A „40 órás munkahét” ritkán áll meg 40 óránál, mi mégis napról napra feláldozzuk magunkat érte

–

Egyesek szerint ebből a történetből az a következtetés vonható le, hogy hálásnak kell lennünk a jelenlegi 40 órás munkahétért, és történelmi mércével mérve elég jó üzletnek kell tekintenünk azt. Már nem dolgozunk 14 vagy 16 órás munkanapokat, és nem esünk bele a nehézipar gépeibe a puszta kimerültség miatt, szóval mi más miatt lehetne még panaszkodni?

A mai átlagos munkaórák valóban drámai javulást mutatnak, ha az elmúlt körülbelül 150 évet nézzük, de semmiképpen sem jelentenek standardot az emberi történelem során. Csupán annak a ténynek a hallatán, hogy mi többnyire egész évben dolgozunk, sok elődünk hitetlenkedve kapkodta volna a levegőt.

Még mindig a túlhajszoltság korszakában élünk

Amióta az eszemet tudom, a tél vége, a tavasz kezdete megvisel. Fáradtnak érzem magam, mint egy medve, aki épp csak felébredt a több hónapos álmából. Sok állatnak van szezonális biológiai órája, hát miért lenne az embereknél másképp?

Az iparosodás előtti társadalmak parasztjai számára a tél szintén a lassulás időszaka volt, mivel az időjárási körülmények megnehezítették a mezőgazdasági munkát. Persze voltak tennivalóik – például a haszonállatok gondozása, a földek trágyázása vagy a fák metszése –, de összességében sokkal kevesebbet dolgoztak ebben az időszakban, mint a szántás és az aratás idején.

De még az az elképzelés sem állná meg a helyét, hogy a tél elmúltával megállás nélkül, reggeltől estig – ami nyáron tizenhat órát jelent – végezték a megterhelő munkát.

Juliet B. Schor közgazdász kutatása alapján a középkori munkamorál határozottan lazább volt, és nem nélkülözte a délutáni szunyókálást. A XIII. századi Angliában például a parasztcsaládok egésze maximum 150 napot dolgozott a földeken. A rendelkezésre álló bizonyítékok arra is utalnak, hogy még az iparosodás előtti jobbágyok és bányászok is csak 180 napot dolgoztak egy évben, összesen körülbelül heti 28 órát.

Ahogy Schor megjegyzi: az élet üteme lassú volt, sőt, nyugodt, a munka tempója lazább. Lehet, hogy őseink nem voltak gazdagok, de bőséges szabadidővel rendelkeztek.

James Suzman antropológus szerint például, aki évtizedeken át kutatta az afrikai vadászó-gyűjtögető csoportokat, őseinknek ritkán kellett heti 15 óránál többet dolgozniuk, és rengeteg idejük és energiájuk maradt a szabadidő eltöltésére. És „szinte biztos, hogy nem éltek csúnya, brutális és rövid életet” – teszi hozzá Suzman.

Nyilvánvaló, hogy ha a történelem sokkal szélesebb szeletét tekintjük, a mostani időszak még mindig inkább tűnik kivételnek, mint normának. Így aztán nem túl nagy vigasz azt mondani, hogy legalább nem dolgozunk annyit, mint a XIX. században, amikor az emberek többet dolgoztak, mint a történelem bármely más szakaszában, nem igaz?

Sokan annak is örülnének, ha valóban csak 40 órát kéne dolgozniuk

Bár az átlagos munkaidő világszerte 40 és 44 óra közé esik, ezek a számok gyakran magasabbak az Y és Z generációk munkavállalói körében. A ManpowerGroup 2020-as globális becsléseinek nyomán az Y generáció tagjainak 73 százaléka heti 40 óránál többet dolgozik, egynegyedük 50 óránál is többet, és közel egyharmaduknak kettő vagy több munkahelyen helytáll.

És ez nem éppen azért van, mert mindannyian szorgalmasabbak akarunk lenni, mint a középkori parasztok az aratási szezonban.

Annak ellenére, hogy a nyugati országokban a lakosság többsége a szolgáltatási szektorban helyezkedik el – amiről azt gondolnánk, hogy nem lehet olyan időigényes, mint a mezőgazdasági munka –, és az elmúlt évtizedekben számtalan technológiai fejlesztés segíti a produktivitást, mégis rengeteget dolgozunk.

