–

Jó eséllyel neked is volt már

2018-ban Dánia készített a sportsérülések előfordulási gyakoriságáról reprezentatív (a teljes népesség sajátosságait leképező) vizsgálatot. Arra voltak kíváncsiak a kutatók, kinek volt olyan sérülése, amely minimum 7 napig gátolta a sportolásban, és/vagy orvossal való kapcsolatfelvételt igényelt. Kiderült, hogy minden ötödik felnőttnek és gyereknek volt ilyen problémája – csak az elmúlt 12 hónapban! Hasonlóan magas számokat kaptak abban a felmérésben, amelyet egyetemi szinten sportoló fiatalok körében végeztek az Egyesült Államokban.

A megkérdezettek 67,1 százaléka sérült már meg élete során, átlagosan 2,28 alkalommal kellett ilyen típusú nehézséggel megküzdeniük. 

Izgalmas eredményeket olvashatunk egy 2015-ös holland tanulmányban is, amelyben profi és amatőr focistákat hasonlítottak össze, közel 700 személy bevonásával. Azt találták, hogy míg a hivatásos labdarúgók körében a kisebb, illetve a túlterheléses sérülések gyakoribbak, addig a közepesen súlyos és súlyos sérülések nagyobb arányban érintik a hobbisportolókat. Az összefüggés vélhető okaira hamarosan kitérek. Egyelőre állapítsunk meg annyit, hogy te, aki olvasod a cikket, valószínűleg éltél már át sportsérülést (vagy ismersz valakit, aki igen). Így jártam én is, és részben a személyes élményeim motiváltak arra, hogy pszichológusként többet megtudjak a témáról. 

Ez történt velem

2001-et írtunk, és nekem minden összejött dzsúdóban. Az egész országból összesen öten mehettünk cselgáncsozók az Európai Ifjúsági Olimpiai Napokra, beleértve fiúkat-lányokat, valamennyi súlycsoportot. Kiélezett volt a küzdelem a válogatókon, de sikerült kijutnom, a versenyen pedig érmet szereznem. Onnan gyakorlatilag egy edzőtáborba érkeztem haza, és a sikeren felbuzdulva kitaláltam, szeretnék ősszel elindulni a hazai rendezésű junior-Európa-bajnokságon, a nálam 3-4 évvel idősebbek között. Újabb kvalifikációs folyamat következett, de úgy éreztem, nem ismerek lehetetlent. Megnyertem az ifi-, a junior- és a felnőtt magyar bajnokságot, utóbbit pont a 15. születésnapomon. Elértem a célomat: én képviselhettem 63 kg-ban Magyarországot. És akkor két héttel a verseny előtt jött az utolsó kemény edzőtábor…

Én voltam a válogatottban a legfiatalabb. A saját edzőm nem volt jelen, a szövetségi kapitányt alig ismertem, nem voltunk bizalmi kapcsolatban.

Emlékszem, az edzés elején olyan típusú fáradtságot éreztem, amit korábban sohasem. Életemben először jutott eszembe, hogy valami bajom eshet, hogy megsérülhetek.

Sőt, az is megfordult a fejemben, hogy ha megrándulna a kisujjam, talán pihenhetnék egy kicsit. De ezt gyorsan el is hessegettem. Arra egyáltalán nem gondoltam, hogy szünetet is lehetne kérni, ez egyszerűen nem volt opció. Folytattam a munkát. 

Az egyik gyakorló küzdelemben egy nálam több mint 10 kilóval nehezebb lánnyal dzsúdóztam. Eldobtam, amit pont látott a kapitány, és gúnyos megjegyzésekkel illette az ellenfelemet. Alapból mindenki izgult a közelgő verseny miatt, de a lány – érthető módon – még feldúltabb lett. Óriási nyomás volt rajtunk. Amikor legközelebb befordultam neki, igyekezett megkontrázni, hátra lehúzni. Nem tudtam elesni, valahogy letapadt a lábam a szőnyegre. Az elülső keresztszalagom teljesen, az oldalsó részlegesen szakadt, a hátsók meglazultak. Háromszor műtöttek, de soha többé nem tudtam igazán dzsúdózni. 

