Tóth Flóra: Az anyaság igazi örömmunka… bizonyos pillanatokban

 –

Anyaság = munka? Ne már!

Ezeknek az szavaknak az összepasszításával még mi, anyák is igyekszünk óvatosan bánni. Mert hát nem akarjuk kedvét szegni senkinek. És nem akarjuk elvenni ennek az egész élménynek a pátoszát. Ugyanis 

ha valaki véletlenül ki meri mondani, hogy az anyaság kőkemény munka, akkor sokan, akik szerint ez a világ legcsodálatosabb dolga, azt érzik, hogy valami szent dologba szartunk bele ezzel a mondattal. De könyörgök, miért nem lehet fárasztó (és időnként akár nyomasztó) munka ÉS a világ legcsodálatosabb dolga EGYSZERRE?! 

És miért feltételezzük azt, hogy ha valami melós, akkor egyúttal ijesztő is? Hiszen számtalan ember imádja a munkáját, és ez tényleg igazi örömmunka lehet… bizonyos pillanatokban.

Van az anyai munkának fizikai része, de nem csak az

Szóval most, hogy így a mi napunk van, meg a munka napja is van, én anyaként bevallom, hogy ez a legcsodálatosabb hivatás, amit valaha is csináltam, ami persze máris sokkal szebben hangzik, mint a munka. Pedig egyébként világéletemben szerelemmunkáim is voltak, leszámítva néhány minimális, adminisztrációs területen eltöltött nyári munkát. De miközben tényleg élethivatásnak élem meg azt, hogy anya lehetek, és érzem ennek a kiváltságát is – főleg, hogy csodálatos, támogató családban neveljük a gyerekeinket –, azért azt is fontosnak tartom, hogy van olyan monoton és melós része minden általam eddig megtapasztalt anyai korszaknak, amit örömmel kihagynék. És őszintén kételkedem benne, hogy él a földön olyan anya, aki ezzel nincs így. 

Persze a kihagyni vágyott rész mindenkinek más, legyen szó testi és/vagy lelki megpróbáltatásokról. És vannak ezek között olyan dolgok, amiket „ki tudnak szervezni” azok az anyák, akik abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy van körülöttük támogató közeg. De 

mindig vannak pillanatok, amikben egy anyának egyedül kell helytállnia.

Akkor is, ha szuper szülőtárs és mindenféle más segítők veszik körül. Szerintem ez a legnagyobb küzdelem ebben. A legnagyobb munka és a legnagyobb teher. Elmondom, mire gondolok.

Nem hiszem, hogy tévedek, ha azt mondom, hogy 

ma Magyarországon a legtöbb családban a felnőttek közül az anya az, akivel a gyerekek a legtöbb időt töltik a felnövésük során. 

Ettől még persze lehet nagyon sok, nagyon fontos felnőtt az életükben, akár a teljes gyerekkoruk ideje alatt, akár bizonyos korszakokban, és nagyon jó, ha vannak. De, különös tekintettel a személyiségfejlődés szempontjából talán legfontosabb első három évre, az anya a legfontosabb viszonyítási pont, a fő referencia. Akkor is, ha nagyon intenzíven jelenlévő és elkötelezett apa is áll mellette. Mindegy is, hogy ez a terhesség és szoptatás biológiai meghatározottsága miatt, a társadalmi örökségünk okán, vagy valami más miatt alakult így. De így van, és kész.

Egy anyát nem rúgnak ki, pedig sokan érezzük azt, hogy néha megérdemelnénk

Ezért anyaként szerintem a mai, ilyen szempontból már nagyon tudatos világban az egyik legnagyobb küzdelem megbirkózni azzal a felelősséggel, hogy óriási befolyással vagy a gyereked életére, aktuális és későbbi boldogságára, megküzdési stratégiáira, terveire, személyiségére… szóval mindenre. Persze 

évek óta olvassuk, hogy elegendő „elég jó” anyának lenni, de akkor most kimondom, „elég jó” anyának lenni is kurva nagy meló, főleg az első néhány évben. 

Akkora, hogy sokszor érzi azt nagyon sok anya, ez meghaladja a képességeit. Hogy amikor megkapta ezt a csodás munkát, akkor senki nem gondolt arra, hogy mégsem alkalmas rá. És igazából ki kellene rúgni. És igen, nem tagadom, ebben a gondolatban annak a csírája is benne van, hogy akkor legalább tudna kicsit pihenni, amíg visszaveszik…

Mert persze visszavennék, hiszen egy anyát nem lehet kirúgni (vagyis nyilván lehet, de az egy másik kategória, és általában nem azok az anyák tartoznak bele, akik folyamatos önmarcangolásban vannak, hogy mennyire csinálják jól, vagy sem). De sajnos pontosan tudja minden anya, aki volt olyan szerencsés, hogy kapott már „kimenőt” hosszabb vagy rövidebb időre, hogy a felelősségérzetet nem lehet átadni a gyerek gondozásának bizonyos időre való átengedésével.

Igen, már az „anyakimenő” kifejezés is szörnyű, és igen, van egyenlőtlenség sok téren az anyák és az apák között, és biztos ennek a kiegyensúlyozása segít valamennyit az anyák helyzetén, de azért nem csak ezen múlik. Mert mi magunk is pakolunk a saját vállunkra olyan csomagokat, amiket nem biztos, hogy cipelni kellene. 

És akkor eljutottunk oda, hogy szerintem miért fontos erről beszélni. Azért, mert könnyítünk egymás terhein azzal, ha kimondjuk, hogy ezek bizony vannak, és nehezek. És a leendő szülők felkészülését is segíti, ha valamennyire belelátnak, mi vár rájuk. De azt is vegyék hozzá, hogy nekem például

a legkedvesebb nem szülői, hanem szakmai élményeim sem érnek fel egy átlagos anyai hétköznap problémamentes pillanatával.

(Pedig én tényleg imádom a munkámat… is.) Persze ahhoz észre kell venni ezeket a pillanatokat, és meg kell tanulni örülni nekik. És – bassza meg – ez is munka!

De akkor hogyan ünnepeljük az anyai munkát? Munkával?!

Tudom, hogy ez most kicsit talán szokatlan lesz, főleg, hogy nagyon sokan hisznek a nagy gesztusokban, a meglepetésekben és a látványos, de nem igazán hasznos ajándékokban. Ők óvatosan olvassanak tovább! Ráadásul a statisztikákat figyelembe véve inkább anyák fogják ezt a cikket olvasni, és nem apák – pedig 

a legtöbb családban az anyák napja ünneplését az apák „oldják meg”, vagy éppen ellenkezőleg, nem tesznek semmit érte.

És az nagyon-nagyon rosszul tud esni.

Néha még az is rosszulesik, ha van róla megemlékezés, csak nem olyan, amilyenre az anya vágyna. Mert nem biztos, hogy ez az az alkalom, amikor egy óriási csokor virággal és a gyereknek betanított verssel kell úgymond köszönetet mondani azért a sok teherért, amit az anyák cipelnek. Persze lehet ezt is (és van, akinek óriási örömöt szerez), de az én unortodox javaslatom az lenne, hogy az anyák napján a családi köszöntést intéző, az anyákat ünnepelni akaró hozzátartozók (legyenek akár felnőtt gyerekek vagy az anyával közös gyerekeket nevelő apa) egyszerűen kérdezzék meg az anyát, hogy mit szeretne. Hogy mitől érezné magát megünnepelve. Egy csokor virágtól vagy pár óra kimenőtől? Vagy attól, hogy valamit kivételesen nem ő csinálna, amit általában ő szokott? Hadd mondja meg ő. 

Tóth Flóra

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van