Emellett nincs igazán lassuló időszakunk. Sokan közülünk nem vesznek ki betegszabadságot vagy szabadságot a munkahelyi bizonytalanság miatt. Ha pedig mégis megteszik, bűntudatot vagy szégyent éreznek miatta. Ráadásul a legtöbbünknek nincs háztartásbeli partnere, aki a házimunkát elvégzi, ahogyan az a kilenctől–ötig terjedő modell bevezetése előtt és nem sokkal utána jellemző volt.

Ha ma egy hajadon, gyerektelen fiatal 45 órát dolgozik egy munkahelyen, majd heti 15 órát házimunkával tölt – a nőknél az átlag 17, míg a férfiaknál 13 óra –, akkor összesen 60 óra munkával számolhat, ami már az ébren töltött idő nagy részét jelenti. Ha az egyenlethez hozzáadjuk a munkahelyi ingázást és a gyereknevelést, nos, akkor talán itt-ott még jut pár óra szabadidő is.

Ennek fényében nem különösebben meglepő, hogy az utóbbi években olyan trendek jelentek meg, mint a „csendes kilépés”, vagyis a ​​quiet quitting (ITT írt erről Fiala Borcsa), vagy a „lustalányos munka”, a lazy girl job (amit többek között ITT említ Milanovich Domi).

Az embereknek egyre inkább elegük van abból, hogy napról napra, évről évre a munkát kell választanunk az élet helyett, amíg egy nap – talán – nyugdíjba nem mennek.

A kemény munka és az ezért hozott áldozatok egyike sem garantálja azonban a stabilitást, a biztonságot vagy a viszonylagos jólétet – legalábbis ma, a bolygó legtöbb országában már nem.

És igen, egész évben 40 vagy több órát dolgozni hétről hétre, miközben az életbenmaradáshoz szükséges összes felelősséggel zsonglőrködik az ember anélkül, hogy tartalmas szüneteket iktatna be, sokkal nagyobb áldozattal jár. Ha folyamatosan túlélő-üzemmódban élünk, az bizonyítottan krónikus betegségeket okozhat – például krónikus fájdalmat, szívbetegséget, cukorbetegséget és még a rák bizonyos formáit is. Nem meglepő, hogy ezek száma durván megugrott az olyan országokban – így Magyarországon is –, ahol továbbra is normának számít ez a típusú munkakultúra. 

A „puha élet”, vagyis soft life-mozgalom, amely a stressztől való elfordulásról, a szabadidő, a béke és a jelentőségteljes kapcsolatok előtérbe helyezéséről szól, jó irányba mutat, de csak olyan példát hoz, ahogy alapból is élnünk kellene. Minden más fenntarthatatlan. És embertelen.

De az a tény, hogy hozzá kell tennünk a „puha” szót, és hogy az egészet „forradalminak” tartják, azt mutatja, hogy valóban elfelejtettük, miről is szól az élet.

Az sem segít, hogy egyesek aktívan megszégyenítenek másokat, ha azok megpróbálják bevezetni a „puhaságot” az életükbe. Cikkek és véleménycikkek egész műfaja szidja az önmagát priorizáló fiatalabb generációkat, és próbál meggyőzni minket arról, hogy ez az egész „normális”. Nemrég például egy, a háztartási munka aránytalan eloszlásáról szóló cikkem alá érkezett egy komment, miszerint „nem is sok a havi 200 óra, amit a nők az otthon, fizetetlenül végzendő feladatokkal töltenek, hiszen régen mennyivel keményebb volt az élet”. 

A szigorúan kapitalista, 40 vagy több órás munkahét mellett szóló érvek azonban nem túl erősek. Eddig például a négynapos munkahét kísérlete jellemzően pozitív eredményeket hozott. Ráadásul arra is meggyőző bizonyítékok vannak, hogy a saját időbeosztásunk irányítása, az otthoni munkavégzés és a gyakori szabadságolás boldogabbá, egészségesebbé és produktívabbá tesz bennünket. 

És csak azért, mert az elmúlt évszázadokban a munkaközpontú működés volt a norma, nem biztos, hogy érdemes lemondani minderről. Ehhez azonban a rendszer egészének változnia kell.

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Overearth

Mózes Zsófi