Sokkal több mint egy rossz mozdulat 

Az előbbi történetet nem azért osztottam meg, hogy büszkélkedjem az eredményeimmel (a siker nálam nemcsak öröm volt, hanem rizikótényező is), vagy részvétet váltsak ki a sérülésem miatt. Húsz év szerencsére bőven elég idő volt ahhoz, hogy megdolgozzam ezeket a tapasztalatokat: jól vagyok. Ebből az egészből most inkább az az érdekes nekem, hogy miként változott a balesetről való gondolkodásom. Kezdetben, amikor visszapörgettem magamban az eseményeket, mindig a mozdulatokra koncentráltam. Biztosan rossz helyre léptem, máshogy tartottam a testemet, figyelmetlen voltam, stb.

Aztán ahogy telt az idő, egyre inkább rájöttem, hogy ebbe a helyzetbe tulajdonképpen mennyire bele volt kódolva a sérülés veszélye, és talán az lett volna nagyobb bravúr, ha mégsem következik be. 

Olvasás közben neked már biztosan feltűnt, amire kamaszként nekem nem volt rálátásom, de amit – azóta már tudom – kutatások is igazolnak. Például azt, hogy sérülések gyakran a leginkább elhivatott és lelkes sportolókkal történnek, akkor is, ha hobbiszinten űzik az adott tevékenységet. Ők azok, akik hajlamosak eszméletlenül túlvállalni magukat. Hova siettem? Miért akartam 15 évesen bezsebelni olyan sikereket, amelyeket bőven lett volna még időm megélni? Engem mindig támogattak, de csak ritkán állítottak meg, amikor teljesíteni akartam (ki is borultam volna, ha többször próbálkoznak; ezzel a mai napig dolgom van). Képtelen voltam lelassítani, többet pihenni, hosszú távon gondolkodni. 

Aztán ott van az edzővel való viszony. Ha az edző nem ismeri a tanítványait, illetve extra stresszforrást jelent a számukra, az növeli a sérülés kockázatát. Ebbe az irányba hatnak a versenysportban uralkodó normák is. Megszoktad, hogy nem szállhatsz ki az edzés közepén csak úgy, csak azért, mert te most fáradt vagy. Ki látott már ilyet? Micsoda gyengeség ez? Arra neveltek, hogy fogadj szót, csináld végig, bírd ki, feszegesd a határaidat.

Talán a saját edződnek meg mered mondani, ha valami túl sok, de újoncként a válogatottban nem valószínű. Inkább próbálod figyelmen kívül hagyni a tested jelzéseit. 

Nem minden fájdalom egyforma 

Nagyon hasznosnak találtam, amikor megismerkedtem Tamsin Addison, John Kremer és Robert Bell 1998-as elméletével, amelyet magyarul is tárgyal a Gyömbér Noémi és Kovács Krisztina által szerkesztett Fejben dől el című sportpszichológiai könyv. Addison egyébként díjlovagló, az ír paralimpiai válogatott tagja. Kollégáival a sportolók által megélt fájdalomélmények 5 típusát azonosították. Ezek közül az első a fizikai megterheléssel járó normális kimerültség, amelyet rutinszerűen érzünk, ha megerőltetjük magunkat. A második az úgynevezett pozitív edzésfájdalom: kihajtjuk magunkat, égnek az izmaink, légszomjunk van, de összességében kontroll alatt tartjuk a testünket. A harmadik kategória a negatív edzésfájdalom, ami viszont már a túledzéssel kapcsolatos, fenyegető érzés.

„Volt, hogy a kádban fekve elájultam” – Ideje, hogy beszéljünk a brutális menstruációs görcsökről, ami jóval több nőt érint, mint gondolnád

WMN Egszsg – 2022. május 17. – FR

És pontosan ez az a szint, amire már nagyon fel kéne tudni figyelni, amikor vissza kellene venni a tempóból, a mennyiségből! Ideális esetben el sem kéne jutni a következő típusig, a negatív figyelmeztető fájdalomig. Ezt az élményt úgy definiálják a szerzők, mint egy eddig nem tapasztalt érzetet, ami már közvetlenül jelzi a sérülésveszélyt! Legeslegkésőbb ezen a ponton azonnal fel kéne függeszteni az adott tevékenységet. Mert ezután már csak a negatív akut fájdalom következik, ami maga a sérülés, katasztrófaélménnyel összekapcsolva.

Miért nem tanítjuk meg a gyerekeket – vagy utólag a felnőtteket –, hogy felismerjék ezeket az állapotokat, és vegyék őket komolyan a saját biztonságuk érdekében? 

