Mit keres a kakas a pincében? – Csapatépítőn a WMN

–

Több csapatépítőn vettem már részt, és sokszor volt az az érzésem, hogy ez valójában egy alibi a bulizásra, és a közös élmények addig terjednek, hogy másnap mindenki próbálja vadul visszaidézni, mit csinált vagy nem csinált. Nem mondom, hogy ennek nincs meg a hangulata, de mi azért nem ilyen koncepcióval vágtunk neki a noszvaji Nomad Hotel & Glampingnek és a Thummerer Pincészetnek. Már csak azért sem, mert fontos feladataink voltak, ráadásul most találkoztunk először teljes csapatszinten a megelőző nehéz hét után.

Így igyekeztünk jól beosztani a két napot: dolgozni, pihenni, közös élményeket gyűjteni – úgy éreztük, szükség lesz erre a munícióra az elkövetkező időkben.

Ki kivel lesz egy szobában?

Némi kulisszatitkot azért szerintem elárulhatok: óriási szerveződés volt, hogy a WMN-csapat mely tagjai nyitottak arra, hogy közös szobában aludjanak és kik azok, akiket inkább elborzaszt a lehetőség, hogy osztozniuk kell mással – akár csak a fürdőszobán. Végül mindenki megtalálta a helyét.

Bár nem jártam minden szobában, néhányban azért igen (természetesen szigorúan „szakmai” érdeklődésből, ami azt jelenti kevésbé eufémisztikusan megfogalmazva, hogy újságíróként nagyon kíváncsi vagyok, ezért amit lehet, megnézek), és annyira jó élmény volt az egykaptafára berendezett szállodai szobák világában az, hogy a Nomad Hotelben mindegyik helyiség egy kicsit más, és hogy random folyósói beugrókban vannak hívogató kanapék, varázslatos kilátással. Az egész hotel olyan eklektikus, hogy egy idő után kifejezett koncepcióm volt, hogy minden kávét máshol ittam meg (elég sok kávét iszom), és mindegyik helyszín tökéletesnek bizonyult. 

Ember- és természetközeli családi vállalkozás

Mint később Balogh Barbara, az egyik tulajdonos elmeséléséből kiderült, ennek a zegzugosságnak az egész Nomad Hotel & Glamping születése az oka: először kempinget terveztek egy kis épülettel, majd a fogyasztói igényekhez alkalmazkodva egyre több épületrészt toldottak hozzá a szállodához. Később pedig a hagyományos kemping helyett jött az erdei glamping rész – ahová az egész csapat bármikor örömmel átcuccolt volna, ha a „Buborékok” vagy „Lépcső-házak” ne lettek volna mind foglaltak. 

A családi vállalkozás, amit Barbara szülei indítottak, és amit jelenleg ő visz két testvérével, folyamatosan alakul – ennek nyomai az épületeken is látszódnak, de azon is, hogy tényleg arra reagálnak, amit a helyzet és az igények hoznak. 

Ez olyan mértékig igaz, hogy ha a barackfák nem teremnek a klímaváltozás miatt, akkor fügefákat telepítenek – mert nemcsak szállást, hanem komplex élmény nyújtanak „tiszta” ételekkel – a komposztálás pedig szintén fontos része az egész koncepciónak.

Mindjárt az ételekről is ejtek szót, de előtte még hadd rajongjak egy kicsit azokért a szálláslehetőségekért, ahol tényleg teljesen természetközelben lehetünk: 

az erdő egy elkerített részén vannak Európa legnagyobb buborékházai. Ezek többhelyiséges, fürdős buborékok, amik felfelé teljesen átlátszók, vagyis szó szerint az erdő közepén, a szabad ég alatt érzed magad bennük. A különleges szellőzőrendszernek köszönhetően pedig még bent is erdei levegőt szívhatsz. 

