Pofára estem, hogy megmentsem magam

–

Sajgó lábbal ültem be Szegeden a Pick Arénában berendezett stúdióba, hogy Bánhidi Bencével és Mikler Rolanddal beszélgessek a Popfilter őszi minisorozatában. (Hazabeszélek, de szerintem hallgassátok meg az adást, a többi közt épp az alábbiak miatt is.)

Két nappal korábban Superman-pózban csapódtam a bitumenbe a Rózsa utcában, miközben épp a Bábszínházba igyekeztem.

Késésben voltam, pedig előtte mindent gondosan kiszámoltam, megterveztem az utamat a korábbi programom helyszínéről stb. Aztán persze semmilyen jármű nem akkor jött, amikor jönnie kellett volna, a taxitársaság meg feltette a kezét, amikor autót akartam rendelni, hogy idejében odaérjek az előadásra.

Így aztán – a színház jegypénztárával kétségbeesetten egyeztetve telefonon – sprinteltem az Andrássy útra. Miután bontottam a vonalat és zsebre dugtam a készüléket (tehát semmi sem vonta el a figyelmemet a közlekedésről), a másodperc törtrésze alatt botlottam meg, és taknyoltam egy hatalmasat. Felpattantam, dolgozott bennem az adrenalin, de már akkor éreztem, hogy a térdem jó nagyot kapott a betontól. A színházba végül odaértem, még ha rohanvást is, az meg már tényleg a családi legendáriumot gazdagítja majd, hogy csak az előadás után vettem észre, hogy az unokaöcsémnek, a darab egyik szereplőjének csomagolt mákos süti az eséskor kirepült a retikülömből, így aztán úgy voltam, mint az okos lány: hoztam is, nem is. Csak nekem még a lábam is sajgott.

Okkal esünk el?

Néhány héttel korábban fényes nappal, száraz úton, szintén lapos talpú cipőben sétáltam (tehát nem is rohantam) a Délinél, amikor egyszer csak eldőltem, mint egy darab fa. Nem túlzok: annyira rajzfilmesen sikerült elzakóznom, hogy a járókelők csak döbbenten figyeltek, fel sem ocsúdtak, mire felálltam.

Nem történt különösebb bajom egy ronda horzsoláson kívül a tenyeremen, ugyanakkor napokig gondolkodtam, hogy ez mégis mi a fene volt. Miért esik el valaki minden előjel nélkül, ha meg se botlik, le se zuhan a vércukra – és vajon kell-e ennek valamiféle jelentőséget tulajdonítanunk?

És most vissza a Pick Arénába: miközben ugyanis én lüktető térddel ültem a mikrofonnál, előttem a két sérült kézilabdázó meg arról beszélt, épp hányadik műtétjén van túl, és hogy bírja ezt mentálisan, Mikler Roland mondott egy nagyon érdekes és fontos dolgot:

ha nem akart volna mindenáron – jó profihoz illő módon – pályára lépni a fájdalmai ellenére is, gyógyszerek segítségével, akkor nem sérült volna meg súlyosabban, és nem jutottak volna el a műtétig.

A magyar válogatott kapusának nyilván jóval átfogóbb tapasztalata van a legkülönfélébb sérülések terén, mint nekem, úgyhogy elhiszem neki: a hőst játszani csak a legritkább esetben kifizetődő.

A tested azt mondja: pihenned kell

Visszavezettem a gondolatmenetet a saját életemre, és rájöttem: az első esésem idején extrém terhelés alatt dolgoztam, tulajdonképpen borítékolható volt, hogy előbb-utóbb kidőlök.

Az azonban engem is meglepett, hogy nem betegség formájában érkezett a figyelmeztetésem, hanem egy jókora esés képében mondta a sors (univerzum, jóisten, kinek hogy esik jól): figyi, ideje lassítanod.

A második zakózásom, azt hiszem, arra akart tanítani, hogy néha egyszerűen előfordul, hogy a legnagyobb jó szándékod ellenére sem vagy képes kontrollálni dolgokat. A menetrend, az időjárás, a váratlan események nem a te hatáskörödbe tartoznak. És muszáj puffert hagynod a mindennapjaidban a lehetséges felfordulásoknak. 

Ez másoknak talán teljesen magától értetődő, nem tudom. Én néhány évvel ezelőttig úgy éltem az életem, hogy a saját értékemet a teljesítményemtől, az elvégzett munkamennyiségtől tettem függővé. Az utóbbi időben elég sokat melóztam a határaim újrarajzolásán (nem is volt konfliktusmentes, annyit mondhatok), de időről időre még azért felbuzog bennem a zsigeri túlteljesítő, és olyankor ilyesfajta káosz szokott kialakulni.

Lassan két hete gyógyul a térdem, egyáltalán nem súlyos egyébként, csak hát kissé türelmetlenül tettem ki mindenféle külső hatásoknak, így aztán alaposan begyulladt. Szép kis memó: csak ne emberkedj olyan nagyon, Adrienn, különben újra felszakad.