Átmeneti kiút, de milyen áron…

Egy másik megközelítésben is régóta foglalkoztatja a szakembereket az, amit sokan megnövekedett baleseti hajlamként emlegetnek. Természetesen egy baleset attól baleset, hogy hirtelen, véletlenszerűen, és nem készakarva történik. Ettől még lehetnek olyan időszakok az életünkben, amikor a szokásosnál is szétszórtabbak vagyunk: folyton megbotlunk, nekimegyünk dolgoknak, minden kiesik a kezünkből. Mindez persze összefügg a fáradtsággal, a kialvatlansággal, a túlterheltséggel, illetve az úgynevezett betegségelőnyökkel is. De hát mi hasznunk származhat abból, ha megsérülünk?

Eredetileg a pszichoanalitikusok használták ezt a fogalmat, akik úgy gondolták, a betegségekkel, sérülésekkel kapcsolatos nyereségek javarészt tudattalanul hatnak ránk. Nem arról van szó, hogy hibáztassuk azokat az embereket, akiknek amúgy is gondjaik vannak, vagy azzal vádoljuk őket, hogy szándékosan lettek betegek. Ez egyrészt alaptalan és igazságtalan lenne, másrészt nem is vinne előre.

Azért érdemes tudni a jelenségről, hogy a lelki tényezők feltárásával elősegíthessük a gyógyulást, illetve megelőzhessük, hogy hasonló dolgok történjenek a jövőben.

Gyömbér Noémi és Kovács Krisztina könyve szerint elsődleges betegségelőnynek nevezik azokat az eseteket, amikor a pszichés feszültségeink testi tünetek formájában vezetődnek le. Ilyenkor felerősödhetnek a már meglévő betegségeink, kiújulnak a nyavalyáink, könnyebben döntenek le a lábunkról a vírusok, fertőzések. A másodlagos betegségelőny azt jelenti, hogy a sérülés felmentést ad a nemkívánatos tevékenységeink alól: végre pihenhetünk, ráadásul jobb esetben körülvesz minket a szeretteink gondoskodása. A harmadlagos betegségelőny során valaki más profitál – szintén nem tudatosan! – a betegségünkből. Életfeladatot adunk neki, rá vagyunk utalva, hasznosnak érzi magát.

Fontos még egyszer megjegyezni: ezek többnyire nem tudatos folyamatok, illetve attól még, hogy nem ismerjük a hátterükben meghúzódó biológiai okokat, a szubjektíven megélt panaszok valóságosak és sok esetben rendkívül fájdalmasak. 

A sérülés az utolsó láncszem

Manapság a legtöbb elméletalkotó, köztük a kanadai Willem Meeuwisse, dinamikus modellekben gondolkodik a sportsérülések kapcsán. Azt mondják, hogy a sérülések több kockázati tényező együttes jelenlétéből, illetve az azok közti összetett kölcsönhatásokból fakadnak. Ráadásul a kezdeti rizikófaktorok folyamatosan alakulnak az edzés, a részvétel ciklusai során: változik például a személy ügyessége, állóképessége, a társakkal való kapcsolata, az őt érő kihívások, a sporton kívüli élethelyzete (például gyász, szakítás, házasság, gyerekvállalás), a stressz szintje, stb. Ebből az következik, hogy nem elég egyszer felmérni a kockázatokat, hanem rendszeresen monitorozni kellene őket. Különösen, ha valakinek volt már sérülése: ebben az esetben 3,6-szor akkora esélye van arra, hogy újra sérülés éri, mintha korábban nem történt volna vele ilyesmi. 

Legyen szó amatőr- vagy versenysportról, a rizikótényezőket általában külső és belső; valamint módosítható és nem módosítható csoportokra szokták osztani. Külső, környezeti tényező lehet például a pálya borítása, a felszerelés minősége, vagy az időjárás. A belső faktorok közé sokrétű pszichés és testi sajátosságok tartoznak. Nem módosítható például az életkor (az idősebbek könnyebben sérülnek), a testtípus vagy a genetika. A megelőzésnél nyilvánvalóan érdemes a módosítható tényezőkre koncentrálni: köztük a túledzettség elkerülésére, vagy az egészséges táplálkozásra.

Rizikó a helytelen technika, a gyengébb izomzat, illetve a megfelelő bemelegítés hiánya, ami gyakrabban érinti a hobbiszinten sportolókat. 

