Az írországi Galway: méltatlanul keveset beszélünk róla, pedig bakancslistán a helye

–

Töredelmesen bevallom, az ír utazásom kifejezetten csekély tervezéssel és felszínes információk mentén zajlott. Mivel rokonokhoz jöttünk ki, ráadásul Dublinba, úgy gondoltam, innentől meg is vagyunk: ha a fővárost meg a környékbeli tengerpartot kipipálom, ez bőven elég lesz nekem. Bizonyos szempontból igazam volt – Dublin valóban kötelező bakancslistás elem, aminek építészete, kultúrája, atmoszférája és egyetemi könyvtára (!) egy életre a szívembe lopta magát –, ám már látom: nagy hibát követtünk volna el, ha itt végleg hátradőlünk. Pláne, ha már rendelkezésre állt egy teljes hét.

Az első három napot Dublinra szántuk, utána viszont úrrá lett rajtam a nyughatatlanság, hogy még többet akarok látni az országból – és lehetőleg zöldet. Hosszas vacillálás után végül a nyugati part mellett döntöttünk. Bár Írország hemzseg az elképesztő természeti látnivalókban és túraútvonalakban, az időjárás könnyen keresztülhúzza a terveket. Persze valamennyi esővel mindenképp kell számolni, de egyáltalán nem mindegy, hogy az egy erdő közepén ér-e el, iszapbirkózássá változtatva a túrát, vagy egy tengerparton, ahol azért könnyebb fedett helyet találni.

És bár sajnos le kellett mondanom az északi Inishowen-hegyek megmászásáról, cserébe megkaptam a méltán híres Wild Atlantic Way-túra egy fontos állomását – ám ehhez keresnünk kellett egy új főhadiszállást.

Galwayre kizárólag praktikus okokból esett a választásunk. A nyugati város szűk három óra vonatozással elérhető, és tökéletes kiindulópont egy csillagtúrához – arról azonban senki sem szólt, hogy alanyi jogon is helyet érdemel a bakancslistán. Amellett ugyanis, hogy speciális hangulata miatt olyan, mintha egy film díszletei között sétálnál, gazdag történelemmel rendelkezik – még maga Kolumbusz Kristóf is ódákat zengett róla, amikor visszatért innen Genovába.

Mintha egy középkori mesébe csöppennél

Ha Galway egy ember lenne, feltehetőleg egy kicsit ijesztő, de nagyon szexi boszorkányasszony képét öltené, aki ezüstfoggal vigyorog rád az üst fölül. Literszámra vedeli a sört, közben mindent bedob a főzetbe, amit ér: különleges gyógynövényeket, tehéntejet, pimasz férfiak levágott fejeit, matrózok sikolyát, a lábosából pedig rejtélyes, lilás köd gomolyog.

Galway számomra az ellentmondások és a misztériumok városaként jelent meg, ami működését tekintve modern, de mégis, mintha megállt volna az idő. Mintha egy különleges középkori boszorkányvárosban jártunk volna:

a mai napig cirádás, archaikus betűtípus jelzi a patikát, a csokiboltot, de még a plázát is, még mindig családról családra száll a sörfőzés művészete, és simán el tudom képzelni, hogy teliholdkor lányokat szöktetnek padlásokról, és ugyanannyi vér tapad az utcákhoz, mint szerelem.

Galwayben van egyfajta feszültség. De nem az a típus, ami félelmet kelt, inkább az, aminek minden titkát meg akarod tudni. És – mivel 2025-ben élünk – szerencsére meg is tudhatod. Szóval, mondom.

A tragikus múlt után főnixmadárként támadt fel a város

Galway a Corrib folyó és a Galway-öböl találkozásánál fekszik, és miután a normannok 1169-ben megérkeztek Írországba, halászfaluként működött. Nem sokkal később a város angol–normann uralom alá került Richard de Burgo vezetésével, és mivel a környékbeli klánok rettegésben tartották a lakosságot, védőfalakat kellett felhúzniuk.

1396-ban II. Richárd király javaslatára a hatalmat 14 kereskedőcsaládra ruházták: Galway 14 törzse egymástól függetlenül működött, és hűséges kapcsolatot ápolt a brit koronával – emiatt nevezik a várost a mai napig a Törzsek Városának.

Ezt követően vérzivataros évszázadok következtek.

1473-ban majdnem elpusztította egy óriási tűzvész, 200 évvel később itt zajlott Írország utolsó nagy szárazföldi ütközete, ami mintegy 9000 ír katona életét követelte, az 1845-ös éhínségbe pedig a társadalom több mint 20 százaléka belehalt.

A társadalmi egyenlőtlenségek ollója egyre nagyobbra és nagyobbra nyílt: egymás mellett élt a földbirtokos protestáns arisztokrácia, amely kastélyokat, majd kúriákat épített, és a szegény kereskedőcsaládok, akik örök kiszolgáltatottságot éltek meg a kikötő bizonytalan helyzete miatt.

