Kik keresnek jobban: a baglyok vagy a pacsirták? – az alvás és a bérezés összefüggéseiről

–

A pihenés ma már nem a gyengeség jele

Az egyik első dolog, amit a sportpszichológus-szakképzésen megtanultam, az volt, hogy a kimagasló teljesítmények eléréséhez, fenntartásához nemcsak az kell, hogy valaki motivált legyen és keményen tudjon dolgozni, hanem az is, hogy képes legyen minőségi módon pihenni: elsajátítson relaxációs technikákat, kezelje a stresszt, aludjon, regenerálódjon. A határok feszegetésének és meghúzásának képessége – noha utóbbira korántsem szoktak akkora hangsúlyt helyezni az utánpótlássportban vagy a -nevelésben – együttesen vezet megismételhetően jó eredményekhez. 

Napjainkra számos kutatás megerősítette, hogy az alvás létfontosságú szerepet játszik a testi-lelki jóllétünk mellett a hatékonyságunkban is.

Tudjuk például, hogy a fáradt orvosok több hibát ejtenek operálás közben, és azt is, hogy a kimerült egyetemisták rosszabbul szerepelnek a vizsgákon.

Az alvásmennyiség kognitív teljesítményre gyakorolt hatását legelegánsabban talán Hans Van Dongen és csapata vizsgálta. 2003-ban publikált kísérletükben két hétre beköltöztették a résztvevőket a laboratóriumba, és 4, 6 vagy 8 óráig hagytak aludni őket, napközben pedig különböző pszichomotoros éberségteszteket adtak nekik, hogy mérjék a koncentrációjuk alakulását. Bár az emberek teljesítménye a 4 és 6 órás csoportban folyamatosan romlott a két hét alatt, egy rövid átmeneti időszakot leszámítva ők maguk nem érzékelték ezt – tehát elkezdett szétválni a valós teljesítményük és annak szubjektív értékelése. 

Előfordulhat tehát, hogy már olyan régóta vagyunk alvásmegvonásban, hogy tulajdonképpen nem is tudjuk igazán felmérni, mekkora károkat okoz ez nekünk. Pedig a testi megbetegedéstől kezdve a korai halálozás veszélyén át az érzelem- és impulzuskontroll-zavarokig rengeteg lehetséges negatív hatást azonosítottak a tudósok, beleértve olyan, elsőre bagatellnek tűnő következményeket is, mint hogy 

kialvatlanul közhelyesebben beszélünk, romlik a humorunk, többet nassolunk vagy valószínűbben lesznek pattanásaink. 

Ráadásul, aki küzdött már alvási nehézségekkel, pontosan tudja, milyen könnyű belecsúszni abba az önrontó körbe, hogy a stressz miatt nehéz aludni, aztán már azon stresszelsz, hogy nem tudsz aludni, ami miatt még inkább nem tudsz aludni, és így tovább…

Tyúk vagy tojás?

Az egyénekre fókuszáló vizsgálatok, amelyek az alvás és a bérek közti kapcsolatot igyekeztek feltárni, sokáig meglehetősen vegyes eredményeket hoztak. Az sem tisztázódott, átlagosan ki alszik többet: akinek alacsonyabb vagy akinek magasabb a fizetése?

Azért alszik jól valaki, mert pénzügyileg biztonságban van, vagy azért tud helytállni a munkaerőpiacon, mert képes aludni? 

Az alvás képessége ráadásul egyfajta tőkefelhalmozást is valószínűsíthet, hiszen ha az illetőnek korábban sem voltak ilyen gondjai, akkor lehet, hogy már az iskolában is jobban teljesített, értékesebbnek számító végzettségeket, több tudást szerzett, emiatt könnyebben elhelyezkedhet, stb.

Ha pusztán gazdasági alapon nézzük, a magasabb bérek növelik az alvásra szánt idő alternatív költségét, hiszen az illető addig sem pénzt keres, amíg alszik. Ez a – pszichológiai szempontból egyébként téves logika – arra ösztönözhet egyeseket, hogy kevesebbet aludjanak (a logika azért téves, mert a teljesítmény így biztosan nem lesz hosszú távon fenntartható). Ennek megfelelően léteznek kutatások, amelyek azt mutatták ki, hogy azok alszanak kevesebbet, akiknek magasabb a fizetésük – mivel néha, de nem mindig, többet is dolgoznak, nagyobb munkahelyi stressznek vannak kitéve. Ugyanakkor az alacsonyabb fizetés, a létbizonytalanság is járhat olyan stresszel, ami negatívan hat az alvásunkra.

Jobban keresnek, akik keletebbre élnek? 

Egészen újfajta megközelítést alkalmazott a San Diegó-i Kaliforniai Egyetem két kutatója, Matthew Gibson és Jeffrey Shrader, akik 2015-ös tanulmányukban azoknak az átlagkeresetét hasonlították össze, akik az Egyesült Államokban azonos időzónákban élnek ugyan, ám az adott időzónán belül mégis nagy különbségeknek vannak kitéve azzal kapcsolatban, hogy mikor megy le a nap. A cirkadián ritmusunk, a belső biológiai óránk ugyanis (a genetikai tényezőkön túl) részben a napfényhez kötődik: hajlamosak vagyunk korábban lefeküdni, ha a nap is korábban nyugszik. Az a furcsa helyzet alakult tehát ki néhány államban, hogy az azonos időzóna miatt az emberek nagyjából ugyanakkor kelnek, hiszen mindenhol 8-9 óra körül kezdődik az iskola, a munka, viszont azok, akik keletebbre élnek, a nagy átlagokat tekintve jóformán egy órával korábban fekszenek le, ezáltal többet is alszanak. 

