Rövid távon azt bánjuk meg, amit megtettünk, hosszú távon azt, amit nem

–

Mit jelent (elég) jó életet élni? 

A történelem folyamán számos filozófus, művész, tudós igyekezett megválaszolni ezt a kérdést. A pszichológia szakirodalmában a közelmúltig két fő koncepció alakult ki azzal kapcsolatban, milyen életre vágynak az emberek.

Az egyik a boldog élet vagy hedonikus jóllét, amely a kellemes élményekre összpontosít: tele van örömmel, élvezetekkel, pozitív érzelmekkel, és általában az elégedettség, a boldogság szintjével mérik. A másik az értelmes élet vagy eudaimonikus jóllét, amely nem feltétlenül kellemes: elsősorban a célok követéséről, a szorgalomról, a kitartó munkáról, az odaadásról szól. Persze ahhoz, hogy értelmes életet élhessünk, szükségünk van az emberi kiteljesedést lehetővé tevő alapfeltételekre is – elegendő táplálékra, fizikai és pszichés biztonságra, a valahová tartozás érzésére, és az autonómiára is, valamint arra, hogy a helyzetek sokféleségében önazonosnak élhessük meg magunkat. 

Hogy jön ide a politikai konzervativizmus?

A konzervativizmust gyakran úgy definiálják, mint a hierarchia és a már meglévő dolgok (szerepek, szokások, eljárások, stb.) megőrzése iránti preferenciát. Mások szerint két alapvető motiváció tartozik ide: a stabilitás, a rend, a biztonság fenntartása iránti vágy (ami a jobboldali tekintélyelvűségben is erősen megjelenik), valamint a hatalomra és dominanciára való törekvés. A konzervativizmus része a protestáns munkamorál is: az a meggyőződés, hogy a kemény munka elnyeri méltó jutalmát. Ehhez kapcsolódik a rendszerigazolás is, hogy az illető racionalizálni igyekszik a fennálló viszonyokat, észszerűnek, védhetőnek, jogosnak tartja a status quót, és azt gondolja, bár minden berendezkedésnek óhatatlanul vannak hibái, még mindig a mostani, az általa megszokott a lehető legjobb alternatíva.

A szubjektív jóllétre és a politikai attitűdökre vonatkozó számos tanulmány megerősítette, hogy a konzervatív nézeteket vallók valamivel boldogabbak, mint a liberálisok.

Úgy tűnik, a konzervativizmus és a boldogság közötti kapcsolatot a rendszer igazságosságába, jogosságába vetett hit, a vallásosság és az optimizmus magyarázza, valamint azok az énfelnagyítási tendenciák, amelyekkel a konzervatívabb beállítottságú emberek a sikereiket inkább a saját erőfeszítéseiknek, képességeiknek tulajdonítják, semmint a társadalomban betöltött előnyösebb pozíciójuknak. Ha pedig a világot igazságosnak észleled, és azt gondolod, az előrejutásod alapvetően a befektetett munkán, az érdemeiden, és nem más, általad kevésbé kontrollálható tényezőkön múlik, az segíthet, hogy kitartóbb legyél, azaz értelmesebb életet élj.  

A harmadik út

Fentieket jórészt Shigehiro Oishi (Chicagói Egyetem), Erin Westgate (Floridai Egyetem) és munkatársaik pár hónapja megjelent tanulmányából tudom, akik hat vizsgálatban – amely eltérő mintákat és eljárásokat tartalmazott – erősítették meg a korábbi kutatások eredményeit. Azt találták, hogy a boldogság valamivel szorosabban függ össze a politikai konzervativizmussal és a rendszerigazolással, a protestáns munkamorál pedig az értelmes élet érzésével. De mi a helyzet azokkal, akik liberálisabb gondolkodásúak? Van előnye ennek a nézetrendszernek a jóllétre nézve? Vagy csak folyamatos frusztrációt okoz a mindennapokban?

A már említett tanulmányukban Oishi, Westgate és kollégáik a jó élet egy másik modelljét is tesztelték, amelynek a pszichológiai gazdagság nevet adták – ez az, amihez kevesebb konzervativizmus és rendszerigazolás, valamint a társadalmi változások iránti fokozottabb vágy társul. Mit jelent mindez?

Shigehiro Oishi professzor már 20 éve tanulmányozta a boldogságot, amikor egy nyáron úgy döntött, még egyszer áttekinti az eddig megjelent szakirodalmat. Ekkor fedezte fel, hogy

a jó élet a hedonikus-eudaimonikus dichotómián túl is létezik, és megvalósítható akkor is, ha (átmenetileg) sem a boldog, sem az értelmes élet nem elérhető.

A pszichológiai gazdagság a fogalmat bevezető 2021-es tanulmánytól kezdve egyre nagyobb figyelmet kap, és arra utal, hogy mennyi újszerű, érdekes, ösztönző tapasztalatban van részünk, amelyek alakítják a nézőpontunkat, és amelyeket képesek vagyunk a személyes növekedésünk szolgálatába állítani. 

A pszichológiai gazdagság nem az élmények hajszolása

Korábbi kutatások azt is kimutatták, hogy a lelkiismeretesség, az extraverzió és a kedvezőbb társadalmi-gazdasági státusz a boldogság magasabb szintjével jár együtt. A pszichológiai gazdagság ugyanakkor nem függ az anyagi helyzettől, és inkább a kíváncsiság, az élményekre való nyitottság és az érzelmek megélésének képessége számít benne. 

