Steiner Kristóf: Férfiaknál hol marad a testpozitív szemlélet?

–

„Nem zavar a szőröd?” – kérdezte tőlem egy férfi ismerős, miközben a tengerparton ejtőzve hátradőltem, és a kezemmel megtámasztottam a nyakam, szabadjára engedve a „rettegett” hónaljkutyát.

„Ha zavarna, nyilván nem lenne – engem sokkal jobban zavart, amikor néhány naponta szúrt, viszketett, fájt a serkenő szőr borotválás után. Meg aztán, megmondom őszintén, én szépnek találom a szőrt, mindenhol, mindenkin.” 

Eleinte kikerekedett szemmel, hüledezve nézett rám, majd érdeklődéssel és kíváncsisággal tekinthetett a testemre, mert végül így szólt:

„Tulajdonképpen nem tudom pontosan, miért borotválom… de lent is leszedem a szőrt. Ezt láttam a haveri körben, és valahogy berögzült, hogy biztos így szeretik a nők… elvégre ők is a kedvünkért szőrtelenítenek” – felelte. 

„Én pedig szívből remélem, hogy ez nem így van… vagy ha igen, akkor hiszem, hogy változik a világ.

Azt vallom, bárki lehet szőrös vagy szőrtelen, ha neki ez tetszik, de társadalmi elvárások mentén alakítani a testünkkel való viszonyunkat mindenképpen csapda.”

Nimi, a kedvesem helyeslően bólogatott. Amikor közel hat évvel ezelőtt megismerkedtünk, ő huszonnégy éves fiatal férfiként még meglehetősen fenn volt akadva azon, mit „kell” tennie azért, hogy elfogadott, befogadott legyen. 

Mert ilyen alapszabályok a valóságban egyáltalában nem léteznek – hiszen minden közösség, sőt, a közösségen belüli apróbb klikkek mást és mást várnak el. Általános megközelítés szerint a férfinak tilos túl piperkőcnek lennie, ugyanakkor természetesen „elhanyagolt” sem lehet, amit sokan extrém módon értelmeznek: én gyakorta kapom meg, hogy „lompos” vagyok a hosszú hajammal, ugyanakkor azt is, hogy túl sokat foglalkozom a külsőmmel – például, ha kifestem a körmöm vagy szempillaspirált használok.  

 

Elszakadva az általános elvárásoktól, amelyeknek meg kellene felelnünk nekünk, férfiaknak, mélyüljünk el egy percre a meleg közösség mércéiben. Ami engem illet, „macinak” túl vékony vagyok, és nincs elegendő szőröm, „twink”-nek (a ’90-es évek szlengjét feltámasztva „nyunyónak”) túl öreg és túl robusztus vagyok, edzőterembe nem járok, így a kigyúrt srácok véznának tartanak, a természet lágy ölén anyaszült meztelenül jógázó „radikális tündéreknek” (saját névválasztásuk, nem ironizálok) túl komformista, a metropoliszok menő klubjaiban partizó vagy a toronymagas irodaházakban karriert építő, öltönyös férfiaknak pedig túl hippi vagyok. És mindezt magasról, messziről, szívből-lélekből, mentálisan és totálisan leszarom, ugyanis semmiféle dobozt nem keresek, amibe tökéletesen passzolnék – mert az emberi lények nem IKEA-bútorok, amikből egyformákat gyártanak. Nimi azonban csak az utóbbi esztendők során szabadult meg a magára erőltetett kliséktől. 

Sosem felejtem el a napot, amikor hazaérve egy magyarországi Kristóf’s Kitchen turnéról Nimi elém állt, levetette a nadrágját, és megkérdezte: „Hogy tetszik?” Az én török és portugál felmenőkkel rendelkező, szépségesen kreol bőrű, majd’ fekete szemű szerelmem, akit tetőtől talpig szőr borított korábban, olyan csupasz volt, mint egy Ken baba, én pedig azon merengtem, hogyan mondjam meg neki anélkül, hogy megbántanám: ha neki ez jön be, áldásom rá, de ha miattam tette, inkább ne. 

