„Ideje, hogy a nők ne csak kicsire lőjenek” – Ismerjétek meg Kozma Andrea, a CEU ILab vezetőjének inspiráló életútját!

–

Az ember, akinek mindig szembejön a forgalom

Az, amit az ember otthonról hoz, egy életre meghatározza. Andrea szülei első generációs diplomások – édesanyja vegyészmérnök, édesapja jogász –, akik vidékről érkeztek a fővárosba. Az ő erős vágyuk a tanulásra, arra, hogy jobb életet teremthessenek maguknak, gyerekeik sorsát is megpecsételték. Törekvéseiknek köszönhetően Andrea a testvérével már jó iskolákba járhatott, tanulmányait pedig a jogi egyetemen folytatta – bár ez egyfajta kényszermegoldás volt. A vágyai ugyanis a bölcsészkar irányában vitték volna, feltéve, ha nincs az a konfliktus a középiskolai magyartanárával, ami a jegyeire is rányomta a bélyegét.

„Egész életemben újra és újra konfliktusba kerültem a környezetemmel azért, mert nagyon másképp gondolkodtam, mint a többiek. Valahogy az én logikám mindig mást diktált, mint a körülöttem lévő világ logikája”

– mondja Andrea, aki úgy jellemzi magát, mint „az ember, akinek mindig szembejön a forgalom”. Pedig aki ismeri, tudja, hogy egyáltalán nem konfliktuskereső.

Különutasnak lenni magányos dolog – és nem valami olyan, amit önként választ az ember

Andrea már gyerekként sem simult bele könnyen a rendszerbe. Elmondása szerint az a gyerek volt, aki elsőben feláll és kimegy az osztályból, mert unalmas számára a tananyag.

„A testvérem viszont épp az ellenkezője: az a típus, aki nagyon meg akar felelni mindenkinek. Annak ellenére, hogy nagyon jó a kapcsolatunk, sokszor láttam rajta, hogy iszonyatos feszültséget kelt benne, amiért én ilyen vagyok. Hogy nekem mindig valami nehéz, konfliktusos helyzetbe kell kerülni. Nem értette meg, hogy ezeket sosem én generáltam, csak rendre ott találtam magam bennük. Ez az érzés jelentősen meghatározta és meghatározza az életemet” – fejti ki.

Amikor arról kérdezem, tudja-e kitől örökölhette ezt a habitust, szinte gondolkodás nélkül rávágja, hogy az édesanyjától.

„Ő szintén különutas. Egy letelepített földműves hajdú család sarja, aki tanulni akart – nem földet művelni –, de a szülei nem támogatták ebben. Anyu viszont hihetetlenül okos asszony, és a nagyanyja támogatásával el tudta érni a célját. De ugyanígy apu is ki akart törni abból a nyírségi faluból, ahová született.”

Ez az attitűd pedig beleivódik az emberbe: a kemény munka szeretete, a munkabírás, a szorgalom.

Meg a hihetetlen kíváncsiság, ami egy pillanatra sem múlt el belőle

„A mai napig a legfontosabb dolog, ami irányítja az életemet, az a felfedezővágy, ami arra sarkall, hogy minél több mindent megtanuljak, megtapasztaljak” – fejti ki Andrea, akinek a jogászvégzettsége mellett nemzetközi üzleti jogi és filozófiai diplomája is van. És aki elvégezte továbbá az MBA-képzést a CEU-n, sőt a konzervatóriumot is ének szakon. Jogászdiplomával a zsebében ugyanis elérkezettnek látta az időt, hogy zenei pályára lépjen. A sors azonban – egy tragédia által – közbeszólt.

„Érdekes, hogy alakul az ember élete. Rajongtam az énektanáromért, aki már nyugdíjasként vállalt el engem, és aki egy héttel a záróvizsgám előtt meghalt. Nagyon megviselt. A testvérem, akit szintén erősen terelgettek a zenei pálya felé, ebben az időben oboázni tanult az Operaház oboistájánál, aki szintén elhunyt – ő is, akárcsak az én tanárom, rákban. Valahogy azt gondolom most is, hogy az élet azt üzente nekünk ezekkel a tragédiákkal, hogy ez nem a mi pályánk” – mondja. 

Annak ellenére, hogy abban az időben továbbra sem tudta elképzelni, hogy jogászként fog dolgozni – a gyakorlati jogi pálya ugyanis nagyon unalmasnak tűnt neki –, mégis sorra nyíltak meg előtte a lehetőségek. Így jutott ki ösztöndíjjal Amerikába, Angliába és Kanadába az angolszász jogrendszert tanulmányozni. Az a fajta joggyakorlat és jogi gondolkodás pedig, amit az ott töltött idő alatt megismert, bebizonyította számára, hogy ez a pálya mégis képes izgalmakat nyújtani.

