Home office anyaként: egyszerre áldás és átok

–

A home office alapból nagy segítség lehet

Számomra, aki tíz éve űzöm, ráadásul több munkahelyről van vele tapasztalatom, és kifejezetten alkalmazottként, nem szabadúszóként, az előnyei evidensek. Azért leírom őket, mert annak, akinek kevesebb saját élménye van, talán nem olyan egyértelmű. A home office lehetősége a legtöbb esetben egy bizalmi viszonyt feltételez a munkáltató és a munkaadó között: a vezetők elhiszik, hogy akkor is „dolgozódik a munka”, ha ez nem az ő szemük előtt zajlik.

Ez egyrészt megtisztelő egy munkavállalónak (amúgy szerintem tényleg az, és nem jó dolog visszaélni vele, de a kisgyerekes anyák általában ennek az ellenkezőjét szokták: túlkompenzálni). Másrészt nem szülőként is óriási szabadságot ad: ha épp nincs kötött munkahelyi dolgod (például egy megbeszélés), akkor be tudsz szaladni egy hivatalba ügyet intézni napközben, és akkor az aznapi munkád befejezed este, vagy késő délután.

A tevékenységed jobban tud alkalmazkodni a te egyéni ritmusodhoz, van, aki hajnalban produktív, más meg 11 előtt arra sem képes, hogy egy értelmes mondatot megfogalmazzon.

Ha rugalmas munkaidőben, részben vagy teljesen otthonról dolgozol, akkor addig, amíg a feladatok időben készen vannak, senkit nem érdekel, hogy te éjjel egykor csináltad meg vagy hajnali ötkor. Szerintem éppen ezért az, hogy ki mikor küld és mikor néz e-mailt, mindenkinek az egyéni szabadsága. Vagyis lehet munkaügyben levelezni éjszaka, csak nem ér sürgős választ várni munkaidőn kívül, hacsak nincs előre megbeszélve (azért fogalmazok ilyen körültekintően, mert közel 20 éve dolgozom a médiában, van olyan, amikor deklaráltan fura időpontokban kell történniük munkaügyi dolgoknak, de ez egy elég specifikus terület).

A Covid-időszak és az online lehetőségek fejlődése ráadásul sok olyan iparágban megmutatta, hogy a home office nem ördögtől való dolog, ahol korábban esély sem volt rá. Ez szerintem új kapukat nyitott a kisgyerekes szülők számára is – viszont ezzel párhuzamosan felvet néhány új problémát is, amire reagálni kell.

A home office legnagyobb nehézsége kisgyerekes anyaként

Higgyétek el, nagyon komoly tapasztalatom van a témában: a nagyobb gyerekem születésétől kezdve (vagyis lassan tíz éve) egészen a mai napig élem a home office-olás küzdelmeit kisgyerekes anyaként. 

A legnagyobb csapda az, hogy a műszakok nemhogy összeérnek, de párhuzamosan zajlanak.

A játszótéren elintézel néhány fontos munkatelefont (közben sűrűn elnézést kérsz a zaj miatt, és lelkesen mosolyogsz a gyerekedre, elfedve, hogy amúgy nem fordulsz felé teljes figyelmeddel), pakolás közben ötletelsz, altatás közben teendőket jegyzetelsz vagy e-mailekre válaszolsz. 

Általában egyszerre több folyamatban vagy benne, úgy multitaskingolsz, mint a kisangyal, és hálás vagy a munkáltatódnak, szakmádnak, hogy mindezt megteheted (amúgy nem alaptalanul, mert sok helyen még a Covid után sem evidencia, akkor sem, ha működhetne), és közben te magad szépen lassan eltűnsz a képből. Kiégsz, elfogysz, esetleg belebetegszel.

Sírhatnékod támad, ha meghallod az agyonkoptatott énidő kifejezést, és azt érzed, hogy neked az már énidő, ha egyszerre csak egy feladatra kell koncentrálnod, és nem figyeled fél szemmel és lelkiismeret-furdalással telve a tévé elé letett gyereket, miközben egy online meetingben is teljes odafordulással (?) vagy jelen. Vagy legalábbis próbálsz. Mindenhol próbálsz, és közben azzal is küzdesz, hogy sehol nem tudod az abszolút maximumot nyújtani (egy elvárás, amit már internalizáltál). 