Bár ez a cikk most pszichológiai kérdésekre fókuszál, arról se feledkezzünk meg, hogy a biológiai, illetve a környezeti sajátosságokon túl szociokulturális faktorok is befolyásolják, kinél mekkora sérülésveszély áll fenn. Nem mindegy, milyen körülmények között edz valaki, tud-e ruházatot, eszközöket vásárolni magának. Van-e edzője, milyen a vele való kapcsolata. Mennyire fér hozzá orvosi ellátáshoz, masszőrhöz, gyógyszerekhez, tapaszokhoz stb. Milyen kulturális kontextusba ágyazódik az adott tevékenység, mik az uralkodó normák a közösségben és a tágabb társadalomban.

„Féltem a kudarctól, hogy újra és újra szembesülök azzal: nem tudok teherbe esni” – A szex és a PCOS

WMN Egszsg – 2022. május 16. – RB

Egy sérülés nem csak akut lehet!

A sportsérülések közé nemcsak azok a balesetek tartoznak, amelyekkel a sürgősségi osztályon köt ki az ember, hanem idesorolhatók a túlterheléses sérülések is, vagy más néven sportártalmak (például a bőr, az inak, az izmok, vagy a csonthártya gyulladásai). Ezek meglehetősen elterjedtek az olyan ismétlődő mozgást jelentő sportágakban, mint az atlétika, az úszás, a kerékpározás, és a labdajátékok. Ebben az esetben tehát nem egy konkrét esemény hatására keletkezik probléma (mint, mondjuk, egy bokaficamnál), hanem azért, mert hosszú időn keresztül túl sok, illetve túlságosan egyoldalú a terhelés. 

Éppen pár hónappal ezelőtt, 2022-ben jelent meg egy nagyon tanulságos metaelemzés a Sports Medicine című szaklapban. A svéd szerzők 14 korábbi kutatás eredményeit összesítették, és több tucat kockázati tényezőt azonosítottak, amelyek együttesen jelentősen megnövelik a túlterheléses sérülések bekövetkezési valószínűségét. 

Erre figyelj még oda!

Bár korábbi vizsgálatok megcáfolták, hogy létezne egyetlen személyiségtípus, amely mintegy bevonzza a sérüléseket, rengeteg minden kiderült azokról a profi és amatőr sportolókról, akik egyes tulajdonságaik miatt nagyobb veszélynek vannak kitéve a sportártalmak szempontjából. Kik ők? 

Azok, akik versengőbbek, célorientáltabbak, perfekcionistábbak, mint a társaik, illetve testedzésfüggőség jellemzi őket. Identitásukban központi szerepet foglal el a sport, ezért néha hajlamosak maguk előtt is tagadni a tüneteiket. Előfordulhat, hogy teljesítménycsökkenést tapasztalnak, így az egyre növekvő fáradtság ellenére még jobban erőltetik az edzéseket. 

További jellemző szokott lenni a kockázatvállalás megemelkedett szintje. Kutatások szerint főleg fiatal férfiaknál gyakori, hogy megreszkíroznak olyan helyzeteket, amelyekben nem garantálható a testi épségük. Tényező a fentiekben már említett elhivatottság is, amikor valaki a mentális és/vagy fizikai kimerültség ellenére folytatja az edzést.

A túlterheléses sérülés és a munkahelyi kiégés hasonlít egymásra – mindkettő valószínűbben érinti azokat, akik szeretik azt, amit csinálnak.

A tanulmány felhívja a figyelmet a csapaton belüli rivalizáció veszélyeire is, valamint a kognitív torzítások szerepére. Utóbbiak közé tartozik a mágikus gondolkodás, amikor azt várjuk, hogy a tüneteink majd maguktól elmúlnak. És ami még lényeges: a szerzők óva intenek attól, hogy normalizáljuk a fájdalmat, panaszkodásnak címkézzük a kommunikációt, vagy úgy véljük, a sportártalmak kevésbé fontosak, mint a traumás sérülések.

Vegyük komolyan a testünket, és tanuljunk meg vigyázni rá!

Ha pedig mégis megsérülünk, ne halogassuk a szükséges vizsgálatokat. A megfelelő időben és módon megkapott kezelések ugyanis fontosak ahhoz, hogy ne tetézzük a bajt, és adott esetben ne sérüljünk rá a már meglévő sérülésre. 

Milanovich Domi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / praetorianphoto