–

Pályáját újságíróként kezdte, és magát élete végéig újságírónak vallotta

Úgy tartotta: az irodalom soha nem veheti fel a versenyt a valósággal, az ugyanis mindig jóval váratlanabb és meglepőbb – minden írói igyekezet ellenére. Sokat merített hát belőle, a Szerelem a kolera idején című regénye alapjául például a szülei megismerkedése és saját folyami utazásai szolgáltak. Csakúgy, mint riportjaiban, regényeiben is odafigyelt még a legjelentéktelenebbnek tűnő részletekre is. Egy korábbi interjúban úgy nyilatkozott, hogy akkor volt életében a legboldogabb, amikor épp a már említett könyvét írta, bár világszerte rajongásig szeretett karaktereit ő maga kevésbé szívelte. „Nem igazán kedvelem, úgy gondolom, nagyon önző – mint minden férfi” – mondta Florentino Arizáról. De Fermina Dazát sem kímélte: őt túlságosan burzsoának találta, akit megváltoztatott a házasság. De nemcsak a művei, hanem az élete is tele volt váratlan, szinte meseszerű fordulatokkal, történetekkel. 

A nagy történetmesélőről így annyi anekdota szól, hogy azokból is kijönne egy-egy regény

Különleges írói nyelvezetéről például azt tartják, hogy nagyanyja mással összehasonlíthatatlan, a valóságot a képzelettel ötvöző beszédmódja inspirálta, amely ugyanazzal a természetességgel szólt a legújabb hírekről, mint a valóságtól elrugaszkodott álmokról és babonákról. Egyik legismertebb regénye, a Száz év magány is ezen a nyelven, az úgynevezett mágikus realizmus stílusában elevenedett meg.

Két évig dolgozott rajta, a legenda szerint naponta hatvan szál cigarettát szívott el írás közben, és szinte fel sem állt az íróasztala mögül. Csak esténként tartott szünetet, amikor novellista barátjával, Alvaro Mutisszal találkozott egy bárban, és mindennap elmesélte neki, hol tart éppen a történetben.

Az anekdota szerint – amely Márquez nagy képzelőerejét hivatott alátámasztani – Mutis lenyűgözőnek találta azt, és lelkesen híresztelte mindenkinek, milyen nagyszabású művön dolgozik éppen Gabo, de amikor 1967-ben kézbe vette a kész regényt, megdöbbenve tapasztalta, hogy annak semmi köze a történethez, amit a kocsmában hallott. De ne szaladjunk ennyire előre!

Mire ugyanis Márquez befejezte regényét, a családi kassza jócskán leapadt

Az egyetlen kenyérkereső ez alatt az időszak alatt a felesége volt, így mindketten izgatottan várták, mi lesz a kiadó reakciója a kéziratra. Csakhogy anyagi tartalékaiknak már annyira a végén jártak, hogy arra sem volt pénzük, hogy teljes egészében postázzák a több száz oldalas művet.

Úgy döntöttek hát, csak a felét küldik el, és ha a kiadónak felkelti az érdeklődését, akkor a másik felét is postára adják. Néhány hét múlva meg is érkezett a kiadó előlege egy izgatott levéllel, hogy tűkön ülve várják, hogy elolvashassák a történet elejét – mint kiderült ugyanis, a Márquez házaspár tévedésből a második felét postázta az írásnak,

ami egyébként óriási nemzetközi sikert hozott neki, és lényegében elindította őt a Nobel-díj felé vezető úton. A díjat 1982-ben nyerte el, ám félt átvenni. Márquez ugyanis csaknem ugyanolyan babonás volt, mint a regényei főszereplői, így állítólag rettegett attól, hogy a díj átvétele utáni hét éven belül meghal, mint korábban jó néhányan. Mielőtt azonban lemondta volna a díjátadó ceremónián való részvételt, rájött, hogy a balszerencsét valószínűleg a fekete frakk idézheti elő, ezért az akadémia engedélyét kérte ahhoz, hogy a karibi térség tradicionális fehér ünnepi öltözékében vehesse át a díjat.

Talán tényleg így sikerült kicseleznie a balszerencsét, ki tudja, mindenesetre igaz, hogy még jó néhány évtized adatott neki a földön, Márquez ugyanis 2014. április 17-én, 87 éves korában halt meg. A sors kegyetlen játékának tulajdoníthatóan azonban halála előtt súlyos demenciában szenvedett, így elvesztette képzelőerejét – ami korábban nem ismert határt –, emlékeit. Ránk hagyta azonban mesteri műveit, amelyek mindannyiunknak hasznos útravalóul szolgálhatnak. Íme, néhány számunkra fontos gondolat belőlük: 

Forrás: ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images / Ulf Andersen

Filákovity Radojka