”

Orvos apja nem vetette meg az alkoholt, és ilyenkor durván bánt a fiával. A másik erős ütközőpont az volt közöttük, hogy az apja semmire nem tartotta a művészetet: „Te hülye vagy, levesért akarsz dolgozni?” – kérdezte tőle. Inkább azt akarta, hogy a fiából is orvos legyen, ám Szász Endre semmiféle hajlandóságot nem mutatott erre. 

„Azt mondta az öregem, »akkor leveszem rólad a kezem«. Kérdeztem, hogy el is költözhetek? Mondta, hogy igen. Ő azt gondolta, hogy a tékozló fiú majd visszatér, ha éhes lesz meg fázik, mert nehezen kezelhető gyerek voltam.”

Tehát Szász Endre egész élete egy nagy vállalkozás volt, mert 14 éves korától a saját lábán kellett állnia. Már kamaszként volt egy önálló kiállítása:

„Úgyhogy eladtam a rajzaimat. Ha el akarom adni, akkor meg kell tisztességesen csinálni, hogy legyen pofám pénzt kérni érte. Úgyhogy ez a megbízásos rendszer, amitől minden festő irtózik, nem egy rossz dolog. Egybe nem szabad a megbízót beleszólni hagyni, hogy mit fessek.”

„A börtönben is rajzoltam, amikor Rákosi pajtás becsukott”

Az erdélyi gyökerek és a kortársak, mint például Koós Károly barátsága, és volt osztályfőnöke széles körű műveltsége, az íróként is kitűnő Molter Károly, megadták neki azt a magas szintű kultúrát és erkölcsiséget, amit aztán egész életében képviselt, és soha nem akart elfelejteni. „Ezek rengeteget segítenek nekem abban, hogy foglalkozásomnak megfelelően szeretni tudjam az embereket” – mondta a már említett interjúban.

1946-ban Budapesten, Szőnyi István növendékeként folytatta tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, de az akkoriban kötelező ideológiai nevelés elvette a kedvét a tanulástól: „A főiskolát hamar otthagytam, semmi értelme nem volt, mert a marxista tanulókörben nem akartam részt venni. Én már korábban megtanultam az elméletét, még gimnáziumban, és nem akartam, hogy engem egy négy elemit végzett pali tanítson a marxizmusra. Ott már festésről szó se volt, csak politizálásról” – mesélte.

1950-ben aztán tiltott fegyverrejtegetésért, koholt vádak alapján, tíz év börtönre ítélték. Egy rozsdás, működésképtelen régi fegyver volt a birtokában, emiatt valaki feljelentette. A koncepciós per eléggé megviselte Szász Endrét, de később azt mondta, hogy rengeteg tapasztalattal lett gazdagabb az alatt a másfél év alatt, és mivel hagyták, hogy alkosson, ezért a művészi fejlődését sem hátráltatta ez az időszak. Végül szívbetegségére tekintettel, sokkal hamarabb kiengedték, sőt gyógyulása után állást vállalhatott a Nemzeti Dekorációs Vállalatnál grafikusként.

Állítása szerint mintegy hatszáz könyvet illusztrált tíz év leforgása alatt. Bár sokan kritizálták a mennyiség miatt, de kétségtelen, hogy senki nem ért el olyan nemzetközi sikert az illusztrációival, mint ő.

„Egy kép, hiába írom alá, műalkotássá csak emberszívekben válik”

Olyannyira rehabilitálta a rendszer, hogy 1965-ben még Munkácsy-díjat is kapott. A hatvanas években a Filmgyárban dolgozott, többek között az 1968-as Egri csillagok díszlet- és látványtervezője is ő volt. Népszerűségét erősen megalapozta, hogy az akkoriban nagyon divatosnak számító Medicor naptárak az ő szürrealisztikus festményeivel jelentek meg.

Ezeket a képeket sokan bekeretezték, és szinte minden háztartásban Szász Endre „reprodukciói” díszítették a falakat.

