Falásrohamok, kényszeres evés, túlevés: a BED-szindróma népbetegség
Ha kimondjuk a szót: evészavar, a legtöbben az anorexiára gondolnak, esetleg a bulimiára. Pedig a túlevés, kényszerevés is nagyon gyakori kórkép: társadalmi helyzettől, kortól, iskolázottságtól függetlenül a felnőtt nők három és fél százalékát érinti (férfiak esetében száz emberből kettőt). Általában elhízáshoz vezet (a BED-szindrómások fele elhízott), valamint hosszú távon különféle anyagcsere-, mozgásszervrendszeri és érrendszeri betegségekhez. Beszélhetünk-e kényszeres evésről, ha vasárnap délben bezabálunk? Miért nem tud leállni az ember az evéssel, ha nem éhes? Ki lehet-e gyógyulni a BED-szindrómából? Kurucz Adrienn írása.
–
Kezdjük is rögtön a kifejezés magyarázatával: a BED a „binge eating disorder” rövidítése, és a lényege az, hogy valaki mértéktelenül eszik. Zabál, dőzsöl, fal, habzsol: nekünk, magyaroknak sokféle szavunk van a jelenségre – ahogy hajlamunk is van a tukmálásra, a „kidurranásig” evésre. De ez nem jelenti azt, hogy mindenki, aki időnként elveszti a mértéket az asztalnál, BED-szindrómás lenne. A BED-szindróma ugyanis mentális betegség, és az orvosi kritériumok alapján rendszeresen (hetente két napon legalább hat hónapon keresztül) jelentkező falásrohamokkal jár, amelyek nem kötődnek közösségi lakomákhoz, sőt jellemzően magányos tevékenységről van szó.
A rohamok során az érintettek elvesztik a kontrollt önmaguk felett,
és rövid idő alatt hatalmas mennyiségű ételt habzsolnak be, de nem purgálnak (hánynak, hashajtóznak) utána, mint a bulimiások, annak ellenére, hogy nem érzik jól magukat fizikailag, hányingerük van, felpuffadnak, és tele vannak ők is negatív érzésekkel: dühvel, undorral, önváddal, lelkiismeret-furdalással.
A BED-szindrómás betegek fele elhízott, de a kövérség csak az egyik következménye a zavarnak, súlyos lelki és testi hatásai is lehetnek: szív- és érrendszeri, továbbá emésztési problémák, mozgásszervrendszeri betegségek, álmatlanság, kettes típusú cukorbetegség, depresszió léphet fel.
Ki éhes valójában?
A test vagy a lélek?
Az étel nemcsak a létfenntartás eszköze, hanem születésünktől fogva jutalom is, élvezeti forrás, örömszerző tevékenység, amely csökkenti bennünk a szorongást. Ki ne ismerné azt a helyzetet, amikor egy kellemetlen érzést enyhít az ember édességgel vagy valamilyen sós-zsíros-fűszeres finomsággal.
– A szájingerlés egy alapvető ösztönkésztetés, amelyet próbálunk megzabolázni több-kevesebb sikerrel. A rágcsálás is klasszikusan érzelemszabályzó tevékenység. A szájaktivitás a negatív érzelmeket tompítja, a pozitívakat megsokszorozza (ezért szeretünk közösen enni, meccsen szotyolázni, filmnézés közben nassolni). Ami a gyerekek esetében (a magzati korban is ösztönösen jelentkező) ujjszopás vagy a cumizás, az a felnőtteknél az eszegetés, vagy a dohányzás: a dohányos időnként kimegy, és ingerli a száját – magyarázza Forgács Attila gasztropszichológus, Az evés lélektana című könyv szerzője.
De hogyan csap át az alkalmi duhajkodás evészavarba?
Egyértelmű válasz nincs arra, miért lesz valaki anorexiás, bulimiás vagy BED-szindrómás. De vannak hajlamosító tényezők, például a gyermekkori kövérség, a családban előforduló hasonló betegségek, vagy a közösségben tapasztaltalt karcsúságmánia, és kiválthatják a zavart különféle környezeti feszültségek is, szülői alkoholizmus, válás vagy a szexualitás kudarcai, szexuális zaklatás stb.
A hormonrendszer hibája is okozhatja, hogy valaki rendszeresen túleszi magát, ám gyakoribb, hogy lelki okai vannak a falásrohamoknak.
