Amióta nem járok kocsmázni és a cigiről is leszoktam, azóta valahogy nem is vonzanak az olyan helyzetek, amikor órákon át egy asztal mellett kell ülni (azért egy kellemes kávézóban még mindig szívesen elüldögélek, csak nem olyan hosszan). Ha mégis társasági életet élnék, az új kedvenc szociális kapcsolódási formám a séta lett. És szerencsére van is olyan ember a környezetemben, aki partner ebben. A férjemmel szokásunkká vált a reggeli kutyasétáltatás a közeli dombon, a szomszéd utcában lakó barátnőmmel pedig, ha másra nincs is időnk, legalább járunk egyet a környéken.

Vasárnap, ebéd után egy séta?

Mehet!

Ülünk úgyis eleget a gép előtt a munka miatt. Lefőzöm a kávét a kotyogóson, áttöltöm a termopohárba, és már mehetünk is. Sétálunk fel-alá, dombra fel, völgybe le, ki a mezőre, járjuk a megszokott utakat, vagy éppen ismeretlen ösvényeket fedezünk fel. Mázlink van – illetve dehogy mázli, ez egy döntés volt anno –, hogy gyönyörű vidéken lakunk, így valóban élmény az árnyas utcácskákban, orgonaillatban sétálni. Közben megvitatjuk az élet nagy és kevésbé jelentős kérdéseit, leggyakrabban pedig a fotózásról beszélgetünk.

Valójában nem új találmány, amit csinálunk. Már az ókori görög filozófusoknak is kedvelt módszerük volt a sétálva diskurálás, nem véletlenül koptatják a hívek évszázadok óta a zarándokutak ösvényeit, mint ahogy a kolostorok kerengői sem maguktól nőttek ki a földből. A buddhizmusban van sétáló meditáció, és ma már sétáló coaching is létezik.

A séta filozófiája

Arisztotelész ókori görög filozófus és tudós Platón tanítványa volt, később azonban saját iskolát alapított Athén közelében, a Lükeiont (latinosan lyceum, vagyis líceum). Az iskola a nevét a közeli Farkas-Apollón (Apollón Lükeiosz) és a múzsáknak szentelt ligetről kapta. Az iskolában a tanítás rendszerint séta közben folyt, Arisztotelész és tanítványai a liget sétányait (peripatoi) járva társalogtak, elmélkedtek. Ezért is nevezték később Arisztotelész iskoláját peripatetikus iskolának, követőit pedig peripatetikusoknak. Ők voltak tehát a társalogva sétálók, a sétáló filozófusok.

Platón és Arisztotelész Raffaello Az athéni iskola című festményének részletén – Forrás: Wikipédia

Abban az időben egyáltalán nem volt szokatlan a tanításnak ez a módja. Platón is séta közben oktatta tanítványait, a Prótagorasz című dialógusában pedig arról olvashatunk, hogyan követték a tanítványok a gondolataiba mélyedt Prótagoraszt, és amikor irányt váltott, vagy megfordult, hogyan engedtek neki utat, hogy ne zavarják meg a gondolatmenetét.

Nem véletlen, hogy Raffaello, a nagy reneszánsz művész az Athéni iskola című freskóján is séta közben társalogva ábrázolta Platónt és Arisztotelészt.

Jean-Jacques Rousseau író, filozófus, a francia felvilágosodás nagy hatású gondolkodója számára a vizsgálódás fontos eszköze volt a séta, ami hatalmas szabadságot ad „művelőjének”. Az az ember, aki Thalész, Platón és Püthagorasz stílusában utazik, megismerheti a vidéket, amelyen keresztülhalad, ha úgy tartja kedve, bármikor jobbra vagy balra kanyarodhat, közelebbről is szemügyre veheti azt, ami felkeltette az érdeklődését, aki viszont párnázott kocsin utazik, az elszalasztja a lába alatt rejlő gazdagságot és a világ tanulmányozásának lehetőségét. Utolsó művének címe, A magányos sétáló álmodozásai, is arra enged következtetni, hogy a sétálás valóban nagy jelentőségű volt Rousseau életében. A mű tíz „sétára” tagolódik, ezekben az emberekben csalódott, magányos öregember számot vet kalandos életével, a múlt tetteivel, életművével. 

Friedrich Nietzsche is azért gyalogolt, hogy elmélkedjen,

vallotta, hogy csak azok a gondolatok számítanak igazán, amik a szabadban születnek. A ​vándor és árnyéka című műve születésének idején állítólag napi nyolc órát is a szabadban töltött, nem riadt vissza a nehezebb tereptől sem, és séta közben jegyezte le gondolatait.

