„Úgy nőttem fel, hogy gyűlöltem a testemet”

–

2019-ben láttam Lizzót fellépni a Glastonbury fesztiválon. Nem volt még nagyszínpados, amikor lekötötték a fellépését, vélhetően még inkább a feltörekvők közé sorolták, aki viszont a vájtfülűeket odavonzza majd a színpad elé. Mire elérkezett a koncert, annyian akarták látni Lizzót, hogy aki nem indult el idejében a helyszínre, az gyakorlatilag nem tudta megközelíteni a színpadot. Ez pedig több tízezer embert jelentett.

Manapság meghirdetett koncertjeire pillanatok alatt fogynak el a jegyek, Lizzo pedig ikonná vált: az önelfogadás, az önszeretet, a testpozitív hozzáállás és az egyenjogúsági törekvések ikonjává, akinek saját sorozata és fehérneműmárkája van, közben pedig Debussyt fuvolázik a Grammy-gála vörös szőnyegén.

Röviden: istennő. Hosszabban: az egyik legfontosabb dalszerző-előadó, aki az utóbbi években feltűnt a mainstream popzenében.

Amikor úgy érzed, feladod

Mindez persze nem azt jelenti, hogy Lizzo villámkarriert futott volna be: abban, hogy 2019-re beérett munkájának a gyümölcse, egy évtizednyi kőkemény tudatosság van – és rengeteg, rengeteg lemondás. A Love, Lizzo című dokumentumfilm egyrészt ezekre a nehéz időkre tekint vissza.

Például arra a hálaadásra, amit Lizzo a lepukkant Subarujában töltött (sokáig abban lakott), miután a karrierje miatt messzire költözött a családjától, otthagyta az iskolát, nem volt semmi pénze, és imádott édesapja is meghalt. Amikor majdnem feladta.

Vagy amikor végre hazatért volna, immár világsztárként Houstonba, a városba, amelyben saját bevallása szerint felnőtt (Detroitban született, de ide járt egyetemre) – ahelyett azonban, hogy az őt a kövérsége és bőrszíne miatt sokat bántó egykori iskolatársak előtt tündökölhetne, utolsó pillanatban a Covid miatt törlik a koncertet.

Ezekből a pillanatokból kiderül, hogy a színpadon sugárzó szenvedély a magánéletben is Lizzo sajátja: sír, elkeseredik, kétségbeesik, aztán összeszedi magát, és alkotni kezd. Aztán, amikor nem megy a dalszerzés, kiborul, és megkérdőjelezi önmagát és a művészetét. 

Melissa, az ember

Vannak nagyon szép pillanatai ennek a dokumentumfilmnek. Például, amikor egy szakítás másnapján Lizzo – akit közben igyekeznek sminkelni épp – Harry Styles Falling című számát rakatja be, és énekli sírva, s közben felkiált: „Baszki, honnan tudod, miben vagyok?! Hogy énekelheted pont azt, amit érzek?” 

Az, amit a film elején mond, miszerint a zene fizikailag is erős hatást vált ki belőle gyerekkora óta, itt nyer bizonyítást: egy fájdalomtól fuldokló nőt látunk, aki, miközben maga is a toplistákat uralja, bekapcsoltatja egyik pályatársa dalát, hogy teljesen elmerüljön benne.

A másik ilyen, amikor a tánckarával beszélget arról, mennyire lényeges, hogy mindannyian tisztában legyenek a show üzenetének jelentőségével. Lizzo a filmben elmagyarázza, hogy szándékosan úgy válogatta össze a tánckart, hogy abban hozzá hasonló testalkatú nők szerepeljenek – ők ugyanis mindenhol máshol hátrányt szenvednek.

Ebben a beszélgetésben hangoznak el a legmegrendítőbb mondatok a másfél órás játékidő alatt: a lányok sorolják azokat a megaláztatásokat, amelyeket a testszégyenítés és a rasszizmus miatt zúdítottak rájuk.