– Tekinthetünk az evészavarra kognitív problémaként is, miszerint a tudatos szándékot („megtartóztatom magam”) legyőzi egy belülről jövő impulzus, ami falásra csábít – magyarázza Forgács Attila.
– Ez nem butaságból történik! Nem is azért, mert valaki nagyon-nagyon szeretne bezabálni, meg aztán majd túlsúlyosnak lenni. Egyáltalán nem szándékolt ez a viselkedés, és ebben rejlik az igazi pszichikus érdekessége: egy belső impulzus falásroham formájában legyőzi az akaratot. Ez majdnem mindenkivel előfordul néha. Itt az a kérdés, hogy kinél milyen gyakran.
Sokszor depresszióhoz, szorongáshoz, egyedülléthez, unalomhoz, fel nem dolgozott gyászhoz vagy alacsony önértékeléshez kapcsolódik az impulzuskontroll hiánya, ami túlevéshez vezet, az azt követő szégyenérzet pedig ront a lelkiállapoton, tehát egy ördögi körről van szó, ami megfigyelhető más szenvedélybetegségek esetében is.
A társadalom is hajlamos megbélyegezni az ilyen embereket
Annak ellenére, hogy miként Forgács Attila is felhívja a figyelmet rá: Magyarországon kulturális hagyománya van a túlevésnek, az emberek nem feltétlenül érzik rosszul magunkat a nagy zabálások után, legfeljebb bekapkodnak némi patikai emésztésserkentőt…
Mégis, ha valaki elhízik, akkor mindenkinek megvan a véleménye. „Nincs elég akaratereje.” „Gyenge.” „Nem képes parancsolni magának.” Efféléket sütnek rá, ami oda vezethet, hogy a BED-szindrómások egyre jobban szégyellik magukat, és sok esetben még segítséget sem kérnek, pedig szükségük lenne rá, hisz egyedül, a mélyben lévő kiváltó okok, érzések feltérképezése nélkül nagyon nehéz úrrá lenni a falásrohamokon.
Mi lehet a megoldás?Az evészavar nem fejfájás, amire bekap az ember egy aszpirint. A probléma ugyanis összetett, és nem könnyű kezelni. Ahogyan egy alkoholbeteg sem gyógyul meg soha (de józan maradhat!), úgy egy evészavarral küszködő embernek is egész életében erőfeszítéseket kell tennie az étkezése feletti kontroll megtartásáért, különösen nehéz, stresszes időszakokban. Sokat segíthet ebben a küzdelemben a csoportterápia vagy egy BED-szindróma kezelésében járatos szakember, pszichológus, pszichiáter. A kognitív terápia (viselkedésterápia) sokaknak bevált. Ennek leegyszerűsítve a késztetések felülírása a lényege. Annak a megtanulása, hogy miként tud valaki úrrá lenni a rá törő rohamokon, megfejtve az üzenetüket, tudatosítva az érzéseket – mire vágyik, amit falással kompenzál? Kimerült, unatkozik, szeretethiánya van, magányos stb.? –, és aztán nem evéssel, hanem más módokon jutalmazni önmagát.
- Érdemes az étkezési időket előre meghatározni. Hogy amikor jön egy falásroham, akkor rápillantva az órára, azt mondhassam magamnak, nem, még nem eszem.
- Beválhat az is, ha a hűtőszekrény közelébe egy kihízott ruhát akaszt az ember. A lényeg: külső gátakat építeni arra az esetre, ha épp belülről nem vagyunk képesek uralni egy impulzust. (Lehet kapni hűtőben ajtónyitásra röfögő malacot, lehet fürdőruhás fotót ragasztani a polcokra, sokféle bizarr trükköt találtak már ki ebből az elgondolásból, érdemes kísérletezni, kinél mi válik be.)
- És talán a legfontosabb: eltüntetni a közelünkből a csábító falatokat, ebédmaradékokat, nassolnivalókat. Mert ha az orrunk előtt vannak, evésre ingerelnek. Egy kísérletben irodai dolgozóknak két héten keresztül mindennap adtak 30 darab süteményt. Az első héten odarakták az íróasztalukra, a második héten mögéjük tették egy polcra, tehát nem látták a sütiket állandóan, és fel kellett állniuk és tenniük öt lépést, hogy vehessenek a tálról egy-egy darabot. Az első héten dupla annyit fogyasztottak…
Kurucz Adrienn
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / bymuratdeniz