Henry David Thoreau, az 1800-as években élt amerikai író, filozófus, akit az első amerikai környezetvédőként és a polgári engedetlenség filozófiai megalapozójaként tartanak számon, szintén a séta híve volt. Szerinte a kora reggeli séta egész napra áldást jelent az ember számára. Kritizálta kora tanítási módszereit, például a tanulók testi fenyítését, és testvérével saját iskolát nyitottak, amiben több haladó szellemiségű ötletet is alkalmaztak, például szorgalmazták a természetben tett sétákat. Ő maga nagy természetjáró volt, egy időben be is költözött a vadonba, a Walden-tó partján élt egy kunyhóban.

George Santayana spanyol–amerikai filozófus, esszéista, költő és regényíró Az utazás filozófiája című művében arról értekezik, hogy micsoda kiváltság a helyváltoztatás képessége – ilyen mozgási lehetőség a migráció, a felfedezés, a vándorlás és a zarándoklat –, hiszen ez teszi lehetővé az állatok és emberek számára, hogy többet tapasztalhassanak a világból és ezáltal fejlődjenek. Frédéric Gros francia filozófus pedig külön könyvet szentelt magának a sétának. A Marcher, une philosophie című könyvében (amely Franciaországban bestseller lett) bemutatja a nagy sétáló gondolkodókat, illetve végigveszi a séta különböző formáit a zarándoklattól kezdve a tiltakozó vonulásig.

A filozófusok számára a séta nem csak arra volt remek eszköz, hogy így serkentsék elméjüket és még briliánsabb gondolataik szülessenek. Néha inkább azért volt szükségük rá, hogy felajzott és zakatoló elméjüket megnyugtassák.

Kant azért sétált végig mindennap ugyanabban az időpontban a városon, hogy elkerülje a „gondolkodás kényszerét”.

Séta önmagad felé

„Ezer-mérföldes utazás egyetlen lépéssel kezdődik” – mondta a bölcs Lao-ce. De amikor sétálunk, akkor nem távolságot küzdünk le, nem az a cél, hogy eljussunk A-ból B-be (bár a haladók elmélkedhetnek persze közlekedés közben is). A séta lényege éppen az öncélúsága, azért megyünk, hogy menjünk. Jöhet is a másik bölcsesség, miszerint az út maga a cél. És tényleg.

A kép a szerző tulajdonában van

Ezért van olyan nagy jelentőségük a különböző vallásokban is a zarándokutaknak. A zarándoklat során a hívők általában egy jelentőségteljes helyszín felé törekednek, a muszlimok Mekkába, a hinduk Benáreszbe, a keresztények a Vatikánba, a zsidók Jeruzsálembe, a buddhisták Bodh-Gajába, csak hogy egy-egy példát említsünk. De a „hitetlenek” körében is egyre népszerűbbek a zarándokutak, tömegek járják az El Caminót, és egyre többen vágnak neki a különböző turistaösvényeknek is egyfajta lelki katarzis reményében, például az Észak-Amerika nyugati részén húzódó, több ezer kilométeres Pacific Crest Trailnek (PCT; Békés Túraösvény). Utóbbiról írta Cheryl Strayed a Vadon című regényét, amiből Reese Witherspoon főszereplésével készült remek film. De akár a Kéktúrát is járhatjuk a teljesítmény helyett a szemlélődés igényével.

Reese Witherspoon a Vadon című filmben

A zarándoklatnak nem a táv teljesítése a célja, az ilyen utazásnak spirituális jelentősége van. Ez egyfajta belső utazás is, amikor az ember az igaz önmaga, vagy Isten felé törekszik. Az ember levetkőzi mindazt, ami nem ő, ami nem lényegi, ami sallang, lehullanak a különböző rétegek.

A vándornak egy idő után se ereje, se igénye magával cipelni a terheket. Általános jelenség, hogy a zarándokok az út folyamán fokozatosan megválnak a korábban nélkülözhetetlennek hitt használati tárgyaiktól is.

Ám ahhoz, hogy a séta lelki gyakorlat is legyen, nem kell kimennünk a világból. Ez akár a mindennapok részévé is válhat.

Jelen lenni minden lépésben

A keresztény kontempláció, vagyis amikor a hívek magukban imádkoznak, elmélkednek, keresik Istennel a kapcsolatot, akár sétálás közben is végezhető. Az első középkori kolostori kerengők is azt a célt szolgálták, hogy megvédjék az imasétájukat folytató szerzeteseket az időjárás viszontagságaitól.

A hívek feladata, hogy szüntelenül imádkozzanak, és mivel gyalogolni mindenki gyalogol, ezért akár séta közben is lehet imádkozni, hiszen Isten mindenki imáját meghallja, aki „megmarad” Krisztusban, függetlenül helytől, időtől és testtartástól. Az imaséta lehetőséget teremt arra, hogy a hívek ne csak gondolkodjanak Istenről, hanem észleljék és szemléljék megnyilvánulásait.

Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatos könyvében az imádkozás három módjáról értekezik, az első mód taglalásánál pedig az olvasható: „mielőtt az imába fognék, szedje össze magát a lelkem röviden, ülve vagy járkálva, amint neki jobban esik, és fontolja meg, hová és milyen célból törekszik. Ugyanezt az additiót kell megtartani mindegyik imamód kezdetén.” Vagyis séta közben is lehet imádkozni, vagy a séta lehet egyfajta lelki rákészülés az imára.

A kép a szerző tulajdonában van

A buddhista hagyomány szerint Gautama Sziddhártha a Bódhifa alá ült le meditálni, és ott érte el a megvilágosodást.

Buddha ezt követően a tapasztalatain elmélkedett, illetve oda-vissza sétált a helyszínen, miközben – a legenda szerint – lótuszvirágok nyíltak a léptei nyomán. Az ösvény, amit használt, vagyis ahol gyakorolta a sétáló meditációt, tizenhét lépés hosszú volt.

A buddhista praxisnak ma is része a sétáló meditáció. A meditációt alapvetően ülve szokták végezni, méghozzá praktikus okokból. Álló helyzetben könnyebben kibillenhetünk, a mozgás szétszórttá tehet, míg fekvő testhelyzetben könnyen elalszik az ember. Az ülés a kettő között van, egy stabil testhelyzet, ami hosszú ideig fenntartható, segít elcsendesedni, mégis ébernek maradni. A legjobb, ha keresztbe tett lábbal, egyenes háttal, ölbe tett kézzel ülünk, de akinek ez gondot okoz, például egészségi okokból, más pozíciót is választhat. A testtartás ugyanis csak egy eszköz, amivel növelhetjük az elmével való munka hatékonyságát.

A meditáció lényege sem az, hogy minél tovább tudjunk mozdulatlanul ülni, hanem hogy gyakoroljuk az éberséget, kifejlesszük a tudatos jelenlétet, ami aztán megjelenhet a mindennapi életünkben is.

A sétáló meditáció jó lehetőség arra, hogy az ülő meditáció során elért éberséget kiterjesszük más tevékenységekre is.

Hogyan csináljuk?

Válasszunk egy nyugodt helyszínt. Ez lehet egy zárt tér, kezdőknek inkább az ilyen ingerszegény környezetet ajánlják, de kimehetünk a természetbe is. A lényeg, hogy legyen egy legalább három-négy méter hosszú szakasz, ahol meg lehet tenni 10-15 lépést anélkül, hogy akadályba ütköznénk. Ha ennél kisebb a terünk, akkor sétálhatunk akár körbe is.

A kép a szerző tulajdonában van

Álljunk meg kisterpeszben, a lábfejek párhuzamosak, a térdek lazák, enyhén be vannak hajlítva. A vállat engedjük le, a karok lazán lógnak a test mellett. (Van, aki azt ajánlja, hogy magunk előtt fonjuk össze az ujjainkat.) Várjunk addig, amíg valóban megérkezünk a jelen pillanatba. Tudatosítsuk a testhelyzetet, ahogy a talpunk a talajhoz ér, hogy a föld megtart minket. A legjobb, ha mezítláb vagyunk. 

Figyeljük meg a légzést, ahogy belégzésnél emelkedik, kilégzésnél süllyed a mellkas. Ha készen állunk, induljunk el! A testsúlyt helyezzük át a jobb lábunkra. Figyeljük, ahogy a bal láb felemelkedik, a jobb lábra nehezedik a testsúly, majd mozdul a test, dolgoznak az izmok, hajlanak az ízületek, ahogy a láb újra földet ér. Jön a másik láb. Ismételjük a mozdulatsort, közben figyeljük a testérzeteket, a felbukkanó gondolatokat, érzéseket! Találjuk meg a saját tempónkat, ami nem túl lassú és nem túl gyors, amely lehetőséget ad a szemlélődésre.

Figyeljük a változásokat, ahogy keletkezik és elmúlik egy érzés, egy mozdulat. Sétáljunk el a kijelölt szakasz végéig, majd forduljunk meg! Észrevesszük, milyen sok apró mozdulatból áll egy egyszerű megfordulás is? Sétáljunk vissza! Néhány hossz után, ha már eléggé elcsendesedett az elme, gyorsítsuk a tempót, tegyünk meg így néhány hosszt, majd megint lassuljunk le! Ismét figyeljük a változásokat!

Milyen a légzésünk? Megmaradt az összeszedettségünk? Ha elkalandoznánk, szelíden tereljük vissza a gondolatainkat. Sétáljunk újra a saját tempónkban! Végül lassuljunk le, álljunk meg, tudatosítsuk a testhelyzetet. Milyen érzés megállni?