Ez mentálisan, lelkileg és fizikailag is rettenetesen fárasztó. És egyúttal elképesztően hatékonnyá tesz, rengeteget tanulsz belőle. Micsoda csapdahelyzet!

És akkor most mondhatnám, hogy ez ilyen, kész, vegyük tudomásul, vagy döntsünk akkor úgy, hogy egy ideig „csak” (?) anyák leszünk – mintha a munka a legtöbb anya életében egy úri hóbort lenne, nem kőkemény anyagi/szakmai/lelki egészségi kérdés. Nem mondom. Egyrészt, nem kell teljesen ilyennek lennie, másrészt, szerintem valid kimondani, hogy attól még, hogy a home office egy tényleg jó lehetőség, más szempontból, sok anya számára erőn felüli áldozatot is jelent. Aminek egyszer megérkezik majd a „számlája”.

Láthatatlan munka és határhúzás

Egy gyereknek az esetek többségében két szülője van, és egy kisbaba/kisgyerek mindennapi ellátásának csak egy töredéke az a feladat, amit kizárólag az anya tud elvégezni (tulajdonképpen egy ilyen dologról van szó: a szoptatásról).

Amit írok, az nem az apák ellen szól. Legalábbis az én

környezetemben élő kisgyerekes apák többsége egyáltalán nem azért nem vesz részt jobban a gyereke életében, vagy épp a háztartásban, mert sörözik vagy a s.ggét vakarja. Hanem azért, mert dolgozik. Ő is internalizálta a megcsontosodott társadalmi elvárásokat.

Ahhoz, hogy elkerüljük az anyák teljes kiégését, szerintem egyszerre kell változnia a társadalmi elvárásoknak, a munkáltatóknak és a munkavállalóknak.

Csakhogy, látom magam is, hogy a férfiak (apák) számára abban a függő helyzetben, hogy egy család megélhetésének jelentős része múlik rajtuk, nagyon nehéz határt húzni. És azt is látom, sőt, érzem: a határhúzás és -tartás az anyák számára is keserves feladat. Mert rettentő nehéz azt kimondani (és betartani), hogy: ugyan mi abban nőttünk fel, hogy a háztartás, a gyereknevelés meg „a családi tűz(hely) melegen tartása” a nők és csak a nők dolga, de ma már tudjuk, hogy ezek mind közös feladatok.

E két állítás tulajdonképpen ugyanannak az éremnek a két oldala. De, érdekes módon, a hazainál fejlettebb társadalmak példája alapján azt látjuk, hogy a kétoldali, közös változtatás és változás mindkét nem munka–magánélet egyensúlyát erősíti.

Éppen ezért, apró lépésenként, de muszáj lenne eljutnunk oda, hogy egy dolgozó anyának ne kelljen a végkimerülésig helytállnia minden szerepben, de közben ne is kerüljön anyagilag függő helyzetbe. Az utóbbi – tudom, hogy erre nem jó gondolni egy család tervezésekor – azért is nagyon félelmetes, mert Magyarországon jelenleg nagyjából a házasságok fele végződik válással. Vagyis legalább ugyanannyi esélye van egy kisgyerekes anyának arra, hogy előbb-utóbb egyedül kell majd boldogulnia, mint arra, hogy nem.

És ezen a téren is óriási előny, hogy

ma már sok munkahelyen elérhető a home office (ha permanensen nem is, de mondjuk, szülés után közvetlenül vagy „csak” a sokszor számtalan betegséggel és hiányzással járó ovis évek alatt), és ennek következtében válás esetén az anya nem úgy zuhan bele az egyedülálló szülőségbe, hogy kiesett a munkaerőpiacról és éveken át alig volt jövedelme

(ha egyáltalán volt). 