Galway a 19. század végén kezdett újra fellendülni: az új vasútvonalak új piacokat nyitottak meg, a kikötő modernizálásával bővülhetett a halászati ipar, a város kereskedelmi központtá vált, és hamarosan megnyitotta kapuit az első galwayi egyetem is. Aki ma idelátogat, az azonban könnyen beleláthat a modern épületek mögött húzódó nehéz múltba: a történelem az utcán hever, és Galway lakóinak láthatóan fontos célja is, hogy megismertessék azt az ideérkezőkkel. Ehhez pedig elég csak végigsétálni az utcákon.

Mintha egy történelemkönyvben sétálnál

Még csak pár métert teszünk meg az állomásról, Galway története megkerülhetetlenül a lábaink előtt fekszik. A felismeréséhez útikönyv sem kell: elég szimplán a figyelem, hogy elolvassuk a szembejövő táblákat, a kíváncsiság, hogy összerakjuk az összefüggéseket, na meg a pimaszság, hogy kihallgassuk a kocsmai beszélgetéseket. Így könnyen kiderülhet, hogy a megyében őrzik az egyik legrégebbi kelta művészetet bemutató emlékoszlopot, a Turoe-követ, ami Kr. e. 200-ból származik, de az is, hogy híres bankjuk, a Lynch, Írország legrégebbi, mindennapos kereskedelmi használatban lévő épülete, ami a 16. században egy család otthonának épült.

A város első polgármestere lakott itt, akinek a tulajdon kezével kellett felakasztani a fiát az otthonukban, miután az gyilkosságot követett el.

A városban emellett több, több száz éves kocsma üzemel. Az egyetemisták egyik legkedveltebb helye a The King’s Head – hétvégi napon be sem fértünk –, aminek a neve valóban egy fejvesztés történetére utal: ezt a területet jutalmazták ugyanis Gunning galwayi katonának, miután a polgárháborút követően kivégezte I. Károly királyt.

De ha mindez nem lenne elég, hallgathatunk ír zenét és bedobhatunk egy hamburgert a Tigh Neachtainben, ami a 19. században a legfontosabb kereskedőházként üzemelt, meglátogathatjuk a Cong-apátságot, ami egyes legendák szerint Írország legfontosabb vallási kéziratát, a clonmacnoise-i kódexet őrizte sokáig, vagy elmehetünk az ország legkisebb múzeumába is, ami valaha James Joyce felesége, Nora Barnacle szülőháza volt.

Mindehhez pedig szűk kis utcákon és körforgalmakon át vezet az út, amik a 14 törzs nevét őrzik, valamint a Latin-negyed házai között, amikből visszaköszön a spanyol kereskedők és tengerészek hatása. 

És sejthetitek: ez a lista végtelen. A város maga nem túl nagy, mégis, visszatekintve, roppant naiv gondolat volt, hogy két nap alatt bejárjuk.

A legzöldebb zöldtől a monumentális sziklákig

Ezek alapján mondhatnánk, hogy Galway a történelem szerelmeseinek való, de ha véletlenül olyan vagy, mint én – hogy az információ elhangzása után öt perccel garantáltan elfelejtesz minden évszámot és uralkodó nevét, ezért nem is próbálkozol –, ugyanúgy megtalálhatod itt a számításaidat. A belvárosból csodálatos túrákra lehet indulni, és itt érvényesül Konfuciusz szállóigéje is, miszerint nem a cél, hanem az út számít igazán.

A városból kiérve ugyanis jönnek azok a bizonyos, régi Windows-háttérképekre emlékeztető lankák a tehenekkel és a birkákkal, amik sok szempontból az ország védjegyévé váltak, mesébe illő, valószerűtlenül apró és színes falvak, majd egyfajta végső ajándékként a Wild Atlantic Way célállomásai: az UNESCO-világörökség részét képező, gigászi hegyek.

A Moher-sziklák például mindössze másfél óra kocsiútra vannak, mégis, mintha egy másik bolygóra vezetnének. Olyan tekintélyparancsolóan, ellentmondást nem tűrően nyúlnak a tenger fölé, hogy attól még a legateistább embert is megszállja valamiféle spirituális késztetés. De ehhez hasonlóan említést érdemel a Maumahoge-tó, a Portumna-erdő és a Western-way is. Ha több napunk lett volna, garantáltan célba vesszük ezeket is – már csak azért is, mert a környék egyébként sokkal olcsóbb és könnyebben bejárható, mint a főváros régiója.

Hogy mit hozok magammal Írországból végül? Egy nagy csomag Guinness-sörös csokin és pár vízhólyagon kívül némi FOMO-t is. Ha ugyanis egy szeletet kapsz ebből az országból, garantáltan még többet akarsz majd – és bár végre lehúzhattam egy elemet a bakancslistámról, legalább négy új került így rá.

Takács Dalma