De lemezborítókat is tervezett, például az Omega 1970-es Éjszakai országúton című lemezét is, ami szerintem még most, több mint ötven később is nagyon izgalmas vizuálisan. Simán kiállta az idő próbáját, hiszen nagyon mély gyökerekből táplálkozik: „Az én szürrealizmusom a népdalokból ered, nevezetesen a hegyi emberek népdalaiból. […] A hegyi ember nem lát keresztül a sötét erdőn. Benn a rengetegben homályt tapasztal, különös gyökereket lát, misztikum lengi körül, és nem látja azt, ami a hegy mögött van. Ezért kitalálja, és olyankor képekben fantáziál. A Hargita‑erdei ember képek révén jeleníti meg az érzékeivel meg nem tapasztalt titokzatosságot. Jelképeket használ. A szimbolika pedig a szürrealizmus teremtője” – olvasható egy korábbi nyilatkozata a miskolcigaleria.eu oldalán.

Bár egyre ismertebb és elismertebb lett itthon, főként a nagyközönség körében, mégsem érezte igazán jól magát.

„Kimenni az azt jelentette, hogy idegen közegben mérem magam”

Úgy gondolta, hogy itthon a szocializmus helyett sikerült egy „harmadrendű feudalizmust” felépíteni, és ezzel kapcsolatban sajnos olyannyira igaza volt, hogy hiába volt azóta rendszerváltás, mára újra visszacsúsztunk ebbe az állapotba.

„Nekem a Nyugat arra volt jó, mert itthon nagyon zavarosak voltak az értékítéletek, itt annyi minden befolyásolta, hogy te mit érsz: politika, barátság, szesztestvérség… a végén már nem tudja az ember, hogy mit ér. Hát azért sejtettem. De kimenni az azt jelentette, hogy idegen közegben mérem magam, és megismerek egy csomó új dolgot” – mondta egy interjúban.

1970-től Torontóban, majd az Egyesült Államokban Los Angelesben élt, méghozzá a magyar állam engedélyével.

A nulláról építette föl magát, és pillanatok alatt nagyon ismert, divatos festővé vált.

1974-ben Torontóból áttette a székhelyét Los Angelesbe: „Játszottam egy nagyon jót, mert Amerika engem váratlanul pofon csapott a dollárral, de elég szép minőségben. Megpróbáltam, hogy milyen milliomosnak lenni. Nagyon hamar meg lehet unni, három év alatt meguntam. Először tipikus újgazdag voltam, minden sz… vacakot összevásároltam, ami cserregett, berregett, fénylett és selymes volt. Aztán később egy zoknit nem vesz magának az ember, mert azt is megunja” – mesélte hazatérése után.

Salvador Dalíval is jó barátságot kötött – a vele való kapcsolatáról ebben a videóban beszélt: „Olyan volt, mint egy gyerek, mindig hallgatózott, és marha rendes volt a kollégákkal” – mondta.

Olyannyira ismertté vált, hogy 1974-ben még a Fehér Ház is rendelt tőle egy monumentális alkotást. Járta a világot, és mindenhol özönlöttek a kiállítására az emberek Alaszkától Kínáig, Afrikától Mexikóig.

„Európai szellemiséggel nem lehet Amerikában élni”

Végül 1980-ban megcsömörlött a kinti élettől, és azt mondta: „Amerikából haza kellett jöjjek, mert túlságosan problémátlan volt ott nekem az élet. Én ott befutottam, nagyon könnyű volt ott élni, és annyira problémátlan volt, hogy abból nem születhet kép. Itthon viszont van probléma, itt lehet képet csinálni.”

Pedig valóban mesés élete volt, még leopárdjai is voltak és egy ocelotot is tartott:

„Volt két krokodilom, az egyiket úgy hívták, hogy Kalucsni, a másikat meg úgy, hogy Kamásli”

– mesélte ugyanitt. Itthon aztán belevetette magát az új kihívásokba. Nem lehetett nagyon egyszerű új életet kezdeni, de azt vallotta: „Nekem kell a harc, kell hogy erőfeszítéseket tegyek, hogy ahhoz a stanadardhoz, amit magamnak kijelöltem, tartani tudjam.”

Bevallom, elég ellentétes érzésekkel kezdtem el ezt a cikket, de minél mélyebbre ástam a róla szóló forrásokban, annál közelebb került a szívemhez Szász Endre. Nem feltétlenül a művei, hanem ő maga.