Ezek mellett vannak erdei kabinok is, amelyeket lépcsőzetes kialakításuk miatt neveznek „Lépcső-házaknak”. Ezek az erdei részek felnőttbarátok, vagyis tényleg csöndet kínálnak – kivéve, ha egy csapat kíváncsi újságíró (mi) nézegeti végig pontról pontra őket. De közben láttunk egy fakopáncs családot is, még fióka is volt az egyik fán (köszi Csepelyi Adrienn, hogy felhívtad rájuk a figyelmünket). És megtudhattuk Barbarától, hogy az emberek eleinte nehezen állnak át a lassabb, természetközelibb életre, de aztán annyira belelendülnek, hogy akár a rohanó hétköznapokra is visznek el a tanulságaiból.

Azért dolgoztunk is

Sajnos nekünk az erdőillat belégzése után mennünk kellett vissza dolgozni, mert tényleg fontos feladatunk volt: arról ötleteltünk és beszélgettünk is kötetlenül, hogy 

milyen tartalmakkal készüljünk nektek az elkövetkező időszakban, milyen új irányok, formátumok férnek bele a WMN-be a közeli és a távolabbi jövőben. 

De egész más úgy dolgozni, hogy a különböző csapatok nem a szerkesztőség tereiben gyűlnek össze, hanem a medence mellett vagy éppen egy erdőre néző sarokban, egy csodálatos italt kortyolgatva és elképesztő nasikkal körülvéve. És ha már nasik: ebédet és reggelit is ettünk a hotelben, ebédre nagy közös tálakban kaptuk a húsos és vega fogásokat, és elárulom nektek, hogy közvetlen kollegám, D. Tóth András a főétel végén még körbejárt, hogy az összes tálról megszerezze az ottmaradt csirkét és gombát (nem volt sok). És ez csak azért durva, mert én szemben ültem vele, és láttam, hogy mennyit szedett először.

A WMN-csapat tagjai sok tekintetben hasonlóak, de nagy különbségek is vannak

Például abban, hogy míg néhányan a csapatépítő egyik kiemelkedő élményeként tartjuk számon, ahogy az úgynevezett Szafari-busszal – ami egy egyedi építésű jármű volt – megnéztük a Thummerer Pincészet szőlőföldjének egy részét, elég komoly hegymenetben, mások inkább csukott szemmel kapaszkodtak a hegyi autós kalandozáson... pedig a látvány elképesztő volt (lesz majd videó is, én a járműből félig kilógva hősiesen felvettem mindent).

A pincészetben megismerkedhettünk a pince történetével, megtapogathattuk a nemespenészes falakat, bepillanthattunk néhány munkafolyamatba és a szintén családi vállalkozás történetébe is.

A kaland egy borvacsorával ért véget, amelynek során

nyolc bort kóstoltunk, amihez négy fantasztikus fogást kínáltak, a kakasragu minden húsfogyasztó munkatárs abszolút kedvence lett, én azóta még álmodtam is, hogy kakasragut eszem (szóval itt üzenem, hogy örülnék a receptnek).

Bölcs belátásra vall, hogy a Szafari-busz hazafelé már más tempóval és útvonalon vitt bennünket, de mi azért még egy kicsit a hotelben is folytattuk a csapatépítést, koccintottunk néhány számunkra fontos dologra és igyekeztünk egymást is biztatni a jövőt illetően.

Amire mindannyira tudtunk őszinte és nagyon lelkes bizakodással tekinteni az a másnapi reggeli volt, ami be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. 

Evés után lefeküdtünk még egy kicsit pihenni ráfordultunk a napi ügymenetekre, mert az online sajtó akkor sem áll meg, ha a csapat közben Noszvajon épül, szóval szépen lassan visszaszivárogtunk a hétköznapi valóságba. 

És levontuk a következtetéseket: csodás helyszínen, ételek-italok között elsőre sokkal könnyebbnek tűnik a munka is, de aztán kiderül, hogy ez sajnos nem fenntartható hosszú távon, mert ha még ma is ott lennénk, akkor egy cikk sem készült volna el holnapra, mert mindenki az erdőben inspirálódna offline (vagy a kakasragu készítését lesné el éppen). Ti tudnátok ilyen helyen tartósan dolgozni?

Tóth Flóra