Az irigykedés, a sóvárgás mindig rólunk szól, és végtelenül mérgező tud lenni

–

Szabó Anna Eszter/WMN: A filmben az egyik fő szál, hogy a Stork Natasa által játszott főszereplő egypetéjű ikerpár mindkét fele valahol a másik testvér élete után sóvárog. Vagy legalábbis aziránt, ami ezekből az életekből kifelé látszik. Mert, ugye a szomszéd fűje mindig zöldebb. Miért? Vajon miért a zöldebbet látjuk, és miért nem vesszük észre az abba a zöld fűbe belefektetett akár keserves munkát? Vagy miért nem merül fel, hogy az a „szép ződ gyep”, mondjuk, műfű?

Kazimir Ágnes: Talán azért, mert a saját értéket felismerni, elismerni, valós értékként megtanulni kezelni önzésnek tartjuk? A gyerekeknek is gyakran mondják, hogy „ne dicsekedj, ezt nem illik, várd meg, amíg más dicsér”.

Tehát eleve azt „nem illik” kirakni az ablakba, ha mi valamit leteszünk az asztalra. Így aztán azzal sem bírunk mit kezdeni, ha más, akár csak látszólagos sikerével szembesülünk.

A „szép ződ gyep” esetén mindegy, hogy mű vagy sem, ha egyszer tetszik, vágyunk rá. Nem a hozzá vezető útra, hanem a végeredményre. A befektetett munka nélküli dicsőségre, elismerésre, élvezkedésre.

De lehet e mögött több megélt kudarc is: amikor valaki úgy érzi, hogy a befektetett erőfeszítés hozama kicsi, és az eredmény nem olyan látványos. Az irigykedés, a sóvárgás mindig rólunk szól, ezért is tud végtelenül mérgező lenni, mert a hiányosságainkkal szembesít minket, és sajnos sokszor itt meg is áll a történet. 

Sz. A. E./WMN: Nemrég egy beszélgetésben felmerült, hogy hány anya irigykedik a reggel munkába menő férjére, és forgatja a szemét, amikor hazajön és panaszkodik. Mert az ő szemében a férje élete szabad, „felnőttes”. A férje meg az anyát irigyli, hogy otthon lehet a gyerekkel. Ez a szál is megjelenik a filmben azzal, hogy az anya irigyli a testvére hozzá képest szabad életét, míg az irigyelt testvér az „ideális csomagot” látja, hogy van gyerek, férj, jólét, mégis mi gond lehet. Valahogy mintha tényleg sose tudnánk tovább látni önmagunknál.

 K. Á.: Persze, magunkból indulunk ki. Nem is nagyon lehet ez másképp, még ha jó is törekedni arra, hogy szélesebb látószögből szemléljük a környezetünket. Tehát az ember érzékeli a saját helyzetét és hogy ahhoz képest a másiknak jobb, mint neki. Rossz esetben ez frusztrációval párosul, elkezdi gyűlölni az idealizált másikat. Pedig ilyenkor segíthet, ha az illető átgondolja, hogy az a szitu, amiben ő itt és most él, miért nem jó neki. Mert akkor azon lehet és kell is változtatni. Meglepő, hogy amikor helyzetmegértés céljából gondolkozunk, milyen sok megoldandó, szőnyeg alá söpört kérdésbe ütközünk. Épp ezért is jöhet jól a sóvárgás, mert jó esetben elindíthat egy folyamatot, aminek a vége jóval messzebbre visz a szomszéd kertjénél.

Nagyon fontos tudatosítani, hogy amit a másikból látunk, azt önmagunkon keresztül szűrjük át. Még saját magunkat se látjuk mindig reálisan, hát még másokat?

Tök mindegy, hogy együtt élünk-e a másikkal, hogy rokonok, barátok, akárkik vagyunk egymásnak, akkor sem tudhatunk mindent.

Sz. A. E./WMN: Létezik olyan, hogy valaki pont olyannak látja a másikat, amilyen?

K. Á.: Merem hinni és remélni, hogy igen, van, lehet ilyen. Az emberek persze változnak, ezért sok minden kaleidoszkópszerűen változhat, de azt gondolom, hogy igenis van olyan, hogy valaki számomra olyan, amilyennek látom, érzem. Pró és kontra. Olyan is van, hogy azt gyűlölöm, akit szeretek, és fordítva. De talán az a legjobb, ha azt szeretem, aki ennek örülni tud, és viszonozza úgy, hogy attól mindkét félnek jó. Ha ez sikerül, akkor azért nagyon nem lőhettünk mellé, nem láthatjuk nagyon másmilyennek, mint amilyen valójában. De mint a gyerekek, szeretjük egymást és egymás életét mindenféle tulajdonságokkal felruházni, csak hát a gyerekkorból kilépve ennek már más tétje van.

Súlyos árat fizethetünk azért, ha nem látunk tisztán, és ha a saját belső munkánkat azzal próbáljuk elfedni, hogy a másikat analizáljuk önmagunk helyett.

Sz. A. E./WMN: Pont ezt a jelenséget ábrázolja a film a szemszögváltásokkal. Nemcsak az változik, hogy épp kinek a perspektívájából látjuk ugyanazt a történetet, de maguk a karakterek is változnak e váltások alapján. Ez nemcsak a film szempontjából izgalmas, de egy megoldási javaslatot is feldob. Ki tudja, hogyan reagálnánk egymásra, bizonyos történésekre, ha belegondolnánk, hogy az, amit mi látunk, csak egy árnyalata a teljes képnek? 