Előfordulhat ugyanis, hogy két embernek hasonló élményei vannak, ám míg az egyikük számára ezek új felismeréseket hoznak, a másikukat szinte teljesen érintetlenül hagyják. Ez a különbség persze a személyiséggel, a gondolkodásmóddal, az értékrenddel is magyarázható, de legfőképp azzal, mennyire reflektív az illető, azaz mennyire hajlamos önvizsgálatot tartani, és összefüggéseket keresni a tapasztalatai között, hogy azok idővel egyre integráltabb, komplexebb egészet alkossanak. 

Az is lehet, hogy valaki hajlamos intenzív élményeket keresni, kockázatot vállalni, kalandokba keveredni, ám ezek a tapasztalatok hamar „kifolynak belőle”, ezért is igyekszik hajszolni őket, egyre fokozva az inger erejét, extremitását. A pszichológiai gazdagságnak viszont fontos eleme a perspektívaváltás: hogy képesek vagyunk az élményeink újszerűségét, összetettségét, mélységét belátó módon megemészteni, amitől változni, árnyalódni fog a szemléletünk.

Úgy tűnik, a multikulturális tapasztalatok, a külföldi tanulás, a szépirodalom olvasása, a művészetekben való elmerülés mind-mind fokozzák a pszichológiai gazdagságot – ezek az élmények eddigi kutatások alapján a konzervativizmus alacsonyabb szintjével járnak együtt. 

Ki milyen életre vágyik? 

Shigehiro Oishi és Erin Westgate hangsúlyozzák, nem arról van szó, hogy bármelyik világnézet (konzervativizmus vs. liberalizmus), vagy bármelyik típusú jó élet értékesebb lenne a többinél. Egyrészt a boldogság, a célok által vezérelt élet és a pszichológiai gazdagság egymással is enyhén korrelál, még ha fogalmilag el is különül. Másrészt amikor kilenc országban – Indiában, Szingapúrban, Angolában, Japánban, Dél-Koreában, Norvégiában, Portugáliában, Németországban és az Egyesült Államokban – arra kértek embereket, jelöljék meg, számukra melyik típusú jó élet lenne a legideálisabb, ha csak egyet választhatnának, a résztvevők 50–70 százaléka a boldogságra, 14–39 százaléka az értelmes életre, 7–17 százaléka pedig a pszichológiai gazdagságra voksolt. 

A jó hír az, hogy a valóságban nem kell választanunk: törekedhetünk egymással párhuzamosan a boldogságra, az értelmes életre és a pszichológiai gazdagságra is. Utóbbinak talán akkor van kiemelt jelentősége, amikor valamilyen oknál fogva épp nem tudunk boldogok lenni, és a céljainkat is szem elől tévesztettük. Mondjuk, gyászolunk, szakítottak velünk, veszteségek, súlyos kudarcok értek minket. Ilyenkor,

ha a sok fájdalom mellett marad egy, akár egészen kicsi énrészünk, ami némi kíváncsisággal is képes fordulni a tapasztalataink felé, akkor abból kiindulva nagyobb eséllyel tudjuk újrateremteni önmagunkat.

Nem hiába mondják egzisztenciális gondolkodók, például Viktor Frankl, hogy a tagadás, a menekülés vagy a konformizmus helyett ismét szenvedőképessé kéne tenni embert. Karl Jaspers szintén úgy véli, hogy a szenvedés (és más határhelyzetek) elsajátítása, a küzdelmeink végigharcolása autentikusabbá teheti a létezésünket. Friedrich Nietzsche pedig a sorsunk szeretetéről beszél, ami nem beletörődést jelent, hanem egyfajta viszonyulást, amellyel a pozitív, de a negatív élményeikben is képesek vagyunk fejlődési potenciált látni. A kíváncsi énrészünk ahhoz is hozzájárulhat, hogy belülről építsük fel a biztonságunkat, ha már a külvilágban és a jövőnket illetően ennyi bizonytalanság vesz minket körül.  

Micsoda utazás!

A pszichológiai gazdagság kapcsán további fontos tanulsággal szolgálnak a megbánást vizsgáló tanulmányok. Kutatások szerint ugyanis rövid távon azt bánjuk meg, amit megtettünk, hosszú távon viszont azt, amit nem. Amikor idős embereket kérdeznek arról, mit csinálnának másként, általában olyan dolgokat említenek, amelyek révén több, különlegesebb tapasztalatot szerezhettek volna – de ők mégsem mertek (újra)közeledni valakihez, élni egy lehetőséggel vagy kipróbálni a tehetségüket.  

Amikor tervezed az új évet, érdemes lehet tehát végiggondolni, mi az, amire igazán vágysz. Ami akár gyerekkorod óta foglalkoztat, vagy amit csodálni, irigyelni szoktál másokban. Amibe, ha nem tartana vissza a kudarctól való félelem, vagy a körülményeid, biztosan belevetnéd magad. Amiről szeretnéd, hogy emlékezzenek rád.

Mert ahhoz, hogy bátorságot gyűjtsünk, és változtatni, lépni tudjunk, néha nem árt tudatosítani magunkban a halandóságunk tényét: hogy nem áll rendelkezésünkre végtelen idő.

A fent idézett kutatások alapján a boldog életet élő emberek a halálos ágyukon azt mondanák: „sok örömben volt részem!”. Azok, akik értelmes életet éltek, azt, hogy: „létrehoztam valamit, elértem a céljaim!”. A pszichológiailag gazdag életet élők pedig azt, hogy „a mindenit, micsoda utazás volt!”. Hiszem, hogy mind a háromra törekedhetünk, 2025-ben is.

Milanovich Domi