Ahhoz, hogy valamiféle egyensúly teremtődjön egy olyan családban, ahol az egyik szülő (általában a férfi) többet dolgozik munkahelyen, a másik szülő pedig jobban kiveszi a részét az otthoni teendőkből, de a fizetett és fizetetlen munkával együttesen eltöltött idő nincs arányban egymással, nagyon tudatosnak kell lenni. És persze figyelembe venni azt is, hogy évszázados hagyományokat kell felülírnunk ezekben a kérdésekben.

És ha már fizetett vs. fizetetlen munka: az a helyzet, hogy hiába végez akár ideális esetben ugyanannyi munkát a pár mindkét tagja az otthoni és munkahelyi teendők összeadásával, a több fizetett munkát végző ember nyilván több pénzt keres, több megtakarítása lesz, így kevésbé kerül veszélybe az anyagi függetlensége. Szerintem akkor járunk jól, ha a párkapcsolatokban erről (is) sokat, részletesen és őszintén beszélünk (lehetőleg még családalapítás előtt), mert még akkor is félrecsúszhatnak a dolgok, ha mindkét fél a legjobb szándékkal és a ház körüli teendők iránti töretlen lelkesedéssel veti bele magát a közös életbe. 

Nagyon direkt tanácsok home office-oló anyáknak

Amit közel a tízévnyi, részben vagy egészen home office-ban töltött munka során megtanultam, az az, hogy minden változik: a gyerek igényei, a szülő igényei, a munkáltató igényei. És ez magában hordozza azt, hogy vannak hosszabb és rövidebb „átállási” időszakok, amikor újra kell tervezni és át kell alakítani a rendszert.

A másik, tapasztalataim szerint, nagyon fontos dolog, hogy készüljön valamiféle napi beosztás, hogy legalább azt tudd, aznap mennyi munkaügyi és mennyi háztartási teendő vár rád. Az, hogy ezeket mennyire ér vegyíteni, nagyon egyénfüggő, én például máig beleesem a csapdába, hogy azt hiszem, tudok figyelni munka mellett a háztartásra, aztán hol összejön, hol meg háromszor mosom ki ugyanazt az adag ruhát (tudom, hogy ez még ráadásul környezetszennyező is). De közben valahogy arra jöttem rá az évek során, hogy az agyam öntudatlanul is jól súlyoz: azt felejtem el, ami a legkevésbé lényeges. (Remélem, most, hogy ezt leírtam, nem szabadítok magamra valami olyan helyzetet, ami megcáfolja.)

De a legfontosabb, mindenkire érvényes tanácsom ez:

Tarts szünetet! Mindennap, minden hónapban és minden negyedévben is.

Ezt most úgy mondom, hogy nekem sem megy mindig, pedig már évek óta tudom, hogy kellene. Valamennyire szerencsésnek mondhatom magam: ha nem vagyok képes én magam tekintettel lenni a saját határaimra, a szervezetem általában jelez, és olyan fejfájást „kapok”, hogy esélyem sincs dolgozni mellette. De ez csak a fizikai tűréshatáromat szabja meg. A lelki és a mentális túlterhelés-mutató sajnos (?) nem jelez ilyen gyorsan és egyértelműen.

Tehát, szerintem mindenkinek kell(ene) havi egy nap (és ez amúgy fájón kevés), amikor azt csinál, amit akar. De tényleg csak azt. Viszont tudom, hogy szülőként már ez is óriási tervezést és szervezést igényel, hiszen akinek van is segítsége a gyerekekkel, az általában a munkában vagy a háztartásban pótolja a felhalmozódó feladatokat, esetleg egyszerűen csak végre kicsit kialussza magát. 

És persze, egy ideális világban, a home office-zsonglőrködésben megfáradt anyák minden negyedévben egy párjukkal kettesben töltött, egy barátnős vagy akár egy egyedül megvalósított utazással kellene hogy kieresszék a gőzt… Persze, tudom: erre a legtöbbünknek sem idő-, sem pénzkerete nincs. Az utóbbin nem tudok segíteni, de azt el tudom mondani, hogy az utazás lehet rokonlátogatás, ottalvás egy közelben lakó barátnőnél – bármi, ami kicsit elszakít a mindenféle fizetett és fizetetlen munkavégzés alapvető helyszínétől: az otthonodtól. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Alla Bielikova

Tóth Flóra