K. Á.: Ugye? Mert tegyük fel, te vágyakozol a barátnőd élete után. Olyan szeretnél lenni, mint ő. Rajta keresztül magadat is látod valamilyennek. Szeretnéd, ha olyan lenne a munkád, az otthonod, a gyerekeid, a férjed. Milyen jó lenne egy éles váltással meglátni magunkat a másik szemszögéből! És megfigyelni, hogy a másik milyennek látja magát és az miben más ahhoz képest, amilyennek mi látjuk. Hogyan változik meg egyszerre minden és mindenki pusztán attól, hogy változtatunk a perspektíván. Remek gondolat ennek a megjelenítése, a nézőt is azzal szembesíti, hogy hoppá, nem biztos, hogy jól ítéltem meg az adott embert és helyzetet, és talán haza is visz ebből a tanulságból valamit a moziból, amit aztán beépíthet a hétköznapokba. 

Sz. A. E./WMN: Beszéljünk kicsit a testvéri rivalizálásról. Nekem jelenleg a gyereknevelésben az egyik legnagyobb falat, hogy márpedig a testvérek rivalizálnak, ez valahol természetes – tudom első kézből, mint rivalizáló húg és nővér, és mint két gyerek anyja. Kívülről nézve idegesítő, frusztráló, emberpróbáló jelenség, benne lenni viszont tényleg néha olyan, mintha az egész világ ellenünk fordulna, mintha senki nem értené meg, hogy a másik létezése istentelenül megnehezíti az életünket. Min vagy kin múlik, hogy mennyire mérgesedik el a testvérek harca? Egyáltalán van olyan, hogy két testvér soha nem rivalizál egymással? Van „titok”?

K. Á.: Veled kapcsolatban mindig azt éreztem, hogy sose értékelted helyén a szépségedet, okosságodat, tisztán látási képességeidet. Mindig azt vártad, hogy majd más elismeri. Ha megtette, akkor viszont elhárítottad. A testvéreidnél ezzel szemben azt láthattad, hogy adott esetben jól használták a külső és belső adottságaikat, ezáltal pedig szerinted több szeretetben, előnyben részesültek. Ezt irigyelted el. Remélem, múlt időben, hisz azóta tisztulhatott a kép, hogy nekik is mi minden elrendeznivalójuk van, és az is, hogy most már te se látod magad tükör által homályosan. Na jó, nem mindig. De a lényeg az, hogy

nem azért voltál rájuk féltékeny, mert olyanok, amilyenek. Az elismerés, amit maguknak kivívtak, az hiányzott neked. Miközben féltél is tőle.

Sz. A. E./WMN: Ezen a ponton muszáj vagyok a tisztánlátás érdekében megemlíteni egy személyes szálat, ami köt minket ehhez a filmhez és a témához is. A filmben az egyik testvér férjét a bátyám, Szabó Máté alakítja, akire életem során a legtöbbet irigykedtem, miközben legalább annyira rajongtam érte. Az irigykedés az én esetemben nem feltétlenül társul ellenséges érzelmekkel, sőt. Nem a féltékenységem tárgya miatt voltam feszült, frusztrált, nem a másik (mondjuk, a testvérem) életét láttam könnyebbnek, jobbnak, hanem a saját hiányosságaimra fókuszáltam annál jobban. 

K. Á.: Ahogy a filmben is, és úgy látom, nálad is, szerencsés esetben eljön a pont, amikor a sóvárgás, a féltékenység által elmélyült szakadék helyén egyszer csak szépen fokozatosan kiépül egy híd, valamitől, valamiért. Rajtatok is lehet látni, hogy ahogy telik az idő, egyre inkább meglátjátok a másik ződ gyepében a munkát, a másik életének a nehézségeit. Mert már vagytok akkorák, hogy képesek vagytok túllépni önmagatokon, és minél jobban megismeritek önmagatokat és egymást, annál közelebb kerültök a reálisabb képhez. De a bátyádra visszatérve, igen, ez is érdekes, hogy azzal együtt voltál rá halálosan féltékeny, hogy el nem lehetett robbantani mellőle, annyira imádtad. 

Sz. A. E./WMN: Tulajdonképpen ő akartam lenni.

K. Á.: Igen. Még mindig?

Sz. A. E./WMN: Nem, azért abból már kinőttem. Még mindig rajongok, de ez már más lapra tartozik. Felismertem és beismertem a szuperképességeit, de tudom, hogy mi az, amit a legnagyobb igyekezettel se tudnék reprodukálni és azt is, hogy ő pedig az én életemből szokott kiemelni momentumokat, tulajdonságokat, amiket ő irigyel. Jó lenne néha egymást a másik szemüvegén keresztül is látni.

K. Á.: Irigyeltnek lenni nagy teher is lehet ám. Hisz látod a filmből is, hogy

hiába van valakinek szép otthona, jóképű, sármos férje, gyereke, mindene, ami papíron kell, miközben a négy fal között maga a pokol zajlik. És hiába tudja, hogy más a látszat képéért ölni tudna, mégsem kürtölheti világgá, hogy ne irigyeljetek, nekem igazából boldogtalan az életem.

Hányan vannak így!

Sz. A. E./WMN: Igen, a filmben is megjelenik a párkapcsolati erőszak, amire kívülről nem mutat semmi jel. Kívülről minden tökéletesnek látszik. De vajon csak azért, mert nem akarunk tisztán látni?

K. Á.: Jelek mindig vannak! De nem merjük látni. Vagy nem merünk szembenézni vele. És ez megint csak rólunk szól. Hogy mit akarunk, mit merünk látni a másikban, és hogy azzal mit tudunk és akarunk kezdeni. 

Szöveg: Szabó Anna Eszter és Kazimir Ágnes

Fotók: Veszélyes lehet a fagyi (Forgalmazó: Mozinet)

A film mozinetes oldala ITT található.

Kazimir Ágnes, Szabó Anna Eszter