Persze ehhez az is kellett, hogy a privatizáció miatt, a kereskedelmi televíziózás indulásával rengeteg érdekes jogi munka lett hirtelen itthon a piacon – még ha mindegyik rettenetesen küzdelmes is volt.

Jött a rendszerváltás utáni legvéresebb médiaper

Kezdő ügyvédként az első munkahelyén, az Írisz TV-nél – ahogy ő fogalmaz – rögtön „bele is futott a késbe” a Baló György által vezetett Írisz TV-vel. 1997-ben ugyanis az Országos Rádió- és Televíziótestület (ORTT) kihirdette a kereskedelmi frekvenciákra kiírt pályázat eredményét, amit a Central European Media Entrepriseshez (CME) köthető Írisz TV – amelynek Balóval munkatársai voltak – annak ellenére vesztett el, hogy magasabb koncessziós összeget ígért, mint a győztes RTL.

A CME azonban Andrea vezetésével perre ment, és nyert is, ám az ítéletet az ORTT nem hajtotta végre, így Andreának a saját megnyert perét kellett megtámadnia a bíróság előtt (végül a CME TV3 néven kezdett saját műsorszórásba, amit később a TV2 tulajdonosa felvásárolt, majd bezárt – a szerző). Azóta is ez tekinthető a rendszerváltás utáni médiatörténet legvéresebb perének, ami Andrea számára sok mindenre rávilágított.

„Fiatalon, a pályája elején az ember annyi naiv várakozással van az élettel kapcsolatban.

A per során, amit a politikából meg minden egyébből láttam, az korábban elképzelhetetlen volt számomra – óriási csalódás ért több szempontból.

Az ORTT akkori elnöke ugyanis például a volt jogi professzorom, Révész Tamás volt, aki »nem tudta«, hogyan kell végrehajtani az ítéletet. Nem értette, hogy ha érvénytelen volt a pályázat, akkor újra ki kell azt írni. Köpni-nyelni nem tudtam. Kénytelen voltam megtámadni a saját nyertes ítéletemet” – mondja.

Erős kezdés

Mivel sosem volt tárgyalóteremben előtte, és kezdő jogászként számított rá, hogy nem fogják komolyan venni a legfelsőbb bíróságon, jogászkollégákat vett maga mellé, hogy azt az erőt képviselje a tárgyalópartnerei felé, amire szükség volt.

„Szemben álltam ugyanis az RTL a TV2 és az ORTT jogászaival, akik mind vezető nemzetközi vagy helyi irodák senior ügyvédei voltak.”

Andreát azonban nem lehet egykönnyen megfélemlíteni, elérte a perben azt, amire addig nem volt példa: a bíróság kötelezte az ORTT-t arra, hogy mutassa meg az elkészült felvételeket a pályázat elbírálásának folyamatáról. 

„Ezeken pedig pontosan lehetett hallani, hogy mikor kapcsolják ki a diktafont, mikor történik a megbeszélésen olyan, amit nem akartak rögzíteni” – fejti ki Andrea, aki az angolszász jogrendszerben tanultak alapján kocsin tolta be a perdöntő a bizonyítékokat, ami addig példátlan volt a magyar gyakorlatban. Mindemellett komoly lelki tortúrát kellett kiállnia, sokan próbáltak ugyanis hatni rá, eltántorítani a per folytatásától. Itt kapcsolt be a korábban már jól ismert mentalitása, az, hogy nem fél árral szembe úszni és nem engedi magát sarokba szorítani. Még akkor sem, ha mindenki más kifarol mögüle

„Olyan szinten politizálódott ugyanis addigra a történet, hogy az utolsó tárgyalásra egyetlen kollégám sem jelent meg mellettem, és egyedül mentem be a tárgyalóterembe a három alperessel szemben” – mondja, mindenféle keserűség nélkül a hangjában.

És hogy nőként nehezebb dolga volt-e sikerrel véghez vinni egy ilyen pert, határozott igennel felel.

„Egyszerűen nem kezeltek partnerként. Minden szituációban, pláne még az elején, megkaptam, hogy »ők jobban tudják nálam«.”

Amikor arról kérdezem, ez hogyan hatott rá, csak mosolyog. „Ezen tényleg soha nem sértődtem meg, azt láttam ugyanis az egészből, hogy még nagyobbat kell ugrani.”

Üldöztetés leszerelt FBI-ügynökökkel

Közben a CME kivonult Magyarországról, és „vitték” Andreát is, aki az amerikai anyacég jogi igazgatója lett Londonban. Ennek ellenére kisvártatva ismét egy piszkos kelet-európai ügyben találta magát, a cseh állam ugyanis szó szerint ellopta a cég cseh tévécsatornájának, a Nova TV-nek – ami abban az időben szinte az egész céget eltartotta – a műsorszolgáltatási jogát.

„Ez egy irtózatos sztori, tele volt vele az amerikai sajtó is. Mindenkit be kellett vonnunk a történetbe, még az amerikai kormányt is. Három nagy arbitráció (választott bírósági határozat – a szerk.) futott, abból kettőt megnyertünk – ez 480 millió dolláros kártérítést jelentett. De ezzel párhuzamosan még harminc egyéb per folyt az ügyben, miközben

Vladimír Železný, a Nova első CEO-jának vagyonát számtalan országban kerestük. A tárgyalás során az akkori főnökömmel már a perből készülő film forgatókönyvén gondolkoztunk, az egész történet filmre kívánkozott ugyanis.

Persze ilyen extrém helyzetekbe egy idő után belefárad az ember, és vágyik a kiszámíthatóbbra, nyugalmasabbra – főleg, ha már családja is van.” 

„Milyen anya vagy te?” – hát, én egy ilyen anya vagyok

Mindeközben Andrea édesanyává vált, így a háttérben óriási munka folyt azért is, hogy a magánéletében is rendben tartson mindent. Korábban a munka miatt előfordult, hogy az évi 365 napból 150-et utazott – ahogy ő fogalmaz: praktikusan a repülőn élt –, az első gyereke születése után azonban már lelkileg is egyre megterhelőbbé vált számára ez az életforma.

„Szülés előtt, hét hónapos terhesen is még repülőre ültem, majd a British Airways már nem engedett gépre szállni. Amíg Kata meg nem született, nem érdekelt, mennyit repülök. Aztán már elkezdtem szorongani, hogy mi van, ha valami baj történik a repülővel, és a csecsemőm anya nélkül marad. Vagy nem is kellett rögtön tragédiára gondolnom: előfordult, hogy ott ragadtam valahol az időjárás miatt, és úgy kellett könyörögnöm a dadának, hogy ne hagyja magára a gyereket. Attól kezdve már nem örültem, ha repülni kellett – miatta, nem magam miatt.”

Közben pedig kitartóan küzdött a lelkiismeret-furdalással is.

„Ha az embernek gyereke születik, onnantól fogva a lelkiismeret-furdalás állandó. Mindig ott motoszkál benned a kétely, hogy jól csinálod-e. Nem mondasz vagy csinálsz-e olyat, ami felnőttként nyomot hagy benne, és amivel később küzdeni fog.”

Andrea nem tagadja, hogy sokszor néztek rá ferde szemmel, amiért a karrier előtérben van az életében.

„Emlékszem, amikor az óvodából, a »late pick up«-ból hoztam haza a gyerekemet, nekem szegezték, hogy »milyen anya« vagyok. Mondtam, hogy »hát, én egy ilyen anya vagyok«.

Az iskolában pedig a gyerekeimet traktálták azzal, hogy nekik biztosan nem is élnek együtt a szüleik, mert az apukájuk megy mindig értük – nekem ugyanis egy rendkívül támogató párom van, aki mindenben segít. De erről sokat beszélgettünk velük, és ezt teljesen jól kezelik.”

Amikor már képtelen vagy ugyanazt az utat újra megtenni… keresni kell egy újat

Az első gyereke, Kata születése után Andrea visszatért Magyarországra, és az HBO Europe-nál helyezkedett el, a cég jogi vezetőjeként. Ez az előző munkahelyeihez képest, amik startupként indultak, teljesen más világ volt. Egy nagyvállalat olajozottan működő rendszerében sok érdekes munkája akadt tíz év alatt, egy idő után azonban úgy érezte, számára már nem tartogat semmi újat a jogi szakma. Amikor felvetem neki, hogy ezt kevesen ismerik fel – és még kevesebben hagynak ott egy nagyon jól fizető állást –, elgondolkodik. Azt mondja, ő olyan erősen érzi, ha már kiüresedett valami, hogy azt nem lehet figyelmen kívül hagyni.