A szőr kinőtt, az üzenet átment.

Azt hiszem, mindannyiunknak, akik emberi kapcsolatokat építünk – nem kizárólag romantikus viszonyokban – kötelességünk volna érzékenyen, de őszintén beszélgetni a testünkkel kapcsolatos fóbiáinkról, félelmeinkről és sztereotípiáinkról, másképpen, valós visszajelzés hiányában olyan emberekhez mérjünk majd magunkat, akik posztereken és reklámokban szereplő férfiak példáját követve öltözködnek és vetkőznek. 

A nők világában évek óta plakátok és kampányok foglalkoznak az önelfogadás és önértékelés népszerűsítésével, legyen szó a mára klasszikussá vált #RealBeauty kommunikációról, vagy Insta-influenszerek #InstagramVSReality posztjairól. A világ vezető női magazinjai váltottak valós, hétköznapi, elérhető testalkatot promotáló címoldalakra, elbúcsúzva az irreális nullás mérettől, és a tizenéves lányokat „bizniszvumen” gúnyába öltöztető divatkampányoktól. És mindez csodálatos!

De mi a helyzet velünk, fiúkkal? Mindannyian ismerjük a klasszikus mémet, mely szerint a hurkás hasú férfi, aki a tükör előtt fess body buildernek képzeli magát, míg a tökéletes testű nő magát nézegetve egy kikerekedett asszonyságot lát – és bár, mint általánosításra épülő geg mindez mókás, de a valóságban a férfiak nagyja épp olyan bizonytalan a külsejét illetően, mint a legtöbb nő. A különbség az, hogy a minket egyetlen cég reklámkampánya sem céloz meg azzal az üzenettel, hogy szeressük magunkat úgy, ahogy vagyunk. 

A Gilette-férfi domináns arcéle és duzzadó ádámcsutkája, a Marlboro Man sármosan szarkalábas, de azért nem túl ráncos tekintete, az új autók reklámjaiban megjelenő alfa-hímek, a gyöngyöző sört kortyoló urbánus hipszterek mind-mind azt üzenik nekünk: árasszuk magunkból a maszkulin energiát, de hogy mégis hogyan, hol lelhető fel a recept, mely megalkotja a se nem slampos, se nem pojáca pasit, azt senki sem tudhatja – hiszen

sok nőnek már az is túl „metroszexuális” cselekedet, ha egy férfi férfiaknak szóló magazinokat olvas… amelyek mellesleg egymás után tűntek el a süllyesztőben, épp azért, mert egy Magyar Férfi magától is tudja, hogyan „kell” férfinak lenni. Pedig dehogy tudja. 

Honnan tudná, ha senki sem szól neki: 

• öltözz úgy, ahogy jól érzed magad
• viselj olyan frizurát (pardon, „hajat”, hiszen a „frizura” szó „buzis), amilyen neked tetszik, hallgasd azt a zenét, nézd azokat a filmeket, amelyek személyesen hozzád, nem pedig A Férfiakhoz beszélnek
• merj beszélni arról, ami boldoggá, szomorúvá, szorongóvá, szabaddá tesz 
• és hidd el, lesz (legalább) egy nő, aki pontosan azért szeret majd beléd, mert ki mered mondani, te nem azonosítod a maszkulinitást a macsómentalitással. 