Állj le, haver, mert baj lesz!

Kereken tíz éve egy nagyon hasonló turbulenciában küzdöttem, amikor a bal lábfejem egyszer csak fogta magát, és eltört. Nem túlzok: papucsban igyekeztem egyik szobából a másikba, amikor a küszöbre lépve reccsent egyet az egyik lábközépcsontom, és pákk, eltört. (Létező jelenség, fáradásos törésnek hívják, nézzetek utána nyugodtan.)

Azóta már a regényemben is megírtam, hogy mindez (tudniillik egy törött lábfej) nem tántoríthatott el attól, hogy elutazzam Lengyelországba, a futball-Eb-re – orvoshoz el se mentem, nehogy be akarja gipszelni, és eltiltson az utazástól.

Mondanom sem kell, pokolian szenvedtem az úton, róttam a macskaköves wrocławi utcákat a dagadt lábammal, és néha a sírás kerülgetett. Amikor hazaértem, már nem volt képem kórházba menni, így aztán „kifeküdtem” a dolgot: két hétig melóztam felpolcolt lábbal, és azt hittem, kicseleztem az anyatermészetet. 

Csakhogy amikor ebbéli örömömben nekiálltam a nagytakarításnak, akkorát vágódtam a nedves kövön, hogy istentelenül odacsaptam a lábam, és szó szerint óbégattam a fájdalomtól. A volt férjem ölben vitt be a kórházba, ahol fekvőgipszet kaptam, a teljes gyógyulás így hónapokig tartott.

Hát ennyit a hősködésről.

Amikor kis híján majdnem belehalsz

Jó lenne azt mondani, hogy a következő történet amolyan költői túlzásokra épül, de sajnos nem így van. Épp emiatt duplán szerencsésnek érzem magam, hogy még le tudom írni a sztorit, életem legfélelmetesebb esését, ami az utolsó utáni pillanatban meghiúsult. Vagy – nézőpont kérdése – mondhatjuk úgy is: életem legerőteljesebb figyelmeztetése volt ez, hogy talán nem kellene tönkretennem magam.

Életem első lakásfelújításáról egyszer valószínűleg írok majd egy abszurd drámát, legyen elég annyi, hogy két hónap helyett másfél év lett, és ami elromolhatott, az el is romlott (vagy lelépett, lehúzott, meg se jelent, átvert, meglopott stb.). Mivel egy idő után nem lehetett bírni, hogy nem haladnak a munkálatok, nekiálltam vakolni, glettelni stb.

Bámulatos, mi mindent tud az ember tanulni YouTube-videókból. Csak épp azt nem, hol húzza meg a határokat.

Vasárnap késő este a fűtetlen lakás tök üres, de már csempézett fürdőjében, amelynek plafonját próbálom éppen szép egyenesre kihúzni a glettvassal. A belmagasság 3,8 méter, és az ócska létra tetején állok, alig látok a kimerültségtől, az ujjaim jéghidegek. El akarom érni a túlsó sarkot, úgyhogy jó nagy ívben kinyújtózom – és ebben a pillanatban érzem, hogy a létra szépen kibillen az egyensúlyából, és lassan, de biztosan dőlni kezd. Körülöttem semmi más, csak csempe – ha leesem, tuti szétloccsan a fejem, és hiába próbálok megkapaszkodni a plafonban (semmi sincs, amit megfoghatnék az üres helyiségben), a kezem csúszkál a nedves glettanyagban.

Másodpercek telnek el, előttem lepereg, hogy most meg fogok halni (nem viccből, frankón ennek volt a legnagyobb esélye), míg végül sikerül visszalöknöm magam a szemközti falról, és megállítanom a létrát, majd olyan gyorsan lemászni róla, mintha soha fel se másztam volna rá.

Sosem fogom elfelejteni azt a jeges rémületet, azt a feltartóztathatatlan remegést, ami elfogott, amikor, immár a földön ülve, kiment az adrenalin hatása, és a testem átadta magát a gondolatnak: te itt most frankón majdnem meghaltál, haver.

Aznap már nem mentem vissza a létrára. A fürdőbe (noha a többi helyiséget becsülettel kigletteltem) álmennyezetet csináltattunk. Nem velem, mesteremberrel. Én pedig majdnem egy életre megtanultam a leckét: nincs az a pluszmunka, elismerés, elégtétel vagy pénz, amiért érdemes volna kockára tennem a testi-lelki egészségemet.

Jó, néha azért előjönnek a régi minták. Olyankor aztán jön egy-egy pofára esés, de kizárólag a saját érdekemben. És legalább nem egy létra tetejéről.

Nektek van ilyen emlékezetes esésetek, ami tanított valami hasonlót?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Bernine

Csepelyi Adrienn