És ez az átlagkeresetekben is meglátszik! Gibson és Shrader azt találta, hogy a heti átlagos alvásmennyiség egyórás népességbeli növekedése rövid távon 1,5, hosszú távon pedig 4,9 százalékkal növelte a béreket! 

De mielőtt bárki csomagolni kezdene, hogy akár Európában keletebbre költözzön, a szerzők két fontos dolgot hangsúlyoznak. Az egyik, hogy az Egyesült Államokban keletebbre sajnos az ingatlanárak is követték a fizetések alakulását, és körülbelül 5 százalékkal magasabbak, mint az időzónán belül nyugatabbra. Másrészt

a több alvás kizárólag akkor hat az egész régió gazdasági teljesítményére, hanem nemcsak az egyén, hanem a szomszédjai, a munkatársai és az egész közösség többet alszik. 

A ritmust gyakran a világ diktálja, és ettől sokan szenvednek

Nemrégiben izgalmas finn kutatás jelent meg az Economics and Human Biology című szaklapban. Andrew Conlin (Aalto Egyetem) és munkatársai arra voltak kíváncsiak, hogy milyen összefüggések léteznek a kronotípusok és a középkorú dolgozók bérezése között. Ehhez egy 46 éve tartó észak-finnországi longitudinális vizsgálatból, valamint a finn adóhivatal nyilvántartásaiból származó adatokat használtak fel. A résztvevők: 2231 férfi és 2789 nő, mindannyian 1966-ban születtek.

A kronotípus fogalma az azzal kapcsolatos természetes preferenciánkat ragadja meg, hogy a napi tevékenységeinket hogyan vagyunk hajlamosak időzíteni: mikor vagyunk éberebbek, produktívabbak, mikor álmosodunk el, nagyjából mettől meddig alszunk. A három alapvető kronotípusról mindenki hallott. A reggeli típus, a pacsirták, szeretnek korán felébredni, reggel, illetve délelőtt tudnak a legjobban figyelni, este viszont korábban fáradnak el. Az esti típus, a baglyok, inkább a késő esti órákban éberek és aktívak, viszont a kora reggeli tevékenységekkel nehezen tudnak megbirkózni. Ezen kívül létezik még a közbülső típus is, az idetartozók a nappali órában aktívabbak ugyan, de később, mint a pacsirták, és tovább is maradnak fent, de nem olyan sokáig, mint a baglyok. 

A kronotípus átlagosan 19 éves korban tetőzik, ekkor fekszünk a legkésőbb (a kamaszok szervezetében máshogy alakul a melatonin szintje, erről ITT írtam), ezt követően pedig némileg korábbra tolódik, ahogy idősödünk. Korábbi kutatások alapján a pacsirtaság összefüggött a jobb iskolai teljesítménnyel, a termelékenységgel, az egészségesebb és proszociálisabb viselkedésekkel, valamint egy dán vizsgálatban azt találták, hogy a magasabb bérekkel is. 

Andrew Conlin és kollégái munkája elsősorban abban hozott újat, hogy a tőkefelhalmozás koncepcióján keresztül igyekeztek utánajárni a kronotípus fizetésre gyakorolt közvetett hatásainak is. Az érdekelte őket, hogy a pacsirták és a baglyok eltérnek-e abban, mekkora humán tőkével (végzettség, munkatapasztalat), társas tőkével (önzetlenség, megbízhatóság) és egészségtőkével (dohányzás, alkohol, alvás) bírnak. Azt találták, hogy az esti kronotípusnak szignifikáns közvetett hatása volt a bérekre, különösen a férfiak körében. Ez azt jelenti, hogy

a bagoly életmód átlagosan kevesebb munkatapasztalattal járt együtt, valamint a mozgásszegény életmód, az egészségtelen táplálkozás, a dohányzás, az alkoholfogyasztás és az alváshiány megnövekedett valószínűségével. 

Mindez gyengébb egészségi állapotot idézett elő, ami hozzájárult ahhoz, hogy az illető a 40-es, 50-es éveire kevesebbet keresett. 

A kutatásnak persze megvannak a maga korlátai. Önbevalláson alapuló információkat dolgozott fel, ráadásul a kronotípusra egy alkalommal kérdeztek rá, amikor az illetők 48 évesek voltak. Az is lehetséges, hogy a környezeti hatások, a megélhetési nehézségek, vagy a motiváló munka hiánya is hatással van valamennyire a kronotípusra. Mindezekkel együtt is a szerzők végkövetkeztetését komolyan kellene venni. Ők ugyanis azt hangsúlyozzák, hogy a baglyoknak (ami egy erősen genetikailag meghatározott, természetes mintázat) sokkal nehezebb boldogulniuk a világban, mert a társadalmi rend, az iskolai-hivatali 8 órás kezdés máig a pacsirtáknak kedvez. 

A baglyok viszont egy olyan oktatási rendszerben és munkaerőpiacon igyekeznek helytállni, amely sokszor nem a legproduktívabb-legéberebb óráikban vár el tőlük teljesítményt. 

A külső és a belső óra közti össze nem illés miatt rengetegen szenvednek közülük szociális jetlagtől, örökös kialvatlanságtól, ami alacsonyabb munkaképességgel járhat együtt. A megoldás nyilvánvalóan a rugalmas munkaórák bevezetése lenne, de ez nem minden területen egyformán megvalósítható.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Malte Mueller

Milanovich Domi