Amikor néhány hete egy esküvő privát séfjeiként meghívást kaptunk a férj legénybúcsújára és a feleség leánybúcsújára is, majd megtudtuk, hogy a lányok ünnepsége afféle transzcendentális meditáció lesz, melynek keretében anyaszült meztelenül kapcsolódnak a lelkükben lakó női istenséghez, végül a kanbulit választottuk… ahol minden szám végén mindenkinek be kellett dobni egy felest, egyéb pasis küldetések mellett. Hat órával később a vőlegény egy szál alsóban hempergett a fűben, míg a barátoknak vajjal kellett masszírozni őt. Másnap a medence partján heverészve arról beszéltünk a macskajajos násznéppel: 

vajon miért van az, hogy nekünk, férfiaknak egymás szívatására, otromba viccekre, játékokra, sportra vagy totális lerészegedésre van szükségünk ahhoz, hogy merjünk intim közelségbe kerülni önmagunkkal és más férfiakkal?

Ha a fentiek egyike vagy mindegyike megvan, egyszeriben semmi sem ciki, sőt a kínos figyelem arra vonatkozóan, hogy nehogy túl nyitottak legyünk, átfordul extrém ellentétbe: a koleszos farokverő versenyek, a kanos, közös pornónézés, egymás farkának és golyóinak felméregetése mind olyasmi, amire a nőknek nincs szükségük. Számukra, számotokra az intimitás sokkal magától értetődőbb – 

az érzékenység ugyanis nálatok erény, míg nálunk olyasmi, amit férfitársaink nagyja egyszerűen elnyom, vagy még rosszabb: kiröhög. 

Tudom, a női lét legalább ennyi teherrel, sztereotípiákkal való küzdelmekkel, a másik nem elvárásaival kapcsolatos bizonytalanságokról szól – de legalább beszéltek róla. Míg egy melltartóreklám megmutathatja: a baracktól a körtén és málnán át a görögdinnyéig minden mellforma szépséges, és a két kebel sosem lesz egyforma méretű, egyenesen elképzelhetetlen, hogy egy férfi visszaigazolást kapjon arról – főként nem egy fehérneműcégtől –, hogy a kovászos uborka, a cukkini, a banán, a padlizsán, mind-mind passzolhatnak egy szexi csomagba, ami pedig a zacsikat illeti, lehetnek bárhol a török mogyoró és a ringlószilva mérete közt, sőt, a bal lehet ilyen, míg a jobb olyan, zéró okunk van szégyenkezni. 

Nem vagyok Dirk Digler pornósztár méreteivel megáldva, de tökéletesen boldog vagyok pontosan azzal, amim van, és a párom sem panaszkodott soha, sőt. Így aztán bátran felhúzom a Speedómat, amikor úszni indulok, és őszintén szánom azokat, akik szerint a fecske azoknak való, akik óriáskígyót melengetnek a lábuk között. Sosem volt kockás a hasam, de ha melegem van, ledobom a pólómat, és nem takargatom a puha pocakot, amely mindenkin ott pöffeszkedik, aki nem behúzott hassal, megfeszített gerinccel üldögél. És – mint mondottam volt – eszemben sincs lézerrel, borotvával, epilátorral nekiesni a hónom aljának, mert az én személyes ízlésem és értékrendem szerint semmi okom nincs rá. 

Akinek nem tetszik, forduljon el. Akinek tetszik, nézze. Aki számára közömbös, észre se vegye. Nekem bármelyik megoldás remek. 

Ugyanis semmit sem azért teszek, veszek vagy viselek, hogy mások – férfiak, nők vagy bárki – kedvére tegyek, kielégítve az irányú igényeiket, hogy belepréselhessenek a szépségről, szexualitásról, és gendersztereotípiákról alkotott képükbe. Én olyan kép vagyok, amelyet senki, soha nem keretezhet be. Nem akarok bekerülni a Nemzeti Galériába, nem akarom, hogy szegre akasztva mutogassanak „ez egy tökéletes ecsetmunkával megalkotott mű, mely hűen reprezentálja A Férfit”, és nem célom, hogy licitáljanak rám. Hiszem, hogy így is lesz, aki megáll előttem, megcsodál, és azt mondja magában: szép, elgondolkodtató, autentikus. 

Nekem pedig ennyi több mint elég ahhoz, hogy férfinak érezzem magam. 

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak