Wilson Luca: Felnőtt pillanatok, amikor legszívesebben visszabújnék anyám méhébe
Megnézem a számlámon található egyenleget, elfintorodom. Kutyasétáltatás közben észreveszem, hogy a postás már a B épületnél jár, és hamarosan hozzám csenget a NAV-tól érkezett levéllel, biztos rosszul csináltam meg az adóbevallásomat. Sőt, ha jól emlékszem, meg sem csináltam. Ki vagyok teljesen száradva, több vizet kéne innom, vagy testvajjal ápolnom a bőrömet, hogy ne látsszon, hogy több vizet kéne innom. Ha jól emlékszem, jövő héten megyek fogorvoshoz, aki azt javasolta, hogy minden egyes nap használjam a fogselymet, és legutóbb megkérdezte, mikor voltam utoljára fogkőleszedésen. Azt hazudtam: három éve. Ő erre azt mondta, hogy vigyáznom kell, mert hajlamos vagyok a fogkőképződésre (?), és járjak gyakrabban. Akarok saját fogsort nyolcvanévesen, vagy sem? – ez itt a tét. Én pedig legszívesebben visszabújnék anyám méhébe. Wilson Luca írása.
–
Nincs több szünet, csak nyaracska
Már bőven elmúltam tizennyolc, de az egyetemi éveknek hála, még mindig voltak nyaraim a húszas éveim közepén is. Tudjátok, a nyár egy olyan időszak az évben, amikor meleg van, és nem kell különösképpen megerőltetni magadat, csupán örülni a létezésnek. Nem arra a fajta nyárra gondolok, amit végigdolgozol egy túlhűtött irodában, majd kiveszel két hét szabadságot, ami alatt azon szorongsz, vajon hány olvasatlan e-mail vár majd, amikor visszatérsz. Azt nem is tudom, hogy hívják, kellene rá valami külön kifejezés, mint a szejtánra, ami nem hús, csak amolyan húspótló, húsocska.
Tehát a felnőtt élet nyarait nem nevezném nyárnak, vagy nyaralásnak, inkább csak nyaracskának vagy nyárpótlónak. Nos, ezekből a nyaracskákból volt szerencsém megtapasztalni kettőt is, amióta felnőttként gondolok magamra. Borzalmas volt.
A szabadba vágytam, ki a napsütésbe, az utolsó témazáró feletti mámor érzését akartam, amikor a táblára már felkerül az Ó betű, és beszélhet itt Ági néni, amit akar, mind tudjuk, hogy hamarosan vadlovak módjára csörtetünk ki ebből az épületből, valami sokkal jobb felé.
Kompromisszum kompromisszum hátán
Megtaláltam az álommunkám, csak éppen pocsékul fizet, egzisztenciális pöcegödörbe taszítva ezáltal. Másik verzió, találtam egy olyan állást, aminek a segítségével fennmaradok a középosztálybeli lét felszínén, csak éppenséggel semmi köze ahhoz a vágyott hivatáshoz, amelynek eléréséért ráléptem a felsőoktatás hosszú és küzdelmes útjára.
Ha nem is ennyire szélsőséges a szakmai életem, mégis be kell látnom: nem lesz tökéletes munka, munkahely vagy karrier. Lehet, hogy a feladatok változatosak, de olykor olyan emberekkel karöltve kell azokat elvégeznem, akik miatt, ha az irodán kívül hozna össze a sors, átmennék a túloldalra. Esetleg gyönyörű, jól felszerelt, gyümölcskosaras, ingyen kávézós munkahelyet sodort elém a vakszerencse, mégis annyit kell naponta ingáznom, hogy ezt a fiatalos és modern irodai környezetet megközelítsem, hogy mire beérek, az élettől is elmegy a kedvem, nemhogy a munkától.
Az én ingázásaim is kínkeservesek voltak sokszor. Amíg zajlottak a 3-as metró körüli munkálatok, rendszeresen a Nagyvárad téren szálltam át a metrópótló buszra. Olyan borzasztó volt az egész élmény, hogy elneveztem dementorcsóknak.
A bűz és a mocsok egyvelege keveredett a folyamatosan sülő kürtős kalács édes aromájával. Vigyázni kellett, hova lépsz, mert a lépcső fokaiból néhol hiányzott egy-egy darab, és mivel gyakoriak voltak az aluljáróban a veszekedések, óvatos lépteimet tanácsos volt megszaporázni. A föld alól fásult, meggyötört járókelők bukkantak elő, akik aztán kávészagukat egymásra lehelve igyekeztek megkapaszkodni a tömött buszon. Egy darab a lelkemből, azt hiszem, már mindörökké odaveszett az M3 felújítási munkálatai közepette.
Ki sem látni a sok elintéznivalóból
Csak most szedettem le a kutya könyökéről egy jóindulatú daganatot, máris elérkezett a téli gumicsere ideje?
Írt az internetszolgáltató, hogy emelkedik a havidíj, és az új összeget utaljam el, és már hetek óta elkészültek a vérvételem eredményei, amiből megtudhatom, hogy tényleg minden rendben van-e a pajzsmirigyemmel. Továbbá, mikor is beszéltem utoljára a Nagyival? Miért nem írtam vissza az unokatesómnak, és vajon miért tartott ennyi ideig, míg kidobtam a félig megrohadt kaktuszomat?
Az élet sokszor szürke, ismétlődő és gyakran költséges feladatok sorozatából áll, amit az esetek többségében nyűg, fáradság elintézni, cserébe viszont nem jár érte fényes jutalom sem, maximum az apró megkönnyebbülés: hogy egy gonddal kevesebb. Az elintézendők gyakran olyanok, mint a hétfejű sárkány a mesében – ha egy fejet levágok, nő a helyére száz másik –, ezért aztán nem csoda, ha halasztgatok, vagy esetleg kóros fáradtsággal, melankóliával reagál a szervezetem. Lakás, autó, háziállatok, gyerekek, rokonság, munkahelyi teendők paksamétái tornyosulnak a mentális íróasztalomon. Meg a valódin is. Jó, nincs gyerekem, de értitek.
Mások, mások, mindig csak mások
A felnőttkor a folyamatos méricskélések időszaka is. Mutasd, mid van, megmondom, ki vagy! Szép dolog az önmagunkról és a másokról való gondoskodás, az, hogy eljárok rendszeresen szűrésekre, meg kedves vagyok embertársaimhoz, de az igazán mindenkit foglalkoztató kérdés az: mit tudok felmutatni?
Felnőttként mintha az egész élet egy nagy kiterjesztett versenyszféra lenne, ahol senkit nem érdekel, megpróbáltatásokkal teli volt-e a gyerekkorod, vagy introvertáltként nehéz-e felemelni a telefont, mert számok kellenek, eredmények, mutatók!
Például az egyik ilyen mutató az, hogy mennyit keresek. A másik, hogy hol lakom, milyen körülmények között. A harmadik, hogy milyen egyéb ingóságaim vannak, a negyedik, hogy mennyire stabil családi szerkezet van körülöttem, értem ezen: házastárs, gyerek(ek). Mondanám, hogy az ötödik a mentális egészség, az emberi kapcsolatok minősége, netalán a testi jóllét, de mindezeket hajlamos a társadalom felcserélni a színtiszta küllemre: fiatalságra, szépségre, karcsúságra.
A meg nem valósított álmok polca
Ezen csupa olyan dolog pihen, amiről azt gondoltam gyerekként, még játszva létre tudom hozni – de vigyázat: az ajtók záródnak! Egyre kevesebb elágazás van a történetben, hiszen a folyamatos döntések sora kiüti a lehetséges változatokat.
Megvan, hol élek, kivel, mit dolgozom, kik a barátaim, és szép csendben feláll a történet, amelyben nincs mesés gazdagság, fényes hírnév, és úgy általánosságban, semmi, de semmi rendkívüli, grandiózus.
El kell vajon ezeket a nagy ívű vágyakat gyászolni? Talán igen, sok más egyéb veszteséggel együtt, amikkel felnőtt életünk során szembe kell néznünk. Az elveszett célok kötete felkerülhet az elveszett párkapcsolatok és barátságok mellé.
Mi szép van hát a felnőttkorban?
Hősünk tehát ráébred, hogy nem fogja tudni befutni azt az életpályát, amely útja elején lebegett a szeme előtt. „Örül, ha lyuk van seggén, és szelel” – ahogy a nagymamám mondaná. Az élete csupa lemondás, csupa görcs, csupa béklyó. De mégis, az a számlaegyenleg, az a NAV-levél, a kiszáradt, vízhiányos kis test, sőt még az a nyamvadt fogkő is – legalább az övé. Felelősséggel tartozik értük, egyúttal alakíthatja is őket.
Ne feledkezzünk meg azokról a kevésbé szerencsésekről, akiknek gyerekkorában valamilyen formában visszaéltek a kiszolgáltatottságával, és számukra megváltás a felnőttkor, kötelességek ide vagy oda.
A szerencsésebbek pedig valamiféle gyermeki szabadságot, gondtalanságot siratnak, az érzést, hogy a tetteikért és azok következményeiért nem ők felelnek teljes mértékben, hiszen anya, apa, vagy a nagyszülők tartják a hátukat.
De mi is a szabadság tulajdonképpen? Én szabadnak érzem magam vezetés közben, vagy amikor úgy döntök, sokáig fent maradok, mégis ezek mind felelősséggel és következményekkel járnak, sokszor súlyosakkal, nem is tehettem meg őket gyerekként.
Szabadság tehát az is, hogy az életemet sok mindenben én irányítom. Döntéseket hozok, terveket szövögetek, ígéreteket teszek magamnak és másoknak. Ha arra gondolok, mennyi dolgom van még itt, úgy érzem: anyám méhe mégiscsak várhat.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / fizkes