Aki elég összeszedett, az kiterjesztheti a figyelmét a hangokra, más külső ingerekre is. A buddhista gyakorlók a sétálás során különböző meditációs tárgyakat is megvizsgálnak. Elmélkednek a Buddha tanításán, a múlandóságon, felidézik a fejlesztendő erényeket.

Ha ezen a formális módon megtanultunk figyelmesen sétálni, akkor ezt a képességet alkalmazni tudjuk a hétköznapokban is, amikor egyik helyről a másikra megyünk, ügyeket intézünk. Vagyis képessé válunk megőrizni a tudat békéjét bárhol, bármikor.

A kép a szerző tulajdonában van

Egészségünkre!

Ezek után nem meglepő, hogy ma már létezik sétáló coaching is, vagyis vannak olyan tanácsadók, akik sétálva tartják meg az „ülést” ügyfeleikkel, vagy legalábbis azokkal, akik ezt igénylik. A coach célja, hogy egy vagy több irányított beszélgetés alkalmával, megfelelő kérdésfeltevéssel továbblendítse az elakadt személyt vagy közösséget, hozzásegítse őket céljaik eléréséhez. Ehhez pedig valóban jó módszer lehet a sétával egybekötött diskurzus.

Ez egy kötetlenebb, oldottabb társalgási forma, mintha egy irodában ülnének egymással szemben, és ingerszegény környezetben beszélgetnének. Az egymás mellett sétálás eleve partneri kapcsolatot feltételez, közben lehet nézelődni, irányt váltani, felfelé kaptatni, lefelé ereszkedni, vagy ha az esik jól, leülni egy padra, és úgy folytatni a beszélgetést. A szabad levegőn való séta serkenti az agyat, szárnyalhatnak a gondolatok. Talán mindenféle különösebb erőfeszítés nélkül, magától bukkan majd fel az ember elméjében a megoldás a problémájára.

És tulajdonképpen erről szól az erdőfürdő is,

mármint a természetben folytatott séta jótékony hatásairól. Az erdőfürdő egy vezetett, tudatos séta, amikor is a résztvevő érzékeivel elmerül a természet atmoszférájában. Hallgatja az erdő hangjait, magába szívja az illatokat, szemléli a formákat és színeket. Az erdőfürdőt ma már különböző pszichés problémákkal küszködők és civilizációs betegségben szenvedők állapotának javítása érdekében alkalmazzák. A természetben való séta pozitív hatással van a szorongásra, depresszióra, kiégésre, jól alkalmazható a különböző hormonális és stressz okozta megbetegedések esetén.

Ha rossz a kedved, sétálj! Ha utána is rossz a kedved, sétálj még egyet! – mondta Hippokratész, aki vallotta, hogy a gyaloglás a legjobb orvosság.

A rendszeres, rövid, napi 15-20 perces séta javítja az életminőséget, és segíthet megelőzni számos betegséget. A séta szinte bárkinek ajánlható, hiszen nem túl megerőltető, végezhetjük a saját tempónkban, mégis serkenti a vérkeringést, így védi a szívet, és pozitív hatással van az agy működésére. Aki sokat gyalogol, annál alacsonyabb a demencia és az Alzheimer-kór kialakulásának esélye. Egy kutatásban úgy találták, hogy azoknak az idősebb férfiaknak és nőknek, akik hat hónapon át rendszeresen sétáltak, javult a fehérállományuk és a memóriájuk, ellentétben azokkal, akik csak táncoltak vagy más nyújtógyakorlatokat végeztek.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Séta közben az egész test dolgozik, erősödnek az izmok, emelkedik a véráramban lévő oxigén szintje, javul a tüdőkapacitás, és az emésztés. A séta még a szemnek is jót tesz. Logikus, hiszen amíg sétálunk, addig sem a monitor előtt ülünk, a tájat szemlélve dolgoznak és megpihennek a szemizmok.

Számomra még egy igen fontos pozitívuma van a sétának. Kimenni a természetbe és élvezni a létezés örömét, ez remek lehetőség, hogy újra kapcsolódjunk a természettel. Séta közben meg-megállunk, megszagolunk egy virágot, gyönyörködünk a tájban. De van-e még táj, amelyben gyönyörködhetünk? Vannak még virágok, amelyeket megszagolhatunk? Aki sétál, annak természetes igényévé válik a környezetének a védelme is.

Azt hiszem, nem szükséges tovább részleteznem, hogy miért is a séta az egyik legjobb dolog, amit mindennap tehetünk. 

Mehetünk?

Iliás-Nagy Katalin 

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van

Források: 

ITTITTITTITTITTITTITTITTITTITTITTITT