„Volt, hogy a kádban fekve elájultam” – Ideje, hogy beszéljünk a brutális menstruációs görcsökről, ami jóval több nőt érint, mint gondolnád

–

A menstruációnál kevés nagyobb tabu van, ami a női testet övezi, ezt elismerem. És azt is tudom, hogy sokakból hiányzik az empátia, az, hogy a másik helyzetébe belehelyezkedve elismerjék annak fájdalmait, megéléseit – és tisztelettel viseltessenek iránta.

Mindezek ellenére mégis értetlenül állok a mérhetetlen cinizmus előtt, amit a hazai kommentszekcióban látni a spanyol hír kapcsán:

„A fájdalom nagysága ellenőrizhetetlen és hát, hm… láttunk már nőt hazudni.”

„Szerinted kinek kellene elvégezni a kiesett munkát, amíg a hölgyek menstruációs szabin vannak? Marha korrekt a másik terhére privilégiumokat adni.”

Vagy például az egyik kedvencem:

„Ezt a hisztit nagyon könnyű a hormonokra fogni, miközben önuralomra lenne szükség.”

Akkor ezen a ponton most hadd meséljek tovább

Amikor a bevezetőben említett eset után pár évvel az utcán tört rám a rosszullét, már rutinosan bementem a legközelebbi gyógyszertárba. Majd ismét a nagy feketeség. Egy újabb ájulás, egy újabb ismeretlen szoba, ismeretlen arcokkal. Mivel nem akartam kihasználni az ott dolgozók amúgy is végtelen jóindulatát, arra kértem őket, legalább addig hadd maradjak, amíg hívok egy taxit. Hiába laktam ugyanis nagyjából 15 perc sétára onnan, éreztem, hogy nem fogok tudni a saját lábamon hazamenni. Fényes nappal volt, délután két óra. A taxis csak hosszas könyörgés után volt hajlandó beengedni a kocsiba. „Nem, nem vagyok drogos. Részeg sem vagyok” – győzködtem szó szerint félájultan. Majd, amikor láttam, hogy enyhén szólva sem hisz nekem, kénytelen voltam megtörni a tabut, és beavatni az egyik legintimebb dologba, amibe egy ismeretlen férfit, akivel röpke öt perccel azelőtt találkoztam, eszem ágában sem volt: „Megjött. És néha annyira görcsölök, hogy elájulok.” Ezen a ponton elsírtam magam a fájdalomtól, a tehetetlenségtől. Végre hitt nekem, a kocsiba ülve pedig elnézést kért. Azt mondta, a feleségét is mindig megviseli, de sosem gondolta volna, hogy ez ekkora fájdalommal is járhat. Igen, ekkorával is. A fuvart nem engedte kifizetni, és felkísért a másodikra, mert látta, hogy lépcsőzni is képtelen leszek egyedül.

Szégyelltem magam. Megalázva éreztem magam. És kiszolgáltatva mások jóindulatának.

És ha még kérdésed lenne, hogy ez hogyan hat ki az ember munkájára…

Az első napomat töltöttem azon a munkahelyen, ahová már gyerekkoromtól kezdve be akartam kerülni. Másfél órája voltam ott, amikor egyre erőteljesebben kezdett elhatalmasodni rajtam a már ismert fájdalom.

Egy órát töltöttem a vécé padlóján félájultan, annyira tudtam csak felemelkedni, hogy belehányjak a csészébe. Amikor nagy nehezen visszamentem az irodába, a főnököm kérdő tekintetével találtam szembe magam.

Az első napomon tehát ahelyett, hogy elkezdtem volna a rátermettségemről meggyőzni azt, aki alkalmazott, azzal kellett elé állnom, hogy szeretnék hazamenni. Mert megjött – és ilyen fájdalmak mellett nem tudok dolgozni.

Rengeteg különböző nőgyógyásznál jártam már az évek során, és mivel szervi bajom nem volt – ahogy az erős görcsöktől szenvedő nők egy részének valójában nincs –, mind ugyanarra jutottak: genetika. Az endometriózisspecialista is ezt mondta, és azt, hogy ne diagnosztizáljam magam, ha lehet – ez az ő dolga. Persze nem minden menstruációm volt ennyire brutális – túlzás nélkül nem tudok jobb szót rá –, és épp ez volt benne az évek során az alattomos; sosem tudhattam, éppen mi vár. De amióta cisztáim vannak a petefészkemben, még ez az apró engedmény sincs. Most mindegyik ilyen, kivétel nélkül.  

Snitt.

Múlt péntek reggel: a menstruációs appomnak hála mindig napra pontosan tudom, mikor fog megjönni, és igyekszem akkorra semmilyen programot nem szervezni – a home office-nak hála ez két éve meg is oldható. Azt is tudom már, hogy hiába veszek be erős gyógyszereket, nem segítenek. Alsó hangon a következő négy-öt óra a kínok kínjáról szól majd. Egyedül egy kád forró víz az, ami enyhíteni tudja a görcsöket valamennyire.

Mivel előfordult már, hogy a kádban is hosszabb-rövidebb időre elájultam, mindig annyira engedem tele forró vízzel, hogy ne tudjak elmerülni, és esetleg megfulladni benne.

Szédülök, hányingerem és hasmenésem van. Beszélni is alig tudok, dolgozni pláne. Egy munkanap tetemes része esik ki. Délután kettő körül térek magamhoz annyira, hogy már ülni tudjak. Nem szólok közben senkinek, nem kérek segítséget annak ellenére, hogy egy végtelenül támogató, segítő – nem mellesleg – női közegben dolgozom. A menstruáció tabusítása ugyanis annyira erősen él a társadalmunkban, hogy fel sem merül az emberben, hogy erről bárkinek beszélnie kellene. És épp ez az óriási gond. A tabusítás ugyanis nemcsak távolságot, hanem tudatlanságot szül. Ez szépen látszik most, az említett reakciókból is. 

És épp ezért óriási dolog, hogy Európában elsőként Spanyolországban arról fognak most – valószínűleg a héten – dönteni, hogy havi három nap menstruációs szabadságot adnak a nőknek.

Persze az, hogy ennek a rendeletnek az elfogadásához és törvénybe iktatásához milyen gazdasági feltételeket kell teremteni, hogy milyen gyakorlati kihívásai lesznek, egyáltalán – és nyilván ez a legfontosabb – elfogadják-e és törvénybe iktatják-e a reformtervezetet, az más kérdés. Mindenesetre nem lehet elégszer hangsúlyozni, mennyire fontos lenne a menstruáció és a menstruációs fájdalom körüli, évszázadok óta fennálló tabut eloszlatni, hiszen világszerte rengeteg embert érint: kihat a mindennapjaira, munkájára – életminőségére. Mindezt pedig azzal kezdhetjük el, ha felszólalunk. Ha mi, az érintettek, a szűkebb környezetünkben sem hallgatunk arról, amit átélünk. Ha merünk nyíltan kommunikálni, segítséget kérni. 

Mert bármennyire próbálják társadalmi szinten régóta elhitetni velünk: a menstruáción és az azzal járó fájdalmon semmi szégyellni- és takargatnivaló nincsen. 

Filákovity Radojka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Alihan Usullu