„Amikor már görcsösen keresem, hogy ne ugyanazon az útvonalon menjek be dolgozni, amin addig, mert úgy érzem, nem tudok még egyszer végigmenni rajta, akkor tudom, hogy gond van. De a testem is jelez olyankor, ha egy helyen, egy helyzetben már nem vagyok jól.”

Két kicsi gyerekkel és a harmadikkal várandósan, elkezdte újradefiniálni önmagát: úgy döntött, vállalkozni szeretne, így beiratkozott a CEU MBA-képzésére – és nemcsak magát alkotta újra, hanem a CEU-n akkor már megalapított, de gazdátlan innovációs labort is.

Fejes az ismeretlenbe

Andrea nem ismer lehetetlent, ha arról van szó, hogy valamit a nulláról kell felépíteni.

Sőt, elmondása szerint épp azokban a helyzetekben érzi magát igazán elemében, amikor nincsenek rendelkezésre álló keretek, hanem mindent magának kell kialakítania – vagy, ahogy ő mondja: reménytelen helyzetből kell kijönni, lehetetlen feladatot kell megoldani.

Így volt ez a CEU inkubátorával is, ami papíron ugyan létezett, sőt, még egy porosodó, üres iroda is el volt rá különítve az egyetemen, a gyakorlatban azonban senki sem működtette azt.

„Vállalkozni szerettem volna, bele is kezdtünk valamibe az egyik évfolyamtársammal, és nagyon jól jött volna az a szakmai segítség, kapcsolati háló és tőkeinjekció, amit egy ilyen innovációs labor képes adni egy startupnak. Amikor a dékánt kérdeztem róla, elmondta, hogy már többször próbálkoztak a beindításával, ám addig sikertelenül. Én pedig úgy éreztem, ez épp nekem való feladat.”

Az elején Andrea szinte egyenként vadászta az ígéretes projekteket, másfél évvel később azonban már a Central European Startup Awards legjobb inkubátorának járó díját is elnyerte az iLab. A látványos sikerek tehát hamar jöttek, köszönhetően egyebek mellett olyan sikerprojekteknek, mint az Absorice vagy a Talk-A-Bot, nagyvállalati chatbot-szolgáltató. Ma pedig már többszörös a túljelentkezés az inkubátorházba, ahová bárki jelentkezhet, és ahol az egyetem tudáshátterére, valamint kiterjedt, élő nemzetközi kapcsolataira alapozva segítik a vállalkozókat ötletük sikeressé tételében. Ami, tegyük hozzá, itthon nem egyszerű feladat.

Magyarország ugyanis kulturálisan sem kimondottan vállalkozóbarát

„A vállalkozók társadalmi elismertsége, megbecsültsége itt nagyon alacsony; a többség szemében ők sunyi, ügyeskedő emberek. Ezzel a sztereotípiával nehéz szembemenni. A mi sikerünk viszont azon alapul, hogy presztízst adunk a vállalkozói létnek, és igyekszünk egyre vonzóbbá tenni azt a többség számára” – mondja Andrea.

Utóbbi azonban nem megy egyik napról a másikra. Már csak azért sem, mert egy sikeres vállalkozás kiépítéséhez nagyon fontos az anyagi stabilitás. Ahogy ugyanis Andrea is rámutat:

azok, akik vállalkozóként sikeressé váltak, két-három évig – amíg a vállalkozásuk nem termelt jelentősebb bevételt – a saját zsebükből éltek. Szükség van tehát a támogató családi háttérre.

Egyebek mellett ez is az oka annak Andrea szerint, hogy még mindig nagyon kevés a női vállalkozó. 

„Nem a képesség hiányzik, hanem az, hogy szakítsunk azzal a berögzült szerepfelfogással, amely szerint a nőknek kell lenniük a támogató háttérnek, míg a férfiak felfedeznek, világokat építenek. Ideje, hogy a nők ne csak kicsire lőjenek” – mondja Andrea, aki sosem félt nagyot álmodni. Amikor öt éve arról kérdezték, hogy mi lesz öt év múlva az iLab-bel, azt válaszolta, hogy ez lesz Közép-Európa meghatározó inkubátora – és az is lett.

„Ma pedig azt mondom, hogy az onnan kikerülő, innovatív gondolkodású embereknek köszönhetően – akikből remélhetőleg egyre több lesz – nagyon más világot fogunk majd tudni építeni.”

Ha Andrea eddigi életútját és elszántságát nézzük: erre nagyon is van esély. 

Filákovity Radojka

Képek: Bielik István