Különösen akkor fordult meg bennem ez a szkepticizmus, amikor azt az elég kevés televíziós interjút is megtaláltam, ami vele készült. E néhány mondata volt nálam a fordulópont: „Amit megfestettem, az olyan, mint egy gyerek, éli a saját életét. Nem érdekel. Jó képet nem lehet festeni. Én még eddig nem festettem. Remélem, hogy holnap igen. … Amikor aláírsz, az egy tragikus pillanat, mert elismered, hogy nem tudsz többet, csak ennyit… Mert az érzés, amit bele akarsz rakni, az extázis, hogy találkoztam a lényeggel, és ezt el akarom neked mondani, az nem sikerül. Maximum 50 százalékban.”

Ebből kiderült számomra, hogy ez a vad alkotói vágy abból a gyermeki kíváncsiságból táplálkozik, amit a hároméves kis Bandi érzett, amikor meglátta a magáról készült portrét. Azt az érzést szerette volna átadni minden egyes művével, hogy mi is lássuk, amit ő keres: a lényeget.

Megalkuvás nélküli személyiségét szintén jól jelzi ez a mondat: „Sok segget ki kellett volna nyalnom ahhoz, hogy több díjat kapjak itthon, de nem voltam hajlandó rá, mert nem vagyok tőle jobb festő” – hangzott el ebben az interjúban. 

„Nekem nem jelent különbséget, hogy Tiszalucon vagy Párizsban állítok ki”

Amikor hazatért, 1980-ban, körülzsongták azok, akik miatt egykor elment, hiszen kevés olyan művészünk akadt, akinek a művészete nem is egyszerűen csak valutát, hanem egyenesen dollárt hozott volna az országnak.

Csodálatos ez a korabeli Filmhíradó is, amely a Csók Galériában rendezett kiállításán készült. A művész ekkoriban kezdett Hollóházán porcelánokat tervezni, és egy fiatal csapatot szervezett maga köré. Azt remélték a szokatlan projekttől, hogy külföldi befektetők is érdeklődnek majd a magyar porcelángyártás iránt, ha azokat Szász Endre képei díszítik. Még ma is rengeteg ilyen termék van a piacon. Vázák, falitányérok és a bonbonierek ezrei készültek az ő tervei alapján.

„Végül a siker és a remélt magas bevételek helyett viták és tetemes adóságok jelezték a gyár és Szász Endre együttműködésének végét”

– olvasható ebben a dokumentumban. 

Az első ilyen közös együttműködés tehát nem járt sikerrel, de Szász Endre végre rátalált élete társára, a nála 37 évvel fiatalabb Hajdu Katalinra, aki kezdő képzőművészként részt vett ebben a projektben, és aki az utolsó húsz évében végre megadta neki életében és még halála után is azt a figyelmet, amit az előző házasságaiban – Szász szerint – nem kapott meg.

Lula asszonyról, Szász Endre korábbi, finoman szólva is excentrikus feleségéről nehéz olyan forrást találni, ami nem a botrányairól szól, talán Borbás Marcsi Buké című műsorának részlete a kivétel, de a belőle idézett mondat Lulától elég beszédes: „Salvador Dalí nagyobb bohóc volt, mint én.”

„De szívvel szépen meg lehet halni”

Szász Endre sokat kínlódott a szívével, főként éjszaka dolgozott, és közben folyamatosan dohányzott. Nyolc szívinfarktust élt túl, és a klinikai halál állapotában is volt nemegyszer, ahogy ezt ebben az interjúban elmesélte. Később őssejt-beültetést is végeztek nála, de nem vezetett eredményre. 

2003. augusztus 18-án, 77 éves korában szívelégtelenségben hunyt el Mosdóson a szívszanatóriumban.

Én ezt a tőle hallott idézetet viszem magammal: „Arról van szó, hogy tehetségem van, azzal születtem, öreg lelke van az embernek. Emlékképeket örököltem. Nagyon régre visszahúzódó történelmi emlékképeim vannak, mert a nagyapám nagyapja se itta el az agyát, itt van minden a fejemben, és ezért könnyen meglátom a lényeget. Mert a lényeg mindig ismétlődik, és hangosan szól a fejemben. A lényegtelen dolgok lekopnak.

A lényeg az a dolog, ami szerint forog körbe ez az egész kracni.”

„Ez az egész kracni” immár 22 éve forog tovább nélküle, de erős karaktere és jellegzetes művei itt élnek bennünk tovább.

Both Gabi