„Miért kellene összemennünk? Miért vagyok én túl nagy neked?”

Lizzo arra biztatja táncosait: nyugodtan foglaljanak el annyi helyet a világból, amennyit szeretnének. Nagyon elvont dolognak tűnik, ugyanakkor a filmet nézve elképesztően szemléletessé válik, milyen sok helyzetben találkozik a nem sztenderd konfekcióméretű ember azzal, hogy neki egyszerűen túl nagy a kiterjedése. Hogy neki nem járna ennyi hely. Mintha legalábbis valaki mástól venné el azt a szimpla létezésével.

Vagy amikor a Grammy-gálára készülve Lizzo azt kéri a menedzsmenttől, hogy szerződtessenek fekete balerinákat, akik nem vékony testalkatúak, nem felelnek meg a műfaj és a hagyomány diktálta sztenderdeknek. Mire a vonal túloldalán elhangzik az a döbbenetes kérdés:

„De azt, ugye, tudod, hogy a nagydarab fekete balett-táncos egy anomália?”

Ezek azok a részek, amelyek nyomán megérthetjük, miért fontos Lizzo munkássága. Az a rendkívüli hévvel vitt küldetés, amelynek célja, hogy végre senki ne érezze – de tényleg, a társadalom egyetlen marginalizált, lenézett vagy egyszerűen csak láthatatlannak tekintett csoportja se –, hogy össze kell zsugorodnia, meg kell húznia magát és minél kevesebb helyet kell foglalnia.

S hogy ebben Lizzo mennyire okos és tudatos, az tényleg bámulatos. Hogy azt is előre kitalálja, mekkora legyen a mosolyuk a vokalistáknak. Hogy okkal nyúl a berögzült kulturális kódokhoz (mint a balerinák vagy épp a komolyzene, amit a sztereotípiák szerint nem várnak egy fekete popsztártól). Ahogyan elmagyarázza a twerkelés gyökereit, hagyományait, fontosságát és létjogosultságát. Vagy, amikor a csapatával beszél, inkább tűnik prédikáló lelkipásztornak vagy polgárjogi aktivistának, mint popelőadónak.

És vannak egyéb, fehérekben nyilván fel sem merülő kérdéskörei is Lizzo eredményeinek, amelyekről szintén szól a film: hogy a hatalmas siker miként fordítja az afroamerikai közösség egyes tagjait is Lizzo ellen, aki szerintük „túl fehér” lett.

Iszonyatos érzés lehet, hiszen épp azért küzd, amire az apja is tanította, aki már pici korában elmesélte neki a fekete polgárjogi mozgalom fontos mozzanatait, és biztosra akart menni abban, hogy lánya mindig is büszkén vállalja önmagát és gyökereit. 

Kislány nagy hanggal

És persze megvannak a cuki részletek is: régi fotók, videók, azokból az időkből, amikor Lizzo még nem szólóban nyomta, amikor rappelt, hogy végre menőnek érezhesse magát (tegyük hozzá: nagyon durván tolta, de ez nyilván érezhető a jelenlegi szövegei ritmikáján is), vagy amikor az édesanyja idézi fel, milyen volt piciként Lizzo.

Nem meglepő: irtó hangos. Állandóan dumált, folyton hangoskodott, énekelt, dúdolt. És itt hangzik el a film (és nyilván Lizzo élete) egyik legfontosabb gondolata az anyjától:

„Sose mondtam neki, hogy fogja be, mert tudtam, hogy egyszer majd a hangját fogja használni.”

Isten áldja azokat, akik arra biztatnak, hogy foglaljunk el annyi teret a világban, amennyit csak szeretnénk – akár a hangunkkal, akár a viselkedésünkkel, akár a testünkkel. A film után mindenkinek világos lesz: Lizzo az ő védőszentjük.

Képek: HBO Max

